|
 2013.02.22.
Vonalak alakzatai
A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének kiállítása
a Nemzeti Táncszínházban
A kortárs
magyar grafika kiemelkedő egyéniségei, Szalay Lajos és Kondor
Béla világhírű alkotók voltak, mint ahogyan az volt –
hajtsunk főt az alapozók előtt – Zichy Mihály is. A vonal, a
lélegző eleven vonal tehát egy kissé magyar sajátosság. Fölveszi
a versenyt a legjobbakkal. Fölveszi, ne féljünk kimondani, még
Picasso ilyen jellegű műveivel is.
A kiállítás címében
szereplő alakzatai révén? Nyilván avval is, de még inkább a
vonalhálóban rejlő, szavakkal nehezen kifejezhető erővel. A
szerkezet, a figurák, a helyzetek, az áttűnések, sejtelmek –
egyszóval az én- és világlátás – poétikumával. Mert, a
technikai sokoldalúságot is ideértve (ceruza- és tusrajz, rézkarc,
linómetszet, litográfia, vegyes technika), valójában a sűrű
és vastag, folyamatos és megszakadó, jelent „éneklő” és
múltat idéző vonal költészetéről van szó. Arról a minden
más képzőművészeti műfajtól jól megkülönböztethető
tartományról, amelynek bizonyos kötöttségei vannak – ez sem
annyira biztos, hiszen vászonra is lehet rajzolni –, de a
megjelenítő képessége és módozata határtalan.
Akinek megadatott az egyéni látás és gondolkodás
szentsége – nehezen elérhető terrénum –, az előtt a papír
fehérsége nem bénító teher, sokkal inkább a képzeletet fölszabadító
gesztus. Az ihletet ösztönző hívás megnyilatkozása. Még nem
forrpont – azt majd csupán a jól sikerült mű tudja nyújtani
–, ám az alkotóból elő tudja hívni mindazt, ami személyiségének,
műveltségélményének és – mindkettő fontos – komolyságának
és gondolati farsangjának része. Vagy – gondoljunk csak női
művészeinkre – a léleké.
A szépség
kazamatáit lehet úgy föltörni, hogy a történelemben, a mitológiában,
a Bibliában landolunk – Takáts Márton: Budapest – Hommage a
Piranesi (rézkarc) Szepessy Béla: Circus Maximus (linómetszet),
Orosz István: A bolondok hajója XXIX – XXXII. (rézkarc),
Keresztes Dóra: Zsoltárok könyve I – V. (linó), Balla
Margit: Jászón álma; Titkos kert I– II. (rézkarc), Palásti
Erzsébet: Egyszarvú születése (vegyes technika) –, és úgy
is, hogy benső (érzelmes?) titkainkat fordítjuk le a természet
– Klossy Irén: Repülés; Vízmozgás, Kádár Katalin: Viharos
hullámverés; Parti szelek (mindkettő tus) – vagy a nő, a női
test mint csoda nyelvére (Sulyok Gabriella: Sybilla – rézkarc,
Lacza Márta: Kötözés; Fal – színes ceruza).
Ezek a látvány-
és értéktartalmak természetesen egy-egy művet nagyon is
meghatároznak. Sőt egymáson átsugároznak, s épp avval gazdagítják
a grafikát, kiterjesztve: a grafikai arzenált, amit a művész
legfontosabbnak vélt kimondani. A küzdelem, a vérrel erezett
harc brutalitása és szépsége mellé – Szepessy attraktív
tablója mily tömör gazdagsággal tudta Róma győzelmét és
bukását kifejezni – így kerül Sulyok (alakrajz) és Klossy
(hallatlan finomságú absztrakt) lélekkivetítése.
Amikor a vonal
elindul – önkifejezői bátorsággal! – világhódító útjára,
tulajdonosa az álom révületében fölöttébb hisz abban, hogy
az általa megválasztott technika (szerkezet stb.) az egyedüli
üdvözítő. A személyiségjegyeket vizsgálván nyugodtan leszögezhetjük,
hogy igazuk van. Dévényi István (Körcikkek – félkörívek
I– II.) tisztaságot, rendet sugalló mértani kalandja ugyan
elválasztható Benes József az ember véglényvoltát és halálfélelmét
tükröző figurájától (Vonalas alak), és Olajos György
keleti szépségű nonfiguratív gyöngykazettái is (Találkozó;
A bűnbánat emésztő tüze) különböznek Velekei József Lajos
organikus gyökerű látomásától (Metamorfózis I – II.),
illetve Pieronymus Kosch – a név humort és világlátást jelöl
– groteszk természet- és mese-parafrázisától (Mezei idolok;
Alice néni Csodaországban), de közös bennük a világra
kiterjesztett énkép minden galáddal szembeni fölénye.
Amely
megjelenhetik valaminő átszellemített Paradicsom-varázslatként
– lásd König Róbert bravúros metszésű Kaktuszok I.-ét
(linómetszet) –, és úgy is, hogy látomások örvén a
csaknem a természet részévé váló figurák (testrészek) a félig
valóság, félig álom szürrealista köpenyébe burkolódznak
(Havasi Tamás: Feltöltés; Ringlispíl online – mindkettő linó).
Barta János litográfiáinak (Excavation II – III.) rajzi minőségét
épp a térháló finom szövevénye adja. Evvel szemben Drozsnyik
István grafikája tömör foltvilágú rejtélyes maszkjátékot
elevenít meg, amelyen az egyes rétegek alatt mindig van egy
hiedelem-réteg (A tékozló lány visszatérése – vegyes
technika).
Ha a jelkép tömörségével
élő mitológiai és bibliai utalások – Keresztes
piktogramszerű Zsoltárok könyve-parafrázisai és Orosz középkori
indíttatású, egy-egy koponyában egy-egy rajzi történetet sűrítő
filozofikus szegmentumai – az emberiség-leltár „világkölteményéhez”
visznek közelebb (kíméletlen beleélő képességgel megidézik
azt), a némelykor humoros, másszor a plakát harsányságával tüntető
grafikák – ez nem mond ellent az érzékeny rajzi megoldásoknak
– korunk valóságának, a ma emberének szociografikus ízeket
sem nélkülöző lenyomatai. Ez utóbbiak közé sorolhatók
Fillenz István, Martus Éva és – nem utolsósorban – Végvári
Beatrix művei.
Fillenz egyszerűnek
tűnő, kis foltokkal vegyített vonalrajzai (Vonaton I – III.;
Plázában) sokat elárulnak lüktető életünk állomásairól.
A leleplező humor a sajátjuk. Martus Éva konstruktív élmények
ihlette doboz reliefje könyörtelen nyíltsággal tudatosítja
bennünk az egyedüllét bomlasztó hatását. Az Elektrosport I.
üveg mögötti hátsó síkján lévő figura bezártságunk
szimbóluma. Végvári Beatrix Dobozvilág I – II. című páros
grafikája már vidámabb színekkel adja vissza ezt a
„nyitott” zártságot. Jóllehet mindkét mű középpontjában
– innen az ingerlő cím – egy-egy kocka áll, de az
oldallapjain lévő figurák (játékos árnyalakok) mintha lendületükkel,
táncmozgásukkal ki akarnának szakadni a föld, a lehúzó valóság
vonzáskörzetéből. A huszonkét művész seregszemléje egyre
inkább megköveteli, sőt sürgeti egy minden irányzatot összefogó
kortárs grafikai tárlat mielőbbi megrendezését. Merjünk élni
értékeink népszerűsítésével!
Szakolczay Lajos
|
