|
 2013.02.15.
Böjti gondolatok
Az egyházi kalendárium
szerint a böjt idején élünk. Egy jólét felé küszködő társadalom,
mint amilyen a miénk, egyszerűen elveti a böjtöt. Arra,
hivatkozva, hogy mi magyarok mást se csináltunk az elmúlt bő
száz esztendőben, mint böjtöltünk! A 900-as évek fordulója
tájt a szegények és éhesek milliószámra vándoroltak ki
Amerikába. Ugyanezt tették százezer számban a Trianonban
idegen és ellenséges hatalmak alá dobott magyarok: az
elnyomottak, kifosztottak és elűzöttek. Ezekhez csatlakoztak a
csonkaországból az 1929-s gazdasági válság áldozatai, majd
az elvesztett II. Világháború menekültjei, és 1956-nak 200
ezer földönfutója. Ezután mentek Nyugatra végtelen sorokban a
kommunista rendszer disszidensei, és tömegével az 1989-es
rendszerváltást kihasználók, majd ennek áldozatai az elmúlt
22 évben.
A múlt kommunista vagy abból fakadó rendszerei a
magyaroknak kivétel nélkül jóléti társadalmat ígértek.
Igazában véve a társadalom szerkezetének kommunista elmélet
szerinti átalakítása volt a fő cél. Ehhez egész társadalmi
rétegek felszámolását. eltüntetését kellett végrehajtani
(kisiparosok, kiskereskedők, gazdag parasztság, régi rendszer
nyugdíjasainak többsége, kitelepítések, erdő – vízgazdaság,
gyáripar, bankszektor, iskolák államosítása, etc). Emellett
fizetni kellett a hatalmas hadisarcot, termékeink jóvátételben
mentek el, és közben el- kellett tartani egy többszázezres
megszálló katonaságot.
Olyan helyzetbe kerültünk, hogy a már eltörölt élelmiszer
jegyeket ismét bevezették, s a kötelező beszolgáltatásokat.
Egyszóval a beígért növekvő jólét helyett folytatólagos
szegényég, nélkülözés és megszorítás lett a magyarság
sorsa. Mindez, és az a felismerés, hogy országunk a Szovjetunió
gyarmata lett nagyban járult hozzá az 1956-os Forradalom és
Szabadságharc kitöréséhez. A kivívott 12 napos magyar szabadságot
a Vörös Hadsereg verte le „elvtársi segítségként”.
A bosszúban, megtorlásban és vérben született Kádár
rezsim pedig a régi recept szerint ígért minden földi jót, jóléti
szocialista társadalmat és boldogságot a meggyötört népnek,
s az megint elhitte – ugyan mi mást tehetett volna a Szovjet
tankok árnyékában? És megindult a „jókedvű barakk” építése
– néhány kisebb kedvezménnyel – a magyarokra szabva, ám a
jólét egyre késett. Alig 10 év múlva már egy „új gazdasági
mechanizmus” bevezetésével próbálták a szocialista jóléti
társadalmat megteremteni, amivel még a nyugatit is lehagyták
volna. A mitikus Eldorádó felépítése azonban egyre késett,
ami viszont kérlelhetetlenül jött az az ország eladósodása
volt nyugati kölcsönökkel! Mindez menthetetlenül a szocialista
berendezkedés összeomlásához vezetett 1989-ben. A
szocializmusban a magyarság a furcsa helyzetben találta magát,
amiben a kocsis, aki, hogy jobban húzzon lova, ostora végére kötött
répát lóbált annak orra előtt – amit az ugyan soha nem ért
el – ámde húzta a kocsit.
Ilyen körülmények között szakadt az országra a
rendszerváltás feladata 1989-1990-ben.Edhy „hurrá-optimizmus”
uralkodott el a magyarságon, az, hogy most végre demokratikus körülmények
között nyugati mintára és segítséggel felépítheti a régóta
remélt és várt „jóléti társadalmat”! Azonban hamarosan
kiderült, hogy valami egészen más történik.
Mondhatnák azt is, hogy „lemaradtunk egy brosúrával”.
Míg mi az hittük, hogy a Nyugat még mindig a jólétű társadalmak
megvalósításának élharcosa – kiderül, hogy időközben irányt,
célt és jelszót változtatott. Mire mi a Nyugat kapujába érkeztünk,
addigra már az új jelszavuk a „deregularizáció, privatizáció
és globalizáció” lett. Ekkorra már a saját társadalmuktól
is kezdték visszavonni mindazt a segítséget ami szükséges egy
jóléti társadalom gördülékeny működéséhez.
Következésképpen mi magyarok a jóléti társadalmunk
megteremése helyett a nyugat ajánlatára elkezdünk deregularizálni,
privatizálni és globalizálni! E folyamatban úsztak el gyáraink,
bankjaink, kereskedelmünk, nemzeti vagyonunk nagy része, s most
földünkön van a sor! Mindeközben reménytelenül eladósodtunk.
Mindez történt főleg a balliberális kormányaink uralkodáasa
alatt, akikben a tőkés nyugat jó partnerekre talált, s akiket
mindenáron védett, fedezett, s akiket most vissza akar hozni a
nemzeti kormány helyett!
A rendszerváltás óta eltelt évtizedek alatt mi magyarok
a görög mondabeli Sziszifuszhoz voltunk hasonlók, akit az
istenek arra ítéltek, hogy egy nagy követ gurítson fel egy
hegytetőre, ami majdnem sikerült neki, ám a büntetése abban
volt, hogy amint a követ már-már a hegy tetejére helyezte
volna – az mindig visszagurult a völgybe, s munkáját újra
kellett kezdednie.
Meg-megújult erőfeszítéseinket eleddig kudarc követte
– a kő mindig visszagurult és nekünk újra és újra kellett
kezdeni! Ebbe az értelmetlen küzdelembe sokan belroppantak, mások
belefáradtak, ismét mások feladták a harcot és vándorbotot
fogtak kezükbe s világgá mentek: ma ötszázezer magyar
dolgozik nyugaton.
A nagy kérdés az, hogy van-e sikeres megoldása a
sziszifuszi munkának, az örökös újrakezdésnek, az átok alóli
szabadulásnak? Igen, lehetséges a megoldás, de ahhoz meg kell
érteni és elfogadni néhány alapvető dolgot.
Mindenekelőtt azt, hogy a jóléti társadalom valósága
ma már a multté. Sokan ugyan nem látják, de ennek módszeres
lebontása már jó ideje folyik. A nyugati hatalmaknak csak addig
volt érdeke ezt fenntartani, amíg féltették népüket a
Szovjet propaganda befolyásától. Azért, hogy nehogy kommunistává
legyenek, tömegeiknek olcsó és jó életet biztosítottak.
Amint a Szovjetunió kimúlt 1993-ban, s ezzel megszűnt a veszély,
aminek ellensúlyozására alkották a költséges jóléti társadalmat,
azonnal hozzáfogtak annak fokozatos lebontásához.
Továbbá, miután a nyugati jóléti társadalmak nagy vonzóerőt
jelentettek a harmadik világ szegény tömegeinek, akik kapuikon
dörömbölve kérnek beengedést. Ezek mértéktelen befogadása
hosszú távon azonban egyrészt a befogadó ország nem kívánt
belső átalakulását eredményezheti. Másrészt a bevándorlókkal
együtt radikális elemek is beszivárognak, akik potenciális
veszályt jelenthetnek. A jóléti társadalom lebontása a vonzás
mérséklését kisebbítheti.
Azt is látnunk kell, hogy korunk „post-Christian”–
kereszténység utáni kor. Ezt jellemzi az is, hogy előtérbe
kerültek és uralkodóvá lettek az ókort aláásó és elpusztító
filozófiák, mint a szkepticizmus, cinizmus, ateizmus,
materializmus és hedonizmus majd ezeknek egyvelege a
kozmopolitizmus. Mindennek következménye az, hogy a modern ember
profánná lett, azaz csak e világ dolgaira koncentrál: evésre,
ivásra, szenzuális gyönyörökre, gazdaságra, testi jóllétre.
Eközben elvesztette kapcsolatát a szakrális világgal,
azaz a transzendessel, másképpen: Isten világával. Ahonnan jöttünk,
ahova tartozónak kellene tartsuk magunkat, s ahova tartunk!
Mindazt hadd fejezzem ki egy képben. A mai ember hasonló a
szkarabeusz bogárkához, melynek egész élete egy kis földgöröngy
görgetéséből áll. Bezzeg a hernyó élete végén bábba göngyöli
magát s egyszer csak ujjá születve színes lepkeként szárnyal
ki az ég magasságai felé.
Miért töltjük
életünket csak kis rögök görgetésével, amikor szárnyalatnánk
az ég felé?
A Böjt igazában véve nem csupán egy kegyes egyházi időszak,
melyet még aki követi is szereti mielőbb maga után tudni. A Böjt
igazában véve egy életszemlélet, életforma és életvitel.
Nem más, mint a ma még divatos „jóléti ember-eszménynek”
ellentéte: a „böjtös ember-eszmény” – ami a jövő emberé
lesz vagy nem lesz többé ember!
A régi időkben egy-egy kiváltságos rétegnek, az uralkodóknak,
nemeseknek, kapitalistáknak jutott bővölködő, költekező,
luxus életmód. Ma a föld hét milliárd embere akar így élni
– ami lehetetlen. Ezért lett az élet állandó harc egyedek,
generációk, fajok, nemzetek és világok között! A cél:
mindenáron megszerezni a földi jólétet. S ezért a dzsungellé
lett világban mindenki harcol mindenki ellen. Itt nincs erkölcsi
törvény, szolidaritás, irgalom, szánalom vagy könyörület.
Aki alulmarad, az elbukott s ezzel kiesett az életből, legyen az
egyed, csoport, vagy nemzet. Vae victis – jaj a legyőzöttnek!
A böjtös életeszmény szerinti ember viszont tudja, hogy
az élet több mint szüntelen evés-ivás-gazdagodás-gyönyör-hajszolás.
Több, mert az élet fenntartásához szükséges eszközök nem
lehetenek annak végcélja. A gyömölcsfát sem virágja, vagy
levelei miatt tarjuk, hanem gyümölcseiért.
Ma a világ gazdag elitje kérkedik gazdaságával – a böjtös
ember pedig munkájával. A gazdag dőzsölve űl dúsan rakott
asztala mellett – a böjtös ember tudja, hogy Isten a szegények
kenyerét az ő asztalára tette le és a keveset is megtudja
osztani. A mai gazdagok pénzüket adóparadicsomba mentik ki –
a böjtös ember még szűkös jövedelméből is tud adni a nálánál
is ínségesebbeknek. A böjtös ember másokkal is törődő, segítő,
irgalmas és könyörületes ember. Ez az az ember, aki nem veti
meg népét és hazáját, és nemcsak búslakodik annak megszegényített,
szétdarabolt állapotán, hanem tesz is valamit annak felemelkedésére,
megújulására és boldogulására. Magyarország még azért
van, mert történelme folyamán mindig voltak olyan hazafiak akik
elsősorban nem a maguk, hanem országuk javát szolgálták!
Böjt ideje nagy és kiváló alkalom arra, hogy önvizsgálatot
végezve, elinduljunk az elfelejtett Isten – mennyei Atyánk és
felebarátaink felé, Krisztus kegyelmébe fogódzva, s a Szentlélek
erejét kérve lelki megújulásunkhoz, hogy böjtös életformát
élő emberekké születhessünk újjá!
Csak a böjtös életformát
élő ember lehet nemzete, egyháza és családja építésének
sikeres munkálója!
Dr. Pungur József
Edmonton, 2013 Böjtje
|
