vissza a főoldalra

 2013.01.11. 

A történelemhamisítás ellen

Az emléknapok elősegítik a múlt feltárását és a kettős mérce megszűnését

Az Országgyűlés november 25-ét Menczer Erzsébet fideszes országgyűlési képviselő kezdeményezése alapján a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította.

 Tisztelt képviselő asszony! Még a rendszerváltás idején is sokak tudatában az élt, hogy akik 1945 után a Szovjetunióban raboskodtak, azok mind a hitleri Németországgal és a nyilasokkal működtek együtt. Ma is létezik ilyen előítélet?

 –Ne felejtsük el, hogy a rendszerváltás előtt erőteljesen befolyásolták, manipulálták a társadalmat. El voltunk zárva mindentől és mindenkitől. Bizony, amit a televízió mondott, amit az újság írt, amit a közszereplő vagy politikus elmondott, szentírás volt ebben az országban. Senkinek nem állt érdekében feltárni a valós magyar történelmet 40-50-60 éven keresztül. Kiderült volna, hogy gazemberek irányítják az országot és kiszolgáltattak bennünket egy idegen hatalomnak. Így azt hiszik, hogy akiket elhurcoltak valahova vagy kitelepítettek, elvittek az országból koncentrációs táborba, az mind náci volt. De tudjuk, hogy nem így van, erről kell beszélni. Büszkék lehetünk rá, hogy 2012-ben négy jelentős határozati javaslatot is elfogadott a parlament. Először februárban elfogadtuk a kommunista diktatúra által kitelepítettek és az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló határozati javaslatot.  Majd a Felvidékre kitelepítettek emléknapját szavaztuk meg, április 12-ét jelöltük meg emléknapnak. Ezt követte az én javaslatom, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. A parlamenti ülésszak végén december elején elfogadtuk, hogy január 19-én emlékezik meg ezentúl az ország minden évben a magyarországi németek elhurcolásáról. Azt gondolom, hogy mindezen emléknapok elősegítik a múlt feltárását és a kettős mérce megszűnését. Biztos sokakban felvetődik a kérdés, hogy miért jó feltépni a sebeket. Minél többet beszélünk róla, minél többet emlékezünk, annál könnyebben tudjuk feldolgozni a múltat.

 Az elmúlt 20 évben miért nem volt arra mód, hogy hivatalos formában emlékezhessünk meg a kommunizmus áldozatairól?

 –Nem volt hozzá kellő akarat. Ha visszaemlékezünk, mind a két emléknap, – a holokauszt emléknapja és a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja – elfogadása és beiktatása az Orbán-kormány ideje alatt történt. Utána ilyenre nem volt példa. Sőt, ha visszaemlékszünk a Gyurcsány-Bajnai -kormány regnálására, akkor az 56-os évfordulón mit csináltak? Szétverték a magyar társadalmat, hogy nehogy arról kelljen beszélni, hogy mi történt 56-ban. Helyette megfélemlítették az embereket. Ezek bolsevista módszerek, amelyek éltek 50-60 évvel ezelőtt is, és élni fognak a jövőben is. A kommunisták soha nem fognak visszariadni semmiféle eszköztől annak érdekében, hogy visszaszerezzék a hatalmat. Semmitől nem riadnak vissza. Nem volt érdekük, hogy megtudja az ország, hogy mi történt valójában, ki-kit hogyan adott el, sanyargatott, ölt meg, és hogyan irtottak ki egy polgári társadalmi réteget az országban. Ezt pláne nem akarták elmondani, hiszen az utódaik itt élnek közöttünk az országban és hosszú időn keresztül élvezték a hatalmat is.

 Képviselőasszony nyilatkozta: „Magyarországon 1989-ig minden második családban találunk valakit, aki megszenvedte a kommunizmus gaztetteit.” Mivel magyarázható akkor Horn Gyula 1994-es, és Gyurcsány 2006-os győzelme?

 –A társadalom kevésbé gondolkodó tagjai nagyon könnyen manipulálhatók. Sajnos a rosszat elfelejtjük, nem akarunk rá emlékezni, csak a jóra próbálunk meg emlékezni. Nem véletlenül hívták az országot a legvidámabb barakknak a kommunizmus idején. Nem véletlen, hogy hozzánk jöttek nyaralni külföldről az emberek, és a kettészakított Németország tagjai sem véletlenül találkoztak nálunk. Ráadásul mindenki, aki bármilyen üldöztetési formát szenvedett Magyarországon, annak a 90 százalékával aláírattatták, hogy ez vele nem történt meg és soha nem beszélhet semmiről. Az én édesapám is úgy jött haza tíz év után a Gulág rabtelepeiről, hogy mi hosszú éveken keresztül nem tudtunk semmit arról, hogy ő hol volt. Éreztük a testvéreimmel, hogy valami nem stimmel, mert amikor vendégek jöttek hozzánk, a szüleink kizavartak bennünket a szobából és akkor számunkra idegen nyelven kezdtek el beszélgetni. Oroszul beszélgettek otthon a saját sorstársukkal, akik meglátogatták őket, mert féltettek bennünket, magukat, a családtagjaikat. Az édesanyám, aki gyermekkoromban halt meg, elvitte magával a történelmet a sírba – a gulágon eltöltött 10 évi raboskodás után. 1988-ban már érezni lehetett az enyhülést, láthatóvá vált, hogy változás jöhet, akkor mesélte el édesapám, hogy mi történt valójában. Akkor én már családos felnőtt ember voltam. Tátott szájjal hallgattuk, nem akartuk elhinni, hogy ilyen volt. Amikor történelem leckét kellett felmondani és mantraszerűen adtuk át, amit a tankönyvekben olvastunk, akkor annyi volt a válasz édesapám részéről, hogy az hazugság. Ahogy visszaemlékszem, mikor a SZÓRAKÉSZ megalakult és édesapám összehívta a még élő, gulágot megjárt sorstársai a Budai Vigadóba, sokan nem akarták elhinni, hogy szabadon találkozhatnak, nem börtönözik be őket emiatt.

 A képviselőasszony által vezetett SZORAKÉSZ együttműködési megállapodást kötött az 1945-1956 közötti Politikai Elítéltek Közösségével (PEK), a Recski Szövetséggel és a Fidelitasszal. Az utóbbival miért tartották lényegesnek az együttműködést?

 –Az sem mindegy, hogy kikkel fogtunk össze. A PEK és a Recski Szövetség, ugyanúgy, mint a SZÓRAKÉSZ tagjai, 1956 előtt voltak kitelepítve, internálva, munkatáborba kényszerítve, börtönbe zárva vagy elhurcolva. Azért egymillió emberről beszélünk. Ennyien estek a rendszer áldozatául azért, hogy egyáltalán el tudjunk jutni 1956-ig. Addig elhurcoltak nyolcszázezer embert Magyarországról. Ha ma azt kérdezi valaki, hogy mire emlékszik a kommunizmusból vagy mit tanult, mi az, ami 1945-90 közöttről az ő fejében megmaradt, akkor mindenki 1956-ra gondol. Pedig már 1944 őszétől egymást érték a kegyetlenkedések.

 Nagyon sokan most is azt mondják, hogy 1945 és ’48 között demokrácia volt. Ezt tanítják az egyetemeken is.

 –Ez a történelemhamisítás egyik szegmense. Hogy a Fidelitasz miként került képbe? Idős emberekről beszélünk, akik elviszik a sírba a történelmet. Ha mi nem tárjuk fel, nem adjuk át az utókornak, akkor nem lesz, aki beszéljen róla, aki megírja, aki filmet csinál belőle, és feledésbe kerül az egész magyar valós történelem. Mindannyian azt valljuk, hogy aki nem ismeri a múltját, annak nem lesz jelene, és nem tudja építeni a jövőt. Így találtunk rá a Fidelitasra, Magyarország legnépesebb ifjúsági szervezetére. Nagyon sokat beszélgettem velük, valóban nyitottak arra, hogy a kommunizmus áldozatainak szellemiségét továbbvigyék. Ezért történt az, hogy velük állapodtunk meg. Ágh Péter, aki a szervezet elnöke, ő maga is többször járt ezen szervezetek emlékező ünnepségein ,és mondott szívet melengető beszédeket. Az ő nagyszülei is szenvedtek különböző üldöztetésektől. A Fidelitasban látjuk azt a felnövekvő nemzedéket, aki kutatja ezt a korszakot és mindent megtesz annak érdekében, hogy fennmaradjon a múlt és megemlékezzenek róla.

Medveczky Attila