vissza a főoldalra

 2013.02.15. 

Ahol kétszer kel föl a Nap

(Murádin Katalin–Murádin Jenő: A Székelykő alatt – Torockó és környéke a képzőművészetben)

Ahhoz, hogy Torockó az ezredfordulóra az erdélyi magyar népi építészet egyik legértékesebb megmaradt gyöngyszemévé vált, furcsa módon a település életének két sajnálatos eseménye járult hozzá: az 1870-es tűzvész és 1880 után a vasbányászat megszűnése. Máig sem tisztázott, hogy a tűz gyújtogatás vagy a véletlen műve volt. Az a tény, hogy a piactér házai égtek le, ahol a legtehetősebb torockóiak laktak, gyújtogatásra utal. Az is biztos, hogy a hajdani, főleg fából épült, kémény nélküli házak hamar kigyulladtak. 1870 tavaszán Torockó szép piacterét üszkös gerendák és romok vették körül. Akkori feljegyzések szerint 40 ház égett le. Természetes, hogy mindenki anyagi lehetőségeihez mérten a lehető leghamarabb szerette volna újraépíteni otthonát, de látván a tűz pusztítását, féltek a fától, mint építőanyagtól, és házaik falát kőből rakták. Egyforma a házak magassága, és nagyjából a terjedelme is. Egyik építtető sem akart lemaradni a szomszédtól, de hivalkodni sem szeretett volna egy egészen más méretű vagy formájú épülettel.

A Torockói főtéri házak egységes stílusban voltak megépítve. A házak stílusa nem falusi portára utal, hanem városias jellegű. Végre a torockóiak kőből rakott házaikkal ország-világ elé tárhatták legnagyobb büszkeségüket, hogy ők szabad polgárok, nem egy falu, hanem egy város lakói!

Hogy ezek a házak a mai napig is ugyanolyan formával, mérettel, ablakkerettel és ajtókkal maradtak, az anyagi lehetőségek leszűkülésével magyarázható. Egészen biztos, hogy ha 80 évvel ezelőtt nagy gazdasági fellendülés lett volna Torockón, sokan modernizálták volna házaikat, s ha falát nem is, de ablakait, ajtóit, pincéit valószínűleg átalakították volna. Szerencsére nem ez történt. Így alakulhatott ki Torockónak az a sajátos állandóságot sugalló hangulata, ami a felfokozott ütemű ezredfordulós években élő ember számára olyan különleges érték.

A Murádin Jenő–Murádin Katalin szerzőpárosnak nem ez az első közös munkája, hiszen a műépítész Murádin Katalin rendszeresen segítette művészettörténész férje munkáját helyszíni rajzokkal, fényképekkel. Ezúttal azonban egyenrangú szerzőkként jegyzik a kötetet, amely nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy összegyűjtse és közreadja – valamint egy terjedelmesebb tanulmány keretében elemezze, magyarázza – mindazokat a képzőművészeti alkotásokat, amelyek Torockóról, Torockószentgyörgyről és a környékről születtek, természetesen a teljesség igénye nélkül, de így is tekintélyes gyűjteményt téve közzé. Murádin Katalin mintegy 15 esztendeje foglalkozik a torockói értékvédő porgrammal, amely mozgalom megújította a faluképet, és kenyeret biztosít a sovány földből alig-alig megélő település lakóinak. Murádin Jenő számára pedig régóta szunnyadó témát nyújt nyomába eredni azoknak a képzőművészeknek, akik ezt a páratlan szépségű tájat megörökítették. Hiánypótló munkának nevezhető a kiadvány, mert – jóllehet Torockóról és vidékéről az idők folyamán sokféle műfajban sokan írtak szociográfiai, néprajzi, ipartörténeti, történelmi, szépirodalmi műveket –, mindezideig senki nem vállalkozott arra a nagy feladatra, hogy felmérje, összegyűjtse, egy csokorba szedje azokat a képzőművészeti alkotásokat, amelyeket a festői Székelykő lábainál megbúvó két magyar település ihletett.

A könyv kitűnően dokumentált, hat fejezetre tagolt tanulmányát olvasva betekintést nyerhetünk a három útvonalon Torockóra látogató képzőművészek változatos munkáiba (kőnyomatok, fametszetes képek, olajfestmények, akvarellek, pasztellek). Hogyan lehetett – hogyan lehet – Torockóra eljutni? A könyv szerzői szerint három útvonal kínálkozik erre. Nyugatról indulva, Kalotaszeg peremvölgyén át; Tordáról az Aranyos folyó mentén; Nagyenyedről a Kőközökön keresztül. Mindhárom útvonal olyan táji szépségeket mutat, melyek már menet közben megállították a vidék megörökítésére készülő festőket. A Kolozsvár–Nagyvárad főútról Magyarlászlónál letérve Magyarfenesen, Tordaszentlászlón, Létán, Kisbányán át a Jára völgyébe érünk. Itt a tiszta vizű Jára patak szinte partfalak nélkül kígyózik át a zöld mezőkön, nagyszerű helyeket kínálva a sátorozóknak. Azután hirtelen összeszűkül a völgy, Járaszurdok falunál erdős szorost alkotva. Borrévnél érjük el az Aranyos menti utat, ahonnan a folyón átvezető híd visz rá a torockói útra. Magyarlóna és Torockó között a távolság 45 kilométer . Maga a borrévi híd is páratlan látványosság volt, míg az 1970-es évek nagy árvizei el nem sodorták. Fedeles híd volt ez is, akárcsak tordai mása, át az Aranyoson, de ezt korábban, 1777-ben ácsolták össze mesteri szakmunkával. Ezt az útvonalat követte az 1840-es évek elején a festő és rajzoló Szathmári Pap Károly. Bérelt lovakkal indult útnak, feltehetően Gyaluból, ahol első feleségét, a gyalui fogadós leányát megismerte. Ezen az úton készültek azok az akvarellek és rajzok, amelyek az Erdély képekben című albumát illusztrálják. Pár évtizeddel később Jókai Mór Torda felől, az Aranyos mentén közelítette meg Torockót. Az Egy az Isten című regényéhez gyűjtött helyszíni élményeket 1876 nyarán, miközben vázlatkönyvében rajzban örökített meg egy-egy különlegesebb motívumot, így a fantasztikus formájú Leánykakövet.

Aki Torockóra érkezik, azt legelőször is a Székelykő fantasztikus sziklatömegének elképesztő látványa fogadja. …Ez a viharvert kőóriás mered reánk – örökítette meg a látványt a történész Kelemen Lajos is. – Rongyokba foszló erdőbundája már csak vállon alól takarja, sőt néhol derekáig elpusztult, s Torockó felől egészen csupaszon mutatja sivár csontjait. Túl az Aranyos völgye irányából az Ordaskő és a Tilalmas vöröslő bércfejei nyúlnak föl gazdag erdőruhájukból. A Torockóba látogató festőket a különleges falukép ihlette meg, s nemkülönben a polgárias szobabelsők, az annyira jellemző füles kemencék, a díszes cserepesek, a színes szőttesek és varrottasok. Mindehhez járult az életkor és az alkalom szerint eltérő népviselet. Sokan leírták már, hogy a torockói öltözet az egyik leggazdagabb és legváltozatosabb magyar népi öltözet. Ha a Torockót felkereső festőt az a szerencse éri, hogy konfirmálás ünnepén lehet jelen, láthatja a népviseletbe öltözött falusiak nagyszerű vonulását, amely Ady Endre A Kalota partján című versének vízióját idézi föl. Ma már ez az egyetlen alkalom, amikor a torockóiak ünnepi díszbe öltöznek. Különben csak a falu néprajzi múzeuma nyújt ízelítőt ebből a színességből. A kiszélesedő völgyben fekvő Torockószentgyörgy népe régen és ma is elsősorban földművelésből él. A települést 1470-ben említik először. A falutól keletre levő Székelykő Várkő nevű magaslatán állnak várának csekély romjai. Lakótornya 1253 és 1272 közt épült, alsó részei 1470 körül épültek. 1514-ben a keresztesek felégették. 1704-ben Tiege csapatai megostromolták és elfoglalták, majd felrobbantották, azóta pusztul. 1910-ben 983, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békediktátumig Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott. Torockószentgyörgy határában, a falutól mindössze két kilométerre találhatók Erdély egyik legimpozánsabb középkori várának romjai. Meredek sziklafalakkal emelkedik a Havas-patak völgye fölé. A völgy lapályáról a 200 méteres szintkülönbség a sziklafalak meredeksége, de komorsága miatt sokkal többnek látszik, a vár megközelíthetetlennek tűnik. Ez a látszólagos megközelíthetetlenség, a vár fokáról a falura nyíló kilátás késztette a népi hiedelmet arra, hogy a várat óriások építményének tekintse, ahonnan a falu lakói játékszereknek tűnnek. Ez a monda ihlette Gyulai Pált Az óriásleányka című elbeszélő költeményének megírására. A vár az Ákos nemzetséghez tartozó Thoroczkay család történetével fonódik össze. Az Árpád-házi királyok idejében a Székelykő gerincén egy királyi vár állt, melynek nyomait ma is fellelhetjük. A királyi várrendszer felbomlása után (az 1240-es években) a vár az Ákos nemzetség kezébe jutott, majd a székelyek betelepítése és Aranyosszék létrejötte után Thoroczkay Ehellös átadja a királyi várat a székelyeknek. Ekkor valószínűleg már állt a torockószentgyörgyi vár, amely menedéket biztosított a várúrnak. Mai tudomásunk szerint ennek építése a XIII. század második felére tehető.

A könyvből megtudjuk, hogy a torockói képi ábrázolások tipológiája a hegyek közé szorított völgy és a két falu különlegességéből természetszerűen adódik. Az itt megfordult vagy hosszabb ideig itt tartózkodó festők, rajzolók a tájképfestésben, a falukép megrendítő szépségének ábrázolásában, a belső terek és berendezések, a népművészet és népviselet megörökítésében találták meg témáikat. A tájképfestés kézenfekvő motívumai, évszakonként váltakozva, páratlan gazdagságban tárultak föl a Székelykőtől a Kőközig terjedő völgyben. A természeti látvány rendkívülisége, amely a táj megörökítőit fogadta, leghitelesebben talán a festők leírásaiban idézhető meg. Litteczky Endre, Szatmárnémetiben élő festő szerint a Székelykő arról is nevezetes, hogy mögötte kétszer kel fel a nap, amire a torockóiak fölötte büszkék is. A nyugati oldal alacsonyabb; fent sziklás, erdős, változatos; aljában vörös csíkú szántóföldek, zöld kőrisek, bazsalikomos rétek, melyeknek szélén ezüstben csillogó fűzek húzódnak. A Székelykő tele van a legszebb sziklavirágokkal. A kettős napfelkelte jelenségének oka az 1128 méteres észak-dél vonalú Székelykő sajátos alakja. Először az úgynevezett Kiskő mögül bukkan elő a Nap, majd elbújik, miközben a falu a hegy árnyékába kerül, később a Nagyárok felett kel föl véglegesen. A torockói tájképnek, mint általában a hegyi tájábrázolásoknak, sajátsága a szűkre fogott égbolt. A torockói származású Vernes András képeiről írva, Herédi Gusztáv fogalmazta meg a látvány lényegét. Akár a Székelykő, akár a Tilalmas álljon a kép hátterében, irombaságuk felér majdnem a felső rámáig, alig jut ott néhány ujjnyi sáv a mennyboltnak. Mindez híven jellemzi a torockói táj zordságát, zártságát. A tiszta tájábrázolások mellett gyakoribb az, hogy a monumentális Székelykő inkább mint táji háttér szolgál a falukép különlegességének kiemelésére. Szinte mindenkit megragadott a Felső Piacsor házainak gyönyörű ritmusa, építészetének egységes volta, vagy az Alsó Piacsor, azonos típusú, alacsonyabb házainak melegsége.

A magyar művészetnek a szecesszióval kezdődő hangváltása és az új korszak állította az érdeklődés középpontjába a kalotaszegi és torockói otthonok belső értékeit. Amit itt láttak, a gyönyörű varrottasok és festett bútorok összeillő természetes harmóniája nagyon is beleillett abba az összművészeti elgondolásba, amely az embert körülvevő tárgyakkal szemben is a legmagasabb művészi igénnyel lépett fel. Így jelentek meg a gödöllői művésztelepről idelátogató alkotók munkáin a díszes szobabelsők, festett bútorok, tulipános ládák, „füles” kemencék és cserepesek, kiegészülve a kalotaszegitől különböző varrottasok színességével. Ennek a ma már fogyatkozó és a múló időben megfakuló házi kultúrának akár múzeumi értékű együttesét csodálhatta meg az 1900-as évek őszén Erdélybe látogató Walter Crane, a szecesszió ihlető angol mestere. Ez a gyűjtemény a kolozsvári unitárius püspökség épületében ma is látható.

Mai ismereteink szerint Franz von Jaschke bécsi festő és rajzoló járt és dolgozott legkorábban Torockón. Jaschke neve és működése nem ismeretlen a XIX. századi művészeti irodalomban. Föllépése a biedermeier kort megelőző, illetve annak bevezető szakaszához tartozik. 1810-ben utazta be Galíciát, Bukovinát, Erdélyt, Magyarországot. Így jutott el Torockóra. Azt sokan nem tudják, hogy maga Barabás Miklós mint nagyenyedi diák már tanulmányai vége felé, s majd az 1830-as években, többnyire Szebenből vagy Háromszékből jövet, gyakran járt ki a Maros menti falvakba és a közeli hegyvidékre rajzolni, vagy akvarellezni. Torockóra Felenyeden át juthatott el hosszabb gyalogtúrával, vagy szekéren. Torockói benyomásait elsődlegesen vízfestményekben rögzítette. Az 1848-as szabadságharcot követően, a nagy romlás után a felvidéki Klimkovics Ferenc járt először. Torockói népviselet című képe egy pártás leányt, egy ifjú asszonyt és egy férfit állít elénk kifejezetten arra törekedve, hogy népviseletük színes gazdagsága minél hívebb nyomatékot kapjon. Érdekesség, hogy Barabás Henriette, Miklós korán tehetséget mutató lánya, festőpályájának egy szakasza Kolozsvárhoz kötődik. Az 1864-ben megnyílt tárlaton egymaga tizenhárom festményével volt jelen, melyek között a Toroczkói asszony és leány című „természet után” festett képét említik, 125 forintra taksálva. Kőváry Endre, id. Vastagh György, Marselek Endre, Bruck Lajos, Kőrösfői-Krisch Aladár, Undi Mariska, Makoldy József, Kós Károly, Gidófalvyné Pataky Etelka, Dóczyné Berde Amál, Vass Albert, Tibor Ernő, Gross Károly a távoli múltban örökítette meg Torockó szépségeit. A kortárs festők, grafikusok közül Vernes András, Gy. Szabó Béla, Botár Edit, Cs. Erdős Tibor, Jánossy D. László, Ughy István választotta témának a tájat. Ebben a tanulmányban kétszáz évre visszamenőleg adnak áttekintést a torockói táj és ember képi ikonográfiájáról, művelődéstörténetünk jelentős szeletéről.

(Murádin Katalin–Murádin Jenő:  A Székelykő alatt – Torockó és környéke a képzőművészetben; Exit Kiadó, Kolozsvár, 2012)