vissza a főoldalra

 2013.01.01. 

Csorja Gergely: Miért tüntetnek?

A Hallgatói Hálózat és a HÖOK tüntet. A tüntetés tárgya, hogy a kormány csökkenti az állami támogatott hallgatók számát. Pontosabban az ún. keretszámokat csökkentették, valamint tüntetnek a hallgatói szerződések ellen is és tüntetnek, hogy ne kelljen a tanulmányokat hitelből finanszírozni. Nézzük az ügyet sorjában.

A kifogásolt döntés lényege, hogy nagyjából tíz és fél ezer hallgató járhat egyetemre ingyen. A többieknek fizetniük kell, kinek kevesebbet, kinek többet. Akármennyit kell fizetni, lehetőség lesz a tandíjat ún. diákhitelből finanszírozni. A diákhitelt legkésőbb 35 éves korban kell majd elkezdeni visszafizetni. A hitel nem kimondottan szimpatikus finanszírozási mód. Mondhatnók, borsódzik az ember háta a hitel szó hallatán.

 Ezt most meglovagolják, annak ellenére, hogy a diákhitel intézményét nem most találták ki, az már jó pár éve létezik. Könnyen hajlunk rá, hogy az oktatás ingyenességét fontosnak tartsuk, hogy a lehető legtöbb kiművelt emberfő legyen hazánkban. Minden ezzel ellentétes irányt rossznak tartunk. A kérdés azonban most nem ez.

Hanem, hogy a felsőoktatásba öntött hatalmas pénz valójában mire fordítódik. Hogy a felsőoktatási intézményeket elözönlő ifjúság milyen színvonalú képzést kap, hogy az a három vagy öt év mivel telik el és milyen tudást garantál a diploma.

A helyzet ezen a téren katasztrofális.

Az elsődleges nehézség, hogy valódi oktatással a legritkább esetben találkozhatunk. Ez természetesen nemcsak a felsőoktatásra, de a közép-, sőt az általános iskolákra is jellemző. Az oktatás lényegében a követelményrendszer felállításában merül ki. Meghatározzuk, hogy elvileg mit kell tudjon a hallgató. A követelményrendszer semmilyen szempontból sem veszi figyelembe, hogy a hallgatók – úgy általában – mire képesek, hogy milyen alapműveltséggel, milyen gondolkodási és logikai képességekkel rendelkeznek. Ezek nem számítanak a követelmények meghatározásánál. Hanem majd amikor kiderül, hogy az évfolyam öt százaléka sem képes még csak elégséges színvonalon sem visszaböfögni, az amúgy mélyen színvonal alatti jegyzeteket és nem képesek odafigyelni a legérdeklődőbb elmét is hangos horkolásba taszító előadásokra, akkor a tisztelt oktató mérhetetlen háborgás közepette, dékáni engedéllyel átengedi az évfolyam felét. Vagy egyszerűen átenged mindenkit, aki hajlandó megjelenni a vizsgán.

A felsőoktatás üzletté vált. Az elsődleges szempont a pénz. Hogyan tudjuk a lehető legtöbbet beszedni, hogyan lehet az intézményt minél nagyobbra duzzasztani. Hogyan tudunk a közös e-mail fiókból minél több konferenciameghívást leszedni, hogyan lehet a lehető legtöbb utazási költséget elszámolni, hogyan lehet a lehető legtöbb felvételizővel kifizettetni az előkészítőt, hogyan lehet a lehető legtöbb jegyzetet eladni, hogyan lehet a lehető legnagyobb beruházást elindítani és természetesen abból hogyan lehet a lehető legtöbb pénzt kilopni.

Amikor aztán kiderül, hogy a felsőoktatási autonómiára oly érzékeny kedves rektorok, dékánok és tanszékvezetők – bocsánat az erős szóhasználatért – ahhoz is hülyék, hogy a teljesítménykényszer nélküli ingyenpénzből fenntartsák az intézményüket, akkor jön a jajveszékelés. Kevés a pénz a felsőoktatásra.

Csakhogy a végzett közgazdászok, jogá-szok, bölcsészek, üzleti főiskolán csiszolt menedzserek, munka- és tudásnélküli mérnökök, illetve a többi büfészak után vegetáló diplomás tengerét végignézve óhatatlanul felvetődik a kérdés: Erre? Erre kevés a felsőoktatásban megjelenő közel 400 milliárd forint?

Az utcára most kivonulók és a velük szimpatizálók csak a lehetőség elvesztését, a többletkiadás szörnyűségét látják. Az őket szervezők csak a kormány megbuktatását, a politikai haszon begyűjtését, a bomlasztás lehetőségét látják.

Pedig a felsőoktatásban, ha az oktatás szó eredeti értelmét vesszük hatalmas lehetőségek vannak. A magyar felsőoktatásban jelentős tisztogatás és valódi, a józan ész szabályait követő szervezés eredményeként igazi tudományos műhelyek jöhetnek létre. Ma is működnek kiváló karok, csakhogy ezekről a legritkább esetben hallani.

Jellemző, hogy 1990 óta a felsőoktatásban tanulók száma megnégyszereződött. A felsőoktatási bumm 2006-ban érte el a csúcsát. Míg az 1990–91-es tanévben 108 ezer, addig a 2005–06-os tanévben 426 ezer hallgató vett részt a felsőoktatásban. A fejlődés örvendetes lenne, ha a megnégyszereződött létszám, megnégyszereződött, az ország érdekében bevethető tudást jelentene. Csakhogy ehhez nemcsak a hallgatók, de a felsőoktatásban részt vevő oktatók minősége is jelentős javuláson kellene végigmenjen. Önmagában a pénz semmit sem old meg. Önmagában százezrek ingyenes részvétele az alap- és mesterképzésben semmit sem jelent Magyarországnak.

Az oktatásban is az oly sokat emlegetett szemléletváltásra van szükség. Nem lehet cél, hogy pultosnak, műkörmösnek avagy pénztárosnak kiválóan alkalmas lányokból jogászt faragjunk. Nem lehet cél, hogy pincérnek, autószerelőnek vagy értékesítőnek kiválóan megfelelő fiúkból közgazdász legyen. Nem kell mindenkiből, mindenáron diplomást csinálni.

A világ ma más irányba halad. Ma a sokszor elbukott tudományoskodó elméletek, a közgazdasági, szociológiai, politológiai hókuszpókusz helyett valódi, kézzelfogható tudásra van szükség. Nagyszámú, jól képzett mesteremberre és jelentősen kevesebb nagy tudású mérnökre. Nagyszámú kiváló szakorvosra és jelentősen kevesebb, de aktív kutatóra. Nagyszámú gazdasági, etikai, és szociológiai ismerettel rendelkező gazdasági vezetőre – újmagyarul menedzserre – és jelentősen kevesebb, de felelős közgazdászra.

A mai magyar felsőoktatás struktúrája alapvetően elhibázott. A teljes átalakítás nélkül – túlzással – minden fillér kidobott pénz. Ha már valamiért muszáj tüntetni, akkor inkább ezért kellene.