vissza a főoldalra

 2013.02.15. 

Csorja Gergely: A relativizált párbeszéd értelmetlensége

Szóval, relativizálok. Ez már tény, evvel nem lehet semmit sem kezdeni. Tegnap megtudtam egy tudós pesti értelmiségitől: elmehetek a sunyiba az ódivatú gondolataimmal, miszerint sem az avantgárd, sem a futurizmus, sem a holokauszt, sem a 60-as évek nem valami egyedi, a történelemben még sohasem volt mindentől elváló paradigmaváltásának kezdetei, egyik után sem változott meg a világ gyökeresen. Egyik sem választóvonal, mely után semmi sem ugyanaz, egyik sem összehasonlíthatatlan mással, egyik után sem változtak meg az emberi viselkedés alapjai. Még akkor sem, ha történetesen mindegyikben jelentős számú, zsidó származású vagy magát zsidónak valló, esetleg mások szerint zsidó identitású ember vett részt. Művészként, áldozatként vagy éppen szervezőként.

 Sőt azt sem hiszem, hogy az ideológiáknak és elméleteknek már nincs értelme, hogy a XXI. század majd teljesen más lesz, mint a többi, hogy soha többet nem lesz háború, és hogy a világkormány már szervezi magát.

A tudós értelmiségi itt már nem bírja tovább, minden haja szála égnek áll és magából kikelve ordít: te relatívizálsz.

Akkor realtívizálok. Például nem tartom a Orbán-kormány tevékenységét diktatórikusnak. Nem gondolom, hogy a Nyugaton elképzelhetetlen jogsértések sora történt Magyarországon az elmúlt két évben: Nálunk nem börtönöztek be 740 embert vádemelés és mindenféle bírósági eljárás nélkül, nem tartották őket évekig fogva és nem kínozták őket. De tudom, már megint relativizálok.

Orbán rendszere akkor is a diktatúra felé halad, ha az alkotmánybíróság megsemmisíti az összes jogszabályt. Apropó, emlékszünk még az alkotmánybírák kinevezésére, amikor annyira tombolt a diktatúra, hogy csak a kormány bábjai lehettek alkotmánybírák. Nos, ezek a bábok most megsemmisítettek egy jelentős választójogi szabályt. Kár, hogy újra relativizálok.

A diktatúra legfontosabb jele, hogy kultúrharc folyik és a művészeti intézmények éléről mindenkit eltávolítottak, aki nem futballozott együtt Orbán Viktorral. De akkor hogyan lehetséges, hogy huszonvalahány budapesti színházból mindössze kettő élén történt változás és abból is hónapokig tartó paláver kerekedett. Már megint relativizálsz – ordít a tudós.

És itt egy pillanatra elgondolkodom.

Te, neked kevesebb a pénzed, mint három évvel ezelőtt? – kérdem.

Igen – őrjöng az írástudó – igen, megszüntették a pályázatokat, nem kapom meg a pénzt a kutatásra.

De nem is kutatsz.

Az mindegy, így egészítették ki a fizetésem, és mindent elvettek.

Aha, értem. Az állam akkor demokratikus, ha az írástudó, írástudók egyenként legalább másfél millió forintot keresnek havonta. Ha nem, akkor antidemokratikus. Az írástudók, az értelmiség, az állam környékén lévő intézményrendszerek, a szakma felkent képviselői csak egy bizonyos körből származhatnak. Erre a bizonyos körre, a nép egyszerű gyermekei azt mondják, hogy zsidók. Ez azonban kétségtelenül pontatlan. Mert ebbe a körbe egyáltalán nem tartozik bele a magyar zsidóság teljessége. Sőt kimondottan kevesen közülük, és vannak olyanok is, akik nem zsidók és nem is vallják magukat zsidónak és vannak olyanok köztük, akik egyetlenegy zsidó felmenővel büszkélkedhetnek összesen. Tehát erre a csoportra, a tudós ítészek ezen körére, valójában sem fajilag, sem vallásilag, sem kulturálisan nem lehet rámondani, hogy zsidók. Mert egyrészt van egy csomó zsidó, akinek semmi köze sincs a csoporthoz, másrészt vannak nem zsidók, akik viszont szószólói.

De akkor mégis, hogyan nevezzük őket? Nem tudom. A szemantikai vitát nem is érdemes folytatni. Sőt a vitát sem érdemes folytatni.