Függetlenség

2013.01.01.

Anya és fia ávós felügyelet alatt csak családi ügyekről beszélhetett

(Szerdahelyi Csongor: A Jó Pásztor nyomában, Beszélgetés Sill Aba szombathelyi ferencessel)

Dr. Sill Aba Ferenc ferences szerzetes apai ágon Tirolból származik; a Brenner – hágón folyik át a Sill. A Rákóczi -szabadságharc utáni nagy pestisjárványt követően érkezett az egyik őse, Sill Pál bognárként Csallóközcsütörtökbe. A könyvből megtudjuk, hogy Csakkőközcsütörtökön akkortájt még híres vásárok is voltak. A környék és a pozsonyi, valamint a cseh gyárak termékei itt cseréltek gazdát. Csallóköz volt Csehszlovákia éléskamrája. sík vidék, és nagyon jó az itteni termőföld. A községben külön volt hely, ahol az apró állatokat – libákat, kacsákat, tyúkokat – árulták, külön volt az úgynevezett Fazekas domb, ahol a fazekasok rakták ki áruikat, külön volt a disznóvásártér, a marhavásártér és a lóvásártér. Évente hat nagy, úgynevezett országos vásár volt. Jóformán szekér szekeret ért az országúton, annyian érkeztek ilyenkor. Aba atya családja is jelentős birtokot művelt. Kezdetben még egésztelkes jobbágyként, az 1848-as jobbágyfelszabadítás után azonban birtokossá váltak. Anyai nagybátyja, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, és az 1938-as bécsi döntés után átvételét kérte a Mariánus Provinciába. Anyai nagyszülei Csallóköztárnokon éltek, és unokájuk gyakran nyaralt náluk. A nagyapa bíró volt, s nála gyakorta vendégek voltak a Szent Antal -kolostor ferences barátai. Boldog és gondtalan volt a fiú gyermekkora. Náluk lakott házasságkötése előtt egy édesanyja falujából származó tanítónő, Tila (Matild) volt a neve.

Még nem volt a fiú iskolás, de mivel Tila gyakran magával vitte a munkahelyére, így sok mindent megtanult ott. Így jóformán észre se vette, hogy mikortól kezdett el ténylegesen iskolába járni. Hamar megszokta az ottani rendet, és az alapvető ismereteket is könnyen elsajátította. A könyvből megtudjuk, hogy a tanulás osztott időben történt. Délelőtt nyolctól délig tanultak, közben negyedórás szünetet tartottak, majd hazamentek ebédelni. Délután kettőtől négyig ismét voltak órák. Hetente többször is tartottak tornaórát, ilyenkor a sportpályán futballoztak. Aba atya ezt a sportot nagyon szerette. Szabadidejükben is gyakran rúgták a labdát a társaival a község nyugati végében, a házunk közelében elterülő mintegy két kilométer hosszú legelőn. Csehszlovákiában az elemi iskola nyolc osztályból állt. Akik tovább szerettek volna tanulni, azok általában az ötödik vagy a hatodik osztály elvégzése után jelentkeztek középiskolába, polgáriba, gimnáziumba vagy kereskedelmi középiskolába. 1937 szeptemberében a pozsonyi magyar gimnáziumba került. Az egykori evangélikus líceum épületét jelölték ki magyar gimnáziumnak, amit akkor már nem az evangélikus egyház működtetett, hanem állami fenntartású intézmény volt. A magyarság kisebbségi helyzetbe kerülésére utal, hogy a magyar és a német gimnazisták is ugyanabba az épületbe jártak. Egymást váltva folyta tanítás, három nap délelőtt, három nap délután. Párhuzamosan három-három osztályban tanult egy-egy évfolyam, összesen mintegy nyolcszáz magyar diák. Jó páran csallóközi és mátyusföldi gyerekek, de sok pozsonyi is tanult ott.

Pozsonyban szinte egyenlő arányban voltak magyarok, németek és szlovákok, akik viszonylag békében éltek egymással. Az első tanulmányi év különösebb feszültség nélkül telt. A hivatalokban, az üzletekben és az áruházakban is bátran használhatták anyanyelvüket. Csak néhány évvel később érkeztek hírek politikai feszültségről. Magyarországon pedig felmerült a trianoni békediktátum revíziója, amelynek híre a felvidéki magyarság körében is visszhangra talált. Emlékszem, hogy egy alkalommal a vonat ablakaira piros-fehér-zöld színű papírlapokat ragasztottak, amelyek fehér mezejére a következő szöveget nyomtatták: „Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld”- mesélte Aba atya az interjúkötetben. Ahogy a fiú kamaszodott, egyre jobban érezte belülről az elhívást a papi szolgálatra. Tizenhat éves korában jelentkezett novíciusnak Búcsúszentlászlóra, miután befejezte a negyedik gimnáziumi évet – a visszacsatolás után – Dunaszerdahelyen. Aztán Esztergomban, már szerzetesi közösség tagjaként, lett a ferences gimnázium növendéke. A háborús éveket ott élte át. Románia kapitulációját követően, 1944 kora őszén a szovjet csapatok megtámadták országunk déli területeit. Amikor híre jött az orosz haderő egyre nagyobb térhódításának, a fiatal rendtagokat hazaküldték Esztergomból. Néhányan Komárom felé indultunk vonattal , de csak Dunaalmásig jutottunk, mert előző éjszaka Almásfüzitő gyártelepét és vasútállomását súlyos bombázás érte. Láttuk, hogy a magyar nép nem zsidógyűlölő, nem antiszemita. Az egyszerű nép részvéttel és együttérzéssel fordult az üldözöttek felé. 1945 után a gimnáziumban a ferences növendékek és a kollégista civil diákok a legjobb kapcsolatban voltunk, jóllehet mi egészen zárt körülmények között éltünk. Az intézet vezetői nem kis gonddal a Tiszántúlról szerezték be a krumplit és a búzát, amit csak éjszaka, titkos utakon hozhattak, amit csak éjszaka, titkos utakon hozhattak, mert ha a megszálló katonák észrevették, azonnal lefoglalták a szállítmányt. A beérkező búzát a fiatal rendtagok az éj leple hozták fel a templomtoronyba, nehogy a rekviráló oroszok a nyomára bukkanjanak. 1948-tól rendszeressé váltak az egyházak elleni politikai és sajtóbeli támadások. 1950-ben pedig nem engedélyezték a Mariánus Provincia működését. Burka Kelemen atya volt a tartományfőnök, aki nem volt hajlandó tárgyalni a hatalom embereivel. A másik ferences tartomány, a Kapisztrán vezetősége viszont kapcsolatban állt Balogh páterrel, aki Rákosi tanácsadója is volt. Így az a rendtartomány működhetett. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vette fel Aba atyát, így került a Budapesti Központi Szemináriumba posztgraduális továbbképzésre, hiszen egy hónappal előtte már pappá szentelték a szombathelyi székesegyházban. Az akadémia megkapta ugyanazt a rangot, mint amit az egyetem, tehát államilag elfogadott doktori diplomát adhatott. A ferencesek közül kurzustársam volt Kovács Bánk, Kákonyi Asztrik, Paskai László és Balázs Sebestyén, aki később a Kapisztrán provincia vezetője lett. Frajka Félix alsóbb évfolyamba járt…Vasárnaponként lelkipásztori kisegítést vállalt különböző templomokban. Egyszer a városligeti Jáki-kápolnában mutattam be szentmisét, amikor a hívek között felfedeztem Kodály Zoltánt, aki figyelmesen hallgatta szavaimat. Prefektusunk, a szombathelyi egyházmegyés zeneakadémiai tanár, Werner Alajos egy alkalommal meghívta őt a központi szemináriumba, és beszélgethettünk is vele.

A központi szemináriumi tanulmányaim alatt találkoztam Mindszenty hercegprímás édesanyjával, akit időnként Vecsey József teológiai tanár kísért fel Szombathelyről a börtönben lévő fia látogatására. Általában a szemináriumban szállt meg, mi pedig esténként a szobájában beszélgethettünk vele. Másnap mindig állami autó jött érte, ávósok vitték a találkozó színhelyére. Egy alkalommal megkérdeztük tőle, hogy hol találkozott a fiával, a bíboros úrral. Ezt nem tudta ő sem, mert a találkahelyre mindkettőjüket lefüggönyözött autóval szállították. Anya és fia ávós felügyelet alatt csak családi ügyekről beszélhetett. E találkozásokról az édesanya levélben mindig beszámolt Géfin Gyula szombathelyi rektornak. Ezeket a dokumentumokat ma is őrzik a Szombathelyi Egyházmegyei Könyvtárban. 1952. szeptember első napjaiban érkeztem Körmendre. Az állomáson Takáts István, a plébánia adminisztrátora fogadta. A város a nyugati határsávba tartozott, mégis minden nehézség nélkül megkapta a letelepedési engedélyt. A plébániáról nem sokkal előtte vitte el az ÁVO Gerencsér József plébánost, aki főleg a férfiak és az iskolás gyerekek lelkipásztori gondozásában jeleskedett. Ő keményen szemben állt a szerveződő békepapi mozgalommal. Központi, városi helyeken ilyen egyházi személy nem működhetett, az ÁÉH csak az állam iránt lojális egyházi vezetőket tűrte meg. Viszonylag nyugodt körülmények között végezhettem lelkipásztori munkám, egyedül a békepapi mozgalom beszervezésemre irányuló próbálkozásai zavarták meg mindennapjaimat. A püspökvárból gyakran felkeresett kaposi György egyházügyi titkár, és felszólított a békepapi mozgalomban való aktív részvételre. mivel a Csehszlovákiában élő szüleimtől semmi anyagi segítséget nem kaphattam, kápláni szobám berendezése elég szegényes volt. Az egyházügyi titkár több alkalommal is észrevételezte ezt, s ellenérzést akart kelteni bennem az egyházi vezetőség iránt. „maga itt káplánhoz méltatlan körülmények között van, a püspöke pedig süppedő szőnyegeken jár, és fé- nyes bútorokkal berendezett palotában lakik. Lehet ezen segíteni!” – mondta. Az érvei nem hatottak meg. Amikor meghívót kaptam a békegyűlésre, principálisom – aki erre rendszeresen járt – felszólított, hogy kísérjem el őt. általában nem reagáltam rá, csendben hallgattam, és otthon maradtam. Így tett idős káplántársam, Harangozó atya is. Az akkori állami rendelkezések szerint a lelkipásztorok nem saját plébániájukon, hanem távolabbi helységekben kaptak hitoktatási beosztást. Katafára, Halogyra és Halastóra jártam ki kerékpárral hetente két alkalommal. Harangozó atyával felváltva foglalkoztunk a ministránsokkal a körmendi templomban. A karácsonyi ünnepek hangulatát megzavarta egy támadó hangvételű cikk, amely a megyei napilapban A körmendi lélekkufár címen jelent meg. A ministránsokkal való foglalkozásaimról írtak benne. A gyerekeket az iskolában vonták felelősségre, engem pedig berendeltek a püspöki hivatalba, ahol Bartányi Andor irodaigazgató fejezte ki rosszallását. ezt követően táviratilag beidéztek az ÁEH központjába, Budapestre. Nem találták felforgató egyénnek, de megvonták tőle a kápláni 300 forintját. Ezután került a püspöki palotába az egyházmegyei bíróságra. 1956 nyarán Kovács Sándor püspök úr úgy döntött, hogy Aba atya mint egyházjogot végzett pap, a szombathelyi egyházmegyei bíróságon dolgozzon szentszéki kötelékvédőként. Ez nagy előnyt jelentett számára, mert az állami hatóság kevésbé figyelte munkáját, hiszen főleg házassági ügyekkel kellett foglalkoznia. Ez pedig nem volt annyira érdekes az Állami Egyházügyi Hivatal számára. A püspökségen dolgozott, amikor felkereste Ila Bálint, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa, hogy jegyzetelje ki a vasvári káptalan anyagait. Abban az időben készültek Vas és Zala megye helytörténeti lexikonjai, s ezen a területen a középkortól kezdve ez a káptalan működött hiteles helyként. Ila Bálint jól tudta, milyen jelentős anyag van a vasvári káptalan tulajdonában. Akkor ő már világi papként dolgozott , mert 1950-től a rendtartományuk, a Mariánus Provincia nem működhetett. Felmentették őket a szegénységi fogadalom alól, mert meg kellett élniük valamiből. Aba atya szerény életkörülményekhez szokott, így a munkájáért kapott pénzt félretette, s abból a rendszerváltás után, mikor újraéledt a szerzetesi közösség, létrehozta a Jó Reménység Szombathely Alapítványt elsősorban – mivel Felvidékről, Csallóközcsütörtökről származik– a felvidéki származású Magyarországon tanuló fiatalok támogatására. Aba atya 1971-ig volt központi szolgálatban. Amikor meghalt Körmendi László táplánszentkereszti plébános, megpályáztam a falu plébánosi státuszát. Elég jól ismertem a plébániát, mivel korábban már többször vezettem ott lelkigyakorlatot, amely során bepillantást nyertem az egyházközség működésébe is, emellett pedig úgy gondoltam, Táplánszentkereszt elég közel van Szombathelyhez, így a plébánosi teendők mellett a központi feladataimat is el tudom végezni.

1987-ben, miután Aba atya lett az Egyházmegyei Könyvtár és Levéltár vezetője, az az állapot nem tűrte meg a kétlakiságot. Ezért is nevezték ki a székesegyház plébánosává, így visszaköltözhetett Szombathelyre. A templomi énekkar ezekben az években szerveződött újjá. Emlékezetes volt a pesti ferences templom énekkarával közös passaui hangversenyük. Az eseményt a Bajor Rádió is közvetítette. 1989-ben a mariánus ferences rendtartomány – amelynek működését 1950-ben a diktatúra megszüntette – ekkor lecsökkent létszámmal és idős rendtársakkal, de újraszerveződött. Aba atya feladta a székesegyházi plébánia vezetését, és a ferences rendház főnöke és a templom plébánosa lett. A rend generálisa pedig 1990-ben kinevezte a rendtartomány főnökévé. Az egykori szovjet fennhatóság alatt élő rendtartományok vezetőit 1990-ben Rómába hívták, hogy tájékozódjanak a rend helyzetéről, amire az elmúlt 40 évben nem volt lehetőségük. Egy hónapon keresztül a ferencesek egyetemén, az Antonianumon kaptak továbbképzést. Úgy tudták visszaigényelni az épületet, hogy részben kolostor, részben pedig főiskolai kollégium működjön ott. Ebbe az állami hatóság is szívesen belement, hiszen kollégiumi férőhelyekre szükség volt. Korszerű kétágyas, zuhanyzós szobákat alakítottak ki telefon- és internetlehetőséggel. A felújítás több mint 400 millió forintba került, ehhez a forrást úgy teremtették elő, hogy 180 millió forintért eladták az önkormányzatnak az épülethez tartozó Ferences-kertet, amelyben ma történelmi témapark látható. A még hiányzó összeg adományokból jött össze, külföldről is segítettek a rendtársak.

A ferencesek egyik nagy öregje, Sill Aba több mint hetven éve lépett be Szent Ferenc rendjébe. Ahogy Szerdahelyi Csongor megállapítja, súlyos időknek a tanúja. Személyes emléke van arról, hogy milyen megaláztatásban részesültek az állam részéről a püspökök az ötvenes évek elején. Nevezte őt a kommunista sajtó lélekkufárnak, az egyházügyis pimasznak, és az ávós vallató csikket nyomott el az arcán. Beszervezni azonban nem tudták. A bajban szerencséje is volt, mert mint mondja, a cápa alatt úszkáló kis halakat kevésbé bántják. Nyolcvanon túl is fiatalos lendülettel végzi tudományos és lelkipásztori feladatait. Szombathely megbecsült polgára. Életével bizonyítja, hogy az önmagunkkal szembeni igényességgel, a fölösleges konfrontációk kerülésével és természetesen a gondviselés segítségével a legnehezebb körülmények között is helyt lehet állni szerzetesként, papként, értelmiségiként.

(Szerdahelyi Csongor: A Jó Pásztor nyomában, Beszélgetés Sill Aba szombathelyi ferencessel; Martinus Kiadó, Szombathely, 2012.)