|
 2013.02.08.
Madách, Rákóczi
Vigyék már el a magyarok ezt a Rákocit (sic!) Kassáról, ne
zarándokoljon már arra a tősgyökeres szlovák földre annyi
magyar, ráadásul zászlóstul
Amikor vagy három
éve meg akartam nézni az alsósztregovai Madách-kastélyt, zárva
volt, csak kívülről tekinthettem meg. Rettenetes állapotban
van, állapítottam meg, sürgősen föl kéne újítani. Nem
sejtettem, hogy ez nagyon gyorsan meg fog történni, gyorsabban,
mint bárki gondolta vagy remélte volna. Miként oly gyakran, ha
nem csupán közönséges toldozásról van szó, a fölújítás
sokkal komolyabb beavatkozást igényelt, mint az első tekintetre
tűnhetett. Sokan munkálkodtak ezen, s kiváló munkát végeztek,
ez a hivatalos átadásnál 2013. január 30-án (a nagy író születésének
190. évfordulóját csak kilenc nappal elvétve) az előadásokból,
hozzászólásokból s a dokumentumfilmből is kiderült.
Mindennek lelke, mozgatója, központi alakja – hiába is tagadnánk
– a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatónője Jarábik
Gabriella volt.
Jó
volt hallgatni azt a sok értékelő, s a nehézségeket sem
megkerülő, ám azok lelkes leküzdéséről szóló beszámolót,
azt a lelkesedést, amely nélkül az ilyen méretű fölújítás
egyszerűen elképzelhetetlen volna, azt a határokon átnyúló
együttműködést, amely nélkül a nagy mű nem így sikeredett
volna. És jó volt hallgatni Alsósztregova, e szlovák nyelvű község
polgármesterét is, aki büszke a község magyar szülöttjére,
s a fölújításhoz minden tőle telhető segítséget megadott.
Okos, intelligens, toleráns, kultivált emberek gyülekezete
tapsolta meg, nemzetiségüktől függetlenül az ilyen hozzáállást.
Olyan hozzáállást, amely nem a szlovák vagy a magyar kultúrát
tiszteli, szereti, hanem a kultúrát. S ez nem lényegtelen különbség.
Miközben
A. Nagy László, a nemzeti kisebbségekért felelős kormánybiztos
Madách sírjának, s a föléje állított Rigele Alajos kongeniális
művének megkoszorúzásakor elmondott beszédét hallgattam,
arra gondoltam, hogy tényleg: Madách Imre nem csak a mienk,
hanem a szlovákoké is, s minden nemzeté, amelynek nyelvére
lefordították művét, miként a mienk, magyaroké Krasko vagy
akár Rúfus is, mert hiszen minket is megszólítottak művészetükkel.
S arra gondoltam, amit a Slovenské národné noviny (= Szlovák
Nemzeti Újság) 49/2012 száma szerint Alojz Tkáč nyugalmazott
kassai érsek mondott Rákociról (mellékesen: ilyen csak a szlovák
helyesírás sajátos rendelkezése szerint létezik, nekünk egy
Rákóczink volt), nevezetesen azt, hogy – nyilván a keresztényi
szeretet, megértés, békeszeretet stb. által vezérelve –
vigyék már el a magyarok ezt a Rákocit (sic!) Kassáról, ne
zarándokoljon már arra a tősgyökeres szlovák földre annyi
magyar, ráadásul zászlóstul. Az érsek szerint ezáltal megszűnnének
a nyugtalanító helyzetek, és a magyarok és szlovákok ennek következtében
jobb barátok és szomszédok lesznek.
A
cikk írója (Dusan D. Kerny) bizonyára szintén nagyon szereti a
magyarokat, mivel a továbbiakban sok szép badarságot tudunk meg
Rákócziról (azaz pontosabban Rákociról), meg némileg
egyoldalú történelmi ismereteiről – ezt is természetesen a
közös hagyományokra fektetett hangsúllyal, barátságos vállveregetéssel.
Az derül ugyanis ki, hogy Rákoci (vagyis nem Rákóczi) eléggé
egoista szemét alak volt, aki csúnyán rászedte a szlovák jobbágyokat,
s azok ezrével haltak meg a fejedelem önös érdekeiért, aki
ezután fogta magát és elment török pártfogóihoz. De persze
ha Rákoci, érthetetlen, miért nem tartják meg maguknak az érsek
úrék. Mert ha Rákóczit kéne a keresztényi szeretet nevében
elvinni Kassáról, akkor esetleg Madáchot is el kéne vinni Alsósztregováról?
Netán Rigele művét és a Madách-kastélyt is? Esetleg mindent,
ami Szlovákiában magyar? Természetesen csak azért, hogy jobb
barátok és szomszédok legyünk. Némi gond akadhatna ugyan
annak megállapításánál, vajon mi az, ami Szlovákiában
magyar, mert könnyen kiderülhet, hogy tulajdonképpen semmi. S
akkor nem volna mit elvinni, csak Rákóczit, Rákoci viszont
maradna. Azután már csak azt kéne tisztázni, vajon ki volt az
a csúnya magyar, aki ezer évig elnyomta a szegény szlovák jobbágyot,
akit ráadásul erőszakkal magyarosítottak a feudális világban,
amely ugyan nemzetiségi ellentétet nem ismert, de sebaj,
visszaszlovákosodtak (szakszóval: reszlovakizáltak), a néhány
megátalkodott egyénen kívül, akikből még sajnos mindig van
vagy fél millió. Ha pápa volnék, megmondanám a véleményemet
a nyugdíjazott érseknek, talán előadást is tartanék neki a
keresztényi szeretet lényegéről. De hát nem vagyok pápa, a pápának
pedig nem ezzel az érsekkel van baja, így csak gondolom a magamét.
Arra is gondolok, hogy jobb lett volna, ha említett nyilatkozata
helyett az érsek inkább eljön Alsósztregovára a Madách-kastély
hivatalos átadására, és meghallgatja a kastély fölújítását
lehetővé tevő sok szép, a fölújítás tetteit előidéző
gondolatot, s mindezt a magáévá is teszi. Talán elgondolkodna
azon, hogy a keresztényi szeretet, tolerancia nem attól működik,
hogy álságosan ragozom azt, hanem úgy, hogy a másságot
tiszteletben tartva szívemben hellyel kínálom.
Aich Péter, író,
a Pozsonyi Casino alapító tagja
(Forrás:
felvidek.ma)
|
