vissza a főoldalra

 2013.02.08. 

Óriás plakátok margójára

Miután Szindbádtól elbúcsúzott a Szentlélek téren, Otcsenás Péter folytatta útját a Fel! Támadunk! (korábbi nevén 8888-as) italboltba, ahol már várta őt megszokott baráti társasága, Bódi Dani alanyi költő és Hörcsög, a csapossá avanzsált birkózó.

Mialatt villamoson utazott a Hungária körúton, többször is szemet szúrtak neki a közelgő választási kampány rémséges mivoltát előre jelző óriásplakátok, melyeket a nyilvánvaló gyűlölethadjárat jegyében rendeltek meg izraeli sugallatra.

Arra azonban nem számított, hogy a borozóban rá váró barátait ugyanez a kérdés foglalkoztatja.

– Sohasem mondanak le a megszállásról, legfeljebb átütemezik néhány évvel – magyarázta Hörcsög, miközben Otcsenás érkezését nyugtázva, máris kivett a hűtőből egy üveg barna sört.

– Kihasználják, hogy nem lett jobb mindenkinek az egzisztenciális helyzete a kormányváltás óta – tette hozzá Bódi Dani, akinek érvei azért is hallatszottak a kelleténél erőteljesebb hangsúllyal, mert túl volt már a második nagyfröccsön –, csak arról hallgatnak, hogy az országot nyolc éven keresztül éppen ők tették tönkre, a mélyen tisztelt baloldal. Engem nem érdekel, milyen művész néven futtatják politikai inkarnációikat, nekem ezek kommunisták maradnak örökre, vagy ha úgy jobban tetszik, bolsevikok.

– Tudjátok – kezdte a hírlapíró a tőle megszokott higgadtsággal –, bennem a komcsik választási plakátjai egy régi történetet idéznek fel. Láttam én már ilyesféle gyűlöletkeltő plakátokat, méghozzá a munkásmozgalmi múzeumban.

Ennek hallatán Hörcsög összecsapta kezét, Bódi Dani pedig sietve keresztet vetett.

– Uram irgalmazz!

– Hogy kerültél oda?

– Büntetésből, amiért megkérdeztem, hogyan halt meg Kun Béla. Ez a kérdés úgy huszonöt évvel ezelőtt hangzott el az egyik történelemórán az általános iskolában. A tanárnő, aki igazgató is volt – nyáron érkezett egyenesen a kerületi pártbizottságról és a huszadik századi történelmi ismeretek átadását saját hatáskörébe vonta – kidülledt szemekkel bámult rám. Megpróbált úgy tenni, mintha nem is hallotta volna a kérdést és elkezdett beszélni arról, milyen jól tette Kun Béla, amikor „síkraszállt a termelőeszközök köztulajdonba vételéért”, majd tovább dicsérte amiért „a földesúri földek elfoglalásáért, a burzsoázia ellenforradalmával szemben felfegyverezte a proletárokat”. Mire én bak mivoltomból eredő csökönyösségemnek engedve ismét feltettem a kezem, hogy megismételjem a kérdést. A tanárnő zavarában valami olyasfélét hordott össze, hogy a külügyi népbiztos a Szovjetunióban hunyt el, de egészen pontosan senki sem tudja, mi történhetett vele. Azt azonban hangsúlyozta, hogy kiváló ember volt. A naivan feltett kérdésnek természetesen következménye lett. Az igazgatónő előbb az osztályfőnöknőt hívatta be magához, majd édesapámat. Nem győzött panaszkodni, hogy mekkora csalódást okoztam, hiszen eddig semmiféle panasz nem lehetett rám. Humán tantárgyakból különösen tehetséges, szorgalmas fiú voltam, éppen nyáron akartak elküldeni Zánkára, az úttörőtáborba. Nem értette, miként tévedhetett ekkorát. Apám nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt: „Az igazgatónő szemléletes és páratlanul szuggesztív előadásmódja nyilván annyira felkeltette a fiam érdeklődését Kun Béla iránt, hogy őszinte kíváncsiság ébredt fel benne további sorsa iránt...” Az igazgatónő végül úgy döntött, hogy lehetőséget kínál a jóvátételre. Ebben a döntésében nyilván közrejátszott az is, hogy minden tavasszal apám szerzett buszt az iskolai kiránduláshoz és a szülői munkaközösség elnökeként mindenféle kulimunkával meg lehetett őt bízni. A jóvátétel úgy történt, hogy fel kellett keresnem a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának Emlékmúzeumát, a Visegrádi utca 15. szám alatt, ahol a mozgalom 1918 novemberétől működött. Megnéztem a ház külső falán elhelyezett márványtáblát, a különszobát, ahol bemutatták a Kun Bélára vonatkozó emléktárgyakat, a zászlókat, a párttagsági könyveket, a fegyvereket, a Vörös Újság néhány megsárgult példányát, a vezetőket megörökítő fotókat. A múzeumban kapott prospektusból kivágott képeket beragasztottam füzetembe, melyet a következő órán bemutattam a tanárnőnek, aki megtérésemet jeles osztályzattal jutalmazta.

– Senki ne higgye, hogy a bolsikba szorult némi jószándék irántunk – szólalt meg Bódi Dani –, az elkövetkezendő hónapokban ez nyilvánvalóvá válik, utcafelelőseik gondoskodnak arról, hogy lejárassanak mindent és mindenkit, aki útjukban áll a hatalom visszaszerzésében.

– Soha többé nem juthatnak szerephez Magyarországon a mi szavazataink által, erről kell meggyőzni, akit csak lehet – zárta le a témát Hörcsög csapos.