Az ázsiai hunok tényleges történelmi színrelépése

Az antik lovasnomádok prototípusának, a hunok ködbevesző eredetének vizsgálata során általában az a közkeletű álláspont, amely a hiteles történelmük kezdetét a Kr.e. 318-as évre1 vezeti vissza. Így szokták ezt a tényt kézról kézre átadni egymásnak a keleti és a nyugati történészek egyaránt, s ezt a hibát sokszor elkövettem magam is. Ebben az évben rögzítették ugyanis a kínai krónikák először a xiongnu nép nevét, akiket a későbbi elemzések egyértelműen a hunokkal azonosítanak. Tudom, hogy már önmagában az azonosítás ténye és ennek érvei is szerteágaznak, de most ezúttal nem is ez jelenti a rövid elemzés szűkebb tárgyát. Ez az évszám jelentette azt a valós történelmi tényt, amikor a xiongnu törzsszövetség csapatai a történelem színpadára léptek egy Közép-Kínában, pontosabban a mai Shanxi tartomány északi részének egyik nagyobb csatája kapcsán, mint a kínaiak által felkért – felbérelt? – szövetséges segédcsapatok. Az, hogy vereséget szenvedtek, az már viszonylag közömbös tény. Ugyanakkor Lin Gan, korunk legátfogóbb ismeretekkel rendelkező xiongnu/ hun kutatója megjegyzi, hogy más források szerint az ütközetben nem is vettek részt xiongnu/ hun csapategységek.

Janek István: Mindszenty József tevékenysége a benesi dekrétumok leállításáért

Hercegprímási beiktatása után egy héttel körlevelet bocsátott ki – ez 1945. október 15-én került a magyarországi közvélemény elé –, amelyben a csallóközi magyarok védelmére kelt. Szlovákiában több mint kilencszáz éve békében éltek egymás mellett a szlovákok és magyarok ősei – írta –, most azonban elviselhetetlen állapotok uralkodnak ugyanitt: „Beteg asszonyokat csendőrök visznek el ágyukból, tüdőgyulladásos öregekkel szemben nincs kímélet és maradás még orvosi bizonyítvány esetén sem. Okot nem mondanak, kihallgatás nincs. Sem bőrbaj, sem vérmérgezés, sem az új helyzetben szerzett gyomorfekély sem [sic!] mentesít. Ártatlan csecsemők halnak meg internálótáborokban. Fegyveres csendőrök falvakban és városokban letartóztatnak szerzetesnővéreket és papokat, börtönbe vetik őket, vagy a fegyverszüneti szerződés által meghúzott új határok felé hajtják.”

Dr. Kiss Lajos: Németh László a filozófia jövőjéről

Ahány történelmi korszak: annyi filozófia. És ez természetes. A bölcseleti rendszereket nem elszigetelt, önmagukba néző elmék agyalják ki. Mi a világ, amelyben élünk, mi az élet meg a halál, mi a törvényszerű meg a véletlen, mi az anyag meg a szellem – emeljük ki ezt a kis csokrot, a filozófia tágas kérdés-kosarából. Koronként más-más a felelet, attól függően, hogy a természettudományok meg a többi, az összes tudomány hol tart a valóságra vonatkozó megismerésének munkájában. A filozófia, amíg nincs pozitív világismerete, spekulál. Sötétben lövöldöz képzeleti célpontokra. De néha zseniálisan teszi azt. Amiként a görögöknél láthatjuk. Démokritosz, aki megalkotta az atom fogalmát, azt gondolta, hitte, hogy az anyagot addig lehet bontani, amíg eljutunk a legkisebb parányhoz. Ma már tudjuk, hogy ez az elgondolás nem pontos, de mégis lángeszű, hiszen ezen a nyomon halad a modern kvantummechanika is. Platón más eredményre jut e kérdésről töprengve. Ő is felfedező elmével gondolkodik. A görögöknek sok a támaszték nélküli hipotézisük. Ami nem megy bizonyítással, arról merész fantáziával elmélkednek. Őseredeti filozófusok. Költő-bölcselők. Ez a magatartás voltaképpen illik is a filozófiához meg nem is.

Stanczik-Starec Ervin: A félelmetes mondat

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb (?)

2255 évvel ezelőtt, mely tán még az emberiség ezüst korszaka volt, íródott Antigoné, a szophoklészi drámatrilógia első darabja. Ezer s ezer emberi kétséget, vívódást hordoz ez a mű, de valószínűleg a műfordítóknak a legtöbb gondot, fejtörést az írásom alcímében szereplő gondolat (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) okozta. Ezért is tettem a híres klasszikafilológus átirata után egy kérdőjelet. Megalapozott ez a kétségem? Nézzünk néhány fordítást, melyek szembeötlően egymás ellen acsarkodnak. Babits Mihály: „Számtalan csoda van, de az embernél jelesebb csoda nincs.” Martin Heidegger: (görögről németre, majd németről magyarra történő fordítása után.) „Sok van, mi hátborzongató, de az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan.” Ratkó József: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyűbb.” Megjegyzem, hogy Hölderlin szörnyűnek (to deinon; das Ungeheure) fordítja a csodálatost, F. Kafka pedig jelzői alakot használ (ungeheuer) legfőbb szörnyűség. Nyilván a kontextus határozza meg az adott szó valódi jelentését, de miért vonzza ennyire erősen a csodálatos a szörnyűt, vagy fordítva? Belemehetnénk az ontológiai mély vermekbe, de csak mértékkel tesszük most. Kétségtelen, hogy az emberi lélekben kell rejtőznie a fentiekben emlegetett ellentmondás kulcsának.

Finta Edit: Letagadhatatlan félelmek és örömök

Székelyföldön, Kézdialmáson születtem 1945. február 20-án. A Finta név már 1628 óta fent van a gelencei templom mennyezeti kazettáján, és édesanyám családjával együtt jegyzik a Háromszék vármegye nemes családjai című könyvben. Édesapám, Finta Árpád kisbirtokos családból származó kisiparos, építész és műbútorasztalos volt. Állandóan gépeket tervezett, közben fűrészgyárat létesített. A fenyődeszka gyantaillatát, a faragott székelykapu és a méhkaptárokkal tele almáskert képét, a fehérre meszelt ház tisztaságát hordom magamban kisgyerekkoromból, s hallom Ibolya húgom visító kiáltását: „Édesapám, nem akarok elmenni!” Aztán 1996-ban végleg távozott. Felvillan egy óriási síró, búcsúztató tömeg az állomásnál, s nem felejtem a hosszú ideig tartó vonatozást átszállásokkal, melyben a vigaszt – mint későbbi életemben máskor is, sokszor – a mindent panasz nélkül elviselő édesanyám, Lujza jelentette. Családomat ugyanis 1950 májusában kényszerlakhelyre Erdély másik csücskébe, Szilágysomlyóra telepítették. Az állomásról egy szamárszekér vitt a Kőröshegynek nevezett tanyasi magányba, egy elhagyott szüretelőházba.

Bakonyi István: Németh László 1929-es írása Illyés Gyula első verseskötetéről

Sokan szóltak már a huszadik századi magyar irodalom két szellemóriásának, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak kapcsolatáról, életművük érintkezési pontjairól. Kétségtelen, hogy sok a közös vagy hasonló vonás közöttük, akkor is, ha természetesen az eltérések is fontosak. Az is közös bennük, hogy mindketten alkottak mindhárom műnemben, a lírában, a drámában és az epikában. Itt persze szembeötlőbbek a különbségek, hiszen pl. Némethet elsősorban nem lírájáért tiszteljük, Illyés viszont elsősorban verseivel tartozik az egyetemes magyar irodalom legelső vonalába. Pályájuk kezdetétől fogva figyelték egymás működését. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy az ún. népi irodalomra különös tekintettel néztek, bár pl. Németh László kritikusi, tanulmányírói érdeklődése ennél jóval szélesebb körű volt.

Keresse a Havi Magyar Fórumot minden hónap idusán a nagyobb újságárusoknál!

Vagy fizessen rá elő!

info@magyarforum.hu

Telefonszám: +36-30-7545-012