vissza a főoldalra

 2013.02.08. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István:
Az uralkodó réteg, a törpe kisebbség hatalomban hagyása magyar tragédiát fog okozni

Soros György bejövetele

Meg voltam győződve egyébként, hogy Antall József, mivel mindazt tudja, amit én tudok, ugyanazt gondolja a magyar élettérről, a magyar sors Bilderberg-alávetettségéről, mint én. Debreczeniről nem gondoltam ezt és több közeli emberéről sem.

Ebből az következik, hogy ha látja, hogy nem tud megfelelni annak a küldetésnek, amit az MDF és a magyarság rábízott, távozik. Feláll az országgyűlésben és feltárja, milyen és mekkora nyomás alatt van, lemond és a köztársasági elnök kénytelen új választásokat kiírni, amit nyilvánvalóan nem nyer meg az MDF, de megnyerhet az ország, mert rádöbben a valóságra. Szomorú sejtésem, Antall (a tanácsadókra hallgatva) az MDF érdekei mögé bújt, hogy a magyarság érdekét ne kelljen képviselnie.

 A tanulmányomat ezért írtam meg. És ezért nem mutattam meg senkinek. Tudtam, hogy egyedül vagyok. Kilencvenkettő őszén Antall József már folyamatos kemoterápiás kezelés alatt állott, fizikailag, szellemileg, lelkileg emberfeletti volt, amit megtett, átélt, elszenvedett. Óriási mennyiségű munkát végzett állandó halálközelségben, szenvedések között. Sajnáltam, de az ország állapota még rosszabb volt. Öles léptekkel haladt a privatizáció, a külföldi tőke kénye-kedve szerint vásárolta fel a magyar piacot. Idegen kézre került a teljes magyar feldolgozóipar, kifejlődött egy nómenklatúra burzsoázia, elszabadult az erkölcstelenség kultusza, a kárpótlással kisemmizték a magyar falut, létrejöttek az új nagybirtokok és a munkanélküliség és a nyomor szinte elviselhetetlenné nőtt. És dúlt a médiaháború, Göncz Árpád, a köztársaság elnöke nyíltan a másik oldalra állt, nem írta alá az intendánsok kinevezését és hetente járt ki New Yorkba jelentéstételre és eligazításra. Tovább vállalni a hatalmat, s ennek okozójaként rögzülni a közvélemény szemében, kormányozni az ország helyett a Kossuth teret – mai szóval elvinni a balhét – fájdalmas kimondani, de abban a helyzetben, szinte hazaárulás volt.

A magyar sors túllépett azon az MDF-en, amelyért dolgoztam, amelynek addig, egész életemet szenteltem. Ez elviselhető volt. A magyarság került vert helyzetbe. Ami elviselhetetlen volt. S Antall ebben a helyzetben kezdett el pamfletezni és ebben a helyzetben hagyta, hogy Debreczeni náci alapvetésezzen. Akkor már iszonyú gyűlölet viharzott az MDF ellen országszerte. A becsapottság érzését túlnyomóan a volt kommunista és liberálbolsevik kezekben lévő sajtó is szította, de maguk a tények elsősorban. Az írásom (Néhány gondolat) legfontosabb állítása az volt, hogy be vagyunk kerítve, és ki kell törnünk belőle. Mert nem mi okozzuk a magyarság nyomorúságát, hanem a másik oldal, amelynek a kezében a valódi hatalom megül. A pénz náluk van, afölött ők rendelkeznek, a privatizációs szerződéseket ők kötik, a legfontosabb médiumokat ők uralják, mi csak a nevünket adjuk a folyamatokhoz és ráadásul a nép nem is tudja ezt, azt hiszi, mi magunk csináljuk ezt, mi vagyunk ennyire gazemberek. Ez aztán a csapda! Ebből kell kitörni.

A felvezetés, a helyzetelemzés pedig elmagyarázta, hogy az uralkodó réteg, a törpe kisebbség az az 1945-óta több átváltozáson átesett, de folyamatosan uralmon maradt ávós, megtorló, pénzbirtokos elemekből álló elvtársi, majd SZDSZ-es és MSZP-s burzsoázia, amely a paktummal és a nemzetköziség segítségével a rendszerváltásban is uralkodó maradt. Ennek hatalomban hagyása magyar tragédiát fog okozni. Kimutattam, hogy az MDF kormányon van, de nincs hatalmon, ha nem tör ki ebből a helyzetből, mindent ráterhelnek. A válasz az lett, hogy dolgozatom náci alapvetés és mindenkit felsorakoztattak ellenem. Néhány jó barátom úgy védett meg, hogy írásom nyolcvan, nyolcvanöt százalékával egyetért és bizonyosan nem vagyok antiszemita, mert soha nem tettem az évek során olyan kijelentéseket, amelyek erre mutattak volna, ma már csak azt mutatja meg, hogy milyen mértékben szorult ki a magyarság a hatalomból. Írásomnak éppen az a tíz-tizenöt százaléka volt ugyanis a legfőbb állítása, az amiért az egészet megírtam. Azt azonban már nem lehetett vállalni, mert az már antiszemitizmus volt, illetve annak lehetett minősíteni és annak vállalása a hatalomból, pontosabban minden munkából és a közösségből való kipenderítéssel járt volna. Mert 1992-ben a Bilderberg-embereknek már nem a tényállításokat kellett cáfolniuk Magyarországon, azt hogy kié a pénz, kié a média, kié a hatalom, személy szerint, párt szerint és fajta szerint, hanem azt kellett kérdezniük, hogy aki a hatalom hovatartozására rákérdez antiszemita-e. Ennyi elég volt. S ha igen, miért és menyire. Ha az antiszemitizmus beszél belőle, akkor a privatizációs szerzésre vonatkozó kérdése érvénytelen. Aki pedig ezt a kérdezőt védi, nem ismételheti meg a kérdést, hanem azt a felmentősdit kell előadnia, hogy aki mondja nem antiszemita. Ezt azonban soha nem lehetett bebizonyítani, mert a sajtó nem hagyta és így a pénzre, a privatizációra vonatkozó kérdés érvénytelen maradt.

Sajnos azonban súlyos jóslatom, a nép és az elit végzetes kettészakadása, a nép passzív tűrésbe fordulása, amelyet most, utólag súlyosabb, történelmibb teljességű jóslatnak tartok, mint magát a tanulmányomat – bekövetkezett. A beletörődés és az önfeladás társadalma lettünk. A tanulmányom miatt kizártak az MDF-ből ez utóbbi előrelátásom nem hallotta meg jóformán senki. Senki, akit illetett, senki, aki tehetett volna valamit nem tett semmit, s riadtan menekült a Bilderberg csoport terrorja elől.

Mérlegem? Nincs mivel dicsekednem. A leleplezés után tizennyolc évvel még fennállt az a rendszer, amelyet lelepleztem. A párt és a mozgalom, amelyet magam köré hívtam és amely a magyar tisztesség, a kurucos csakazértis! bátorságával, önfeláldozásával körém állt és felejthetetlen élményekben, részesített, belehullott az időbe. A nagy seregléseknek már csak az emléke sajog. Köszönök mindent a társaknak, az önfeláldozóknak, a szerényeknek és a talpasoknak, a kitartóknak és a hívőknek. Eszméink, vállalásunk, hitünk átszűrődött egy másik nemzedékbe és most azok állnak helyt – talán – a globalizmus megújuló tornádói alatt, akik akkor ellenfeleim voltak, s akiket fiatalságuk és a tapasztalatlanságuk is a másik oldalra sodort. De az idő, a sors igazságot tett. Ha úgy nem is, ahogy elképzeltük és vártuk, mert úgy már nem is lehet, ha sokkal nehezebb körülmények között is, egy szinte háborúsan porig rombolt hazában, mégis újra megindul az élet.

Nehéz kimondanom, mert félek az elfogódottságtól: a magyar élet. A többi pedig nem számít, vagy ahogyan Tömörkény István árvízi mentésen ingyen dolgozó tiszai szegény embere mondja: „nem számos, nem uraknak történt”.