Függetlenség

2013.01.01.

Megújuló természet Rózsa Sándor búvóhelyén
(Hulló István: Madárlesen)

A Ludasi-tó szélformált medre a Duna-Tisza közötti homokvidék és a Bácskai löszhátság határán helyezkedik el, hossza 4,5 km , felszíne 328 hektár . A széles, alacsony északi partszakasz mocsaras, míg a löszbe ágyazott, keskeny déli szakasz partjai 3-4 méterrel magasodnak a víz szintje fölé. A meder legnagyobb mélysége 2,25 m , habár a tó nagyobb részén nem haladja meg az egy métert sem. Sekély vize három hónapra is befagyhat, nyáron pedig akár 30 0C-ra is felmelegedhet. A vízrendezések előtt a tó egységes szikes jellegű mocsárvidéket képezett a hozzá kapcsolódó vízjárta területekkel: északnyugati irányból a Kővágó és a Csurgó, északkeletről a Körös széles árterülete, a Pörös vezette a homokvidék vizeit a tóba. A légköri csapadék és a talajvizek mellett ma a Böge- és a Palics-Ludas-csatornák, valamint a Kőrös-ér táplálják, ez utóbbi vezeti el vízfeleslegét is. A több mint 800 ha kiterjedésű Ludasi-tó Speciális Természeti Rezervátum magában foglalja a tóhoz tartozó vízjárta területeket is. Kezelését a Szerbiai Természetvédelmi Intézettel és a felelős minisztériummal együttműködve a Palics—Ludas Közvállalat végzi. A védelmi zónák fokozatainak megfelelően számos rendelkezés korlátozza az emberek itteni tevékenységét. A legszigorúbban védett rész a tó keleti, a Kőrössel érintkező szárnya, ahol csak tudományos kutatás céljából tartózkodhatunk. A pihenni, horgászni vágyók számára a második zóna a legmegfelelőbb. A harmadik zónában a természetbarát- és falusi turizmus fejlesztése, valamint a tájhasználat hagyományos formáinak megőrzése a cél. A több mint 800 hektár kiterjedésű Ludasi-tó Speciális Természeti Rezervátum magában foglalja a tóhoz tartozó vízjárta területeket is. Kezelését a Szerbiai Természetvédelmi Intézettel és a felelős minisztériummal együttműködve a Palics—Ludas Közvállalat végzi. A Ramsari egyezmény keretében a Ludasi-tó 1977-ben felkerült a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek listájára a vízimadarak fontos költő- és pihenőhelyeként. A tó a betyárokról szóló mondák szerint Rózsa Sándornak és a környékbeli betyároknak is búvóhelyül szolgált. Ennek a hagyománynak a nyomait néhány helynév is őrzi többek között a Rózsa Sándorról elnevezett sziget. Ez a Ludasi -és a Palicsi-tó a helyszíne a Madárlesen c. könyvnek. A szerző pedig Hulló István, a szabadkai múzeum igazgatója.

A 2004-ben megjelent könyv előszavából megtudjuk, hogy Hulló István természet iránti érdeklődése már kisgyermek korában kialakult. A családnak volt egy szántóföldje a Szabadkához közeli Palicsi-tó partján , és amíg az édesapa dolgozott, addig a fiú a vízparton bóklászott. Naphosszat figyelte a tavat és a zöldellő nádas zsibongó életét. Megleste a pompás tollazatú vöcskök szerelmes násztáncát, a csillogó bundájú pézsmapockok szorgos gyűjtögetését, miközben körülötte szólt a mindent kitöltő madárdal, a nádiposzáták véget nem érő tavaszi éneke. Estefele édesapja is lejött a vízpartra, és üvegre csavart kezdetleges szereléssel csendben horgásztak. Csodás volt akkor az izzó palicsi alkonyat. De a hetvenes évek elején hirtelen elcsendesedett minden. Meghalt a tó. A szerző szemtanúja volt a Palicsi –tó haláltusájának. Akkor rikácsoló sirályok ezres csapatai haltetemektől bűzlő szürkés vízben. Nem voltak egyedül, hamarosan emberek százai jelentek meg a lecsapolt tómederben. Derékig gázoltak a zavaros vízben, és türelmesen várakoztak. Mint a vadászó gémek merítő hálójukkal olykor lecsaptak és hatalmas méretű kábult pontyokat kotortak elő az iszapos posványból. Miután lecsordogált a tó szennyezett vize, a híg iszapot ezernyi madár lepte el. Hófehér kócsagok, szürke gémek, kárókatonák, vadrécék, lilék és sokféle partfutó. Néhány év múltán a Hulló család kertje alatt újra tó hullámzott, és István jegyzetelni kezdett. Leírt minden fontosnak vélt változást. Naplója jóvoltából magunk előtt láthatjuk az elhalt tó tavaszi feltámadását és a fiatal nádas élettől lüktető zöld színét. Idővel a rendszeres megfigyelés Hulló István élete részévé vált, és lassan tudatosodott benne az érzés, hogy igazán a természetben szeret lenni, ott érzi jól magát, ott találta meg igazi énjét. A körülötte zajló élet megismerése élete egyik célja és legfőbb mozgatóereje lett. A korai élmények hatására minden szabad idejét természetjárással töltötte. Rácsodálkozott a lepkék és virágok tarka szépségére, a vándormadarak örökmozgó csapataira, a légi vadászok villámgyors nyilallására. Megtanulta a megfigyelt élőlények nevét, felismerésük faji bélyegeit. A határozókönyvek használata és a tanulás mindennapjai szerves részévé vált. Ezért választotta a természettudományi egyetem biológiai szakát és későbbi munkái is a természethez kötődtek. A könyvben felellhető írások nagy része a természetjárás élményét hivatott bemutatni. Hulló István tanáremberként tapasztalta, hogy a gyermekek nem ismerik környezetünk élővilágát. A könyv írásai segíthetnek a terepi munkában, mert a gyönyörű környezet természetes élőhelyeiről, jellegzetes növény és állatfajairól szólnak.

Az évszaknak megfelelően a Cinegék a hóesésben írással kezdünk. A nehéz hófelhők árnyéka visszatükröződött a tó fiatal jegén. Madárgyűrűzéshez készültünk, de – tekintettel az idő alakulására – nem számítottunk komolyabb eredményre. A borongós idő ellenére élénk volt a madármozgás, mintha a környék összes énekese a vén diófa csupasz ágain gyülekezett volna. A háló sokáig üresen állt, de ahogy megérkeztek a nádasok téli vándorai a kékcinegék, azonnal munkához láttunk. Begázoltunk a jeges vízbe, hogy mielőbb kiszabadítsuk a bajba jutott törékeny állatkákat. Öt, tíz, harminc és már nem is tudtuk megszámlálni a befogott cinegéket, csak raktuk őket a puha vászonzacskókba. A tanyán belül, a meleg szobában, miután elvégeztük az adatfelvételt, és gyűrűt helyeztünk mindegyik cinege csűdjére, szabadon engedtük őket. A csapat újra összeállt, és visszatértek a biztonságos nádasba. Időközben a kemence sugárzó melege átjárta a szoba hideg falait, és a párás ablakon át néztük a tavat. Havazás előtti ünnepélyes csend honolt a tájon, melyet csak a vadkacsák messze csengő érces hangja zavart meg olykor-olykor. Szállingózni kezdett a hó, a récék is elhallgattak, és ködös némaságba burkolózott a végtelen nádas. Ekkor az utolsó zacskó cinegéje kidugta kék fejecskéjét, és a fellazult hurkon át bizalommal kémlelte a szoba ismeretlen homályát. Vártuk a fejleményeket. Megérezve a lehetőséget fürgén kiröppent és fenn termett a kemence búbján. Nem próbálkozott a további meneküléssel, nem rontott az ablaküvegnek, ehelyett megrázva tollait kutatni kezdett a szobában. Élelmet keresett. Párját hívogatta, mely még a zsák foglya volt, és a ház csendjét panaszos csicsergés töltötte be. Kiengedtük hát a másik madárkát is. Érzelmi meghitt találkozásnak lehettünk szemtanúi. Akkor már odakint javában havazott, de figyelmünket a szelíd madárkák különös viselkedése kötötte le. Egymást követve bejárták a tisztaszoba minden zugát, és közben szedegettek. Átkutatták a sarkokat, a repedéseket, az ablakpárkányt. Jól érezték magukat, jelenlétünkről pedig tudomást sem vettek…Lassan, óvatosan kitereltük cinegéinket az udvarra. Tollaikat borzolgatva hangos pityegéssel köszöntötték a vakító havat, majd társaikat követve a fehér paplannal borított öreg nádasba surrantak.

A Pannon-tenger hagyatéka c. írás már jóval tudományosabb, és kevésbé idillikus. A Pannon-tenger mintegy 9 millió éven át létezett. Legnagyobb kiterjedése idején a Bécsi-medencétől a mai Szerbia déli részéig terjedt. Eleinte összeköttetésben állt a mai Bajorország helyén hullámzó tengerrel (boreális kapcsolat), valamint az Égei-tenger (délkeleti kapcsolat) és az Adriai-tenger (nyugati kapcsolat) elődjével is. A Bakony, a Mecsek, a Fruska Gora és más hegységek szigetként emelkedtek ki belőle. A világtengerekről történt teljes lefűződése után fokozatosan édesvizűvé vált és óriási tó (Pannon –tó), majd kisebb tavakból álló tóvidék formáját öltötte. Utolsó maradványai a térszín emelkedése és a folyók feltöltése miatt a pleisztocén derekán, mintegy 600 000 éve tűntek el a Kárpát-medencéből. A feltöltődés addig folytatódott, amíg a mai Vaskapu-szoroson keresztül lefolyást nem talált, átadva a helyet a Magyarország vízrajzát később meghatározó ősfolyóknak. Hulló István leírja, hogy az úgynevezett Pannon-tó talán legjellegzetesebb madarai a gödények voltak. Ismertebb nevük a pelikán, népiesen tokánnak hívták őket. Két nagy testű fajuk fejlődött ki a Kárpát-medencében: a borzas és a rózsás gödény. Ezek az ősi vonásokat magukon hordozó halászmadarak ma is hasonló jellegű meleg vizű, sekély, halban gazdag élőhelyeket népesítenek be. Az állomány legnagyobb része a beltengerrel együtt keletre húzódott, népes telepeik még ma is megtalálhatók a Fekete-tenger partszegélyén. Jelenleg a Duna-delta mocsaraiban költenek legnagyobb számban. Egy részük azonban délre vonult és az Adriai –tenger környékén telepedett le, de állományaik mára teljesen felmorzsolódtak. Az „őshaza” szikes tavain még a XIX. században is költött néhány pár, azóta csak ritkán, őszi kóborlásaik idején mutatkoznak a halastavak környékén. Egy szintén csoportosan előforduló kisebb termetű halászmadár, a kárókatona milliós telepeket alkotott a Pannon-tó mocsaraiban. A kárókatonák, vagy kormoránok a víz alatt búvárkodva ügyesen követik a népes halrajokat. A pelikánokhoz hasonlóan állományuk kettészakadt; legnagyobb részük keletre húzódott, kisebb hányaduk a mediterránra vonult. A Pannon-alföld mocsaraiban kisebb elszigetelt telepek a mai napig fenn tudtak maradni. Vajdaság területén a Barandai-halastavon és az Al-Dunán költ mintegy 300-350 pár. A kanalasgém is a Pannon-tóban fejlődött ki. Lapátszerű csőével a sekély vizekben lábalva csapatosan kutat táplálék után, melyet sórákok, férgek, rovarok és apró halak tesznek ki. Európa nagy részéről kipusztult, de az Alföld mocsaras nádasaiban még szép számban költ. A szerecsensirály is a Pannon-tó területén alakult önálló fajjá. Híres madara lett a Palicsi-tónak, mert 1981-ben a felújított vízfelület mesterséges szigetein egészen váratlanul megjelentek az első költő párok. Néhány év alatt a Kárpát-medence legnépesebb állományává formálódott a palicsi populáció. A szerecsensirály lett az ősi pannon, szarmata csoport talán legsikeresebb képviselője. Felismerve az ember formálta új élőhelyek lehetőségeit, állománya terjeszkedik, számuk szépen növekszik.

A könyv talán legérdekesebb fejezet, amelyik eltűnt állatfajok nyomába kalauzolja az olvasókat. A Kárpát-medencében a számottevő erdőirtásokat a római provinciák lakói kezdték meg. Az irtások helyén, a síkságokon szántóföldek, a hegyeken legelők és szőlők létesültek. A népvándorlást követő évszázadokban az Alföldön még nem alakult ki számottevő földművelés. Így őseinket még jó állapotú természetesen táj fogadta. Az erdőirtások, gyepűfeltörések okozta sebeket még pótolni tudta az eredeti vegetáció természetes utánpótlása. A honfoglalást követő első évszázadokra tehetjük az alföldi erdőségek nagyarányú megfogyatkozását. A török hódoltság véres eseményei felborították a természet és az ember közti egyensúlyt. Az ország kifosztása, az állandó zavarás, a rablógazdálkodás mind-mind végzetesen érintette a vadon élő állatvilágot. A XVII. század végétől a gazdálkodásra a tudatos természetátalakítás gyorsuló üteme lett jellemző. A szántóföldek nagyságát az erdők, a rétek, a mocsarak rovására növelték. A XIX. század derekán kezdődött nagy folyószabályozások, gyökeresen megváltoztatták a Kárpát-medence egykori természetes arculatát. A Tisza szabályozásának során óriási mocsaras területek szűntek meg. A vadvizek, árterek lecsapolása indította meg a Hortobágy és a Bánát elszikesedésének lassú folyamatát. A Kárpát-medencébe letelepedő magyarságnak viszonylag fejlett földművelési ismeretei voltak, de emellett a vadon élő állatokra is szívesen vadásztak. Először az őstulok pusztult ki, több kutató véleménye szerint a tatárjárást követő években. A leírások szerint könnyen szelidíthető volt, ezért sokat befogtak közülük és háziállatként tartották. Az európai bölény még a honfoglalást követő időkben is gyakori lehetett, különösen Erdélyben fordult elő szép számban. Lassabban pusztult ki, mint az őstulok, mert egyrészt nem volt háziasítható, másrészt erdei állatként jobban rejtve maradt az emberek elől. A szakirodalom szerint az utolsó bölényt 1762-ben ejtették el. A nagy kiterjedésű fás mocsarak lakója volt a hatalmas termetű jávorszarvas, mely a gímszarvas mellett nagyra becsült nemes vadnak számított. Életterének beszűkülése és a felmelegedő éghajlat következtében a Kárpát-medencében a XV. század végéig maradtak fenn kisebb állományai. A folyó menti árterületek és a mocsaras erdők lakói voltak a nagy testű hódok is. Igen szaporák lehettek. Vadászatukról sok adatot találunk. Az elejtett állatok nemes prémjéből még külföldre is jutott, a prémkereskedők nagy tételben szállították ki az értékes bőröket. A Kárpát-medence talán utolsó hódját 1854-ben lőtték az Ács község melletti Loncó patakban. Néhány éve újra élnek hódok a Kárpát-medencében, mert a Gemenci-erdőkbe visszatelepítettek néhány családot. A monda és a mesevilág ismert alakja, a félelmetes erejű farkas, gyakori lakója volt a hegyvidéki és az alföldi erdőknek. Két fajukat említik a korabeli feljegyzések: a kisebb termetű nádifarkast és a nagyobb termetű erdei farkast. Arany János Toldijából ismert nádifarkas vagy toportyán, ami valóban az aranysakál lehetett, még ma is szórványosan előfordul térségünkben. A Kárpát-medence síkságait borító hatalmas mocsárvilág óriási madártömeget vonzott. A nádasokat járó halászó, pákázó emberek a halak mellett a vízimadarak tojásait, valamint a nászruhába öltözött gémfélék tollait is rendszeresen gyűjtötték. Az értékes kereskedelmi cikknek számító kócsagtoll nem volt más, mint a hófehér színű nemeskócsag pompás válltollai. Mivel korábban ez a madárfaj a Kárpát-medence déli területein fordult csak elő, ezért éppen a Vajdaság mocsaraiból került piacra a legtöbb dísztoll. Száz évvel ezelőtt az Alföld mocsarainak szórványos fészkelő madara volt a közismert daru is. Az utolsó bizonyított fészkelése: 1892, Fonyód. Ma nagy tömegben vonul át az Alföldön, ősszel különösen gyakori a Tiszántúlon, ahol ezres csapataik pihennek meg a szikes pusztákon.

A korszerű természetvédelem legfontosabb feladatai közé tartozik a természetes élőhelyek és az őshonos élővilág további pusztulásának megakadályozása, illetve a meglévő állományok védelme és sokféleségük tartós megőrzése. Hulló István Madárlesen c. könyve értékes olvasmány mind a természet szerelmeseinek, mind azoknak, akiket érdekel az elcsatolt területek élővilága, de azok számára is élményt nyújt, akik a népek történelme és a természet változásának kapcsolatát vizsgálják.

(Hulló István: Madárlesen; Életjel Kiadó, Szabadka, 2004.)

M.A.