vissza a főoldalra

 

 

 2013.01.18. 

Csáky Pál: Két mozgalmas évtized

A szlovákok nem játszhatják az idők végezetéig azt az infantilis játékot, amely szerint kétszer is sorban állnak akkor, amikor a történelem esélyeket csillogtat meg előttük, ám „nem ér a nevem”-re játszanak akkor, amikor hibáikért, melléfogásaikért a felelősséget is viselniük kell.

Húsz évvel ezelőtt jött létre a huszadik században a második szlovák állam. Története iskolapéldája annak a tézisnek, hogy nem csupán az állam létrehozatala a nagy feladat, hanem a működtetése legalább olyan nagy kihívás: milyen életminőséget képes garantálni polgárai számára. Szlovákia ebből a szempontból – képletesen szólva – akár az állatorvosi ló szerepét is betöltheti. Tanulságos két évtized áll mögöttünk.

Tőlünk, magyaroktól eltérően a szlovákok megnyerték a huszadik századot és rengeteget profitáltak az elmúlt két évtizedből is. Mindezt nem önerőből és nem a saját potenciáljukra vagy intellektusukra támaszkodva érték el, inkább ügyesen sikerült összesöprögetniük mindazt, amit a történelem esélyként eléjük hozott.

A szlovákok nem voltak tényezők a térségben az elmúlt másfél évszázadban, a huszadik század elején szinte ismeretlen alkotórészei voltak egy többnemzetiségű birodalomnak, a Monarchiának. Az első világháború második felében a csehek karolták fel őket azért, hogy a Masaryk és Beneš által megálmodott újcseh ország potenciálját, határait növelhessék egy mesterséges trükkel, a csehszlovakizmus eszméjével. A szlovákok ezt váltig hazugságnak tartották, s amikor csak megbillent a hatalmi egyensúly Európában, mindig megpróbáltak leválni cseh testvéreikről. Két évtizeddel ezelőtt is a jól bevált játékot játszották: minden lehetséges trükkel igyekeztek megbénítani Csehszlovákia működését, s amikor ez sikerült nekik, leváltak a csehekről. Kisvártatva azonban rá kellett jönniük, a „most mutasd meg” csak ezután következik.

Ha visszaolvassuk 1992-es nyilatkozatainkat, akkor elsősorban attól féltünk, hogy az új Szlovák Köztársaságot egy olyan politikai elit fogja irányítani, amely demokratikus elkötelezettségével kapcsolatban joggal merülnek fel kételyek, olyan politikusok, akik számára elsősorban a saját hatalmuk kiépítése és megtartása fontos, nem az állam felvilágosult szellemiségű vezetése. Ha utólag is elemezzük az 1993-98 közötti történéseket, sajnos, azt kell mondanunk, hogy félelmeink beigazolódtak. Ezt az időszakot az ország arculatáért vívott küzdelmek határozták meg, s a meciari hatalomgyakorlás nem riadt vissza a legdurvább antidemokratikus módszerektől sem. A demokrácia komoly torzulásai, a hatalmi szervek, közöttük a titkosszolgálat jogosítványaival való visszaélés, a gusztustalan vadprivatizáció és a felelőtlen biztonságpolitika együtt okozta, hogy 1997-re az ország valóban fekete lyukká vált Európa közepén, nem kapott meghívást sem a NATO-ba, sem az EU-ba való belépésről szóló tárgyalások megkezdésére. 1998-ra veszélyessé és eléggé reményvesztetté vált a helyzet, amelyet csak tetézett a magyar közösséggel és Magyarországgal szemben alkalmazott hazárdpolitika (ne feledkezzünk meg pl. a budapesti robbantásokról, illetve a velünk szemben foganatosított provokációk soráról). 1998-ra a szlovák politikai elit jobbik része eljutott oda, hogy – bár amerikai és EU-nyomásra -, de inkább hajlandó volt szövetkezni az akkor éppen  új potenciált fogó szlovákiai magyar politikai képviselettel, mint nemzeti alapon Meciarral vagy szövetségesei bármelyikével.

Ennek köszönhetően az ország megmenekült – bár a gyanú még sokáig fennmaradt a szlovák politikai elittel szemben.  2001-ben, három év kormányzás után, miniszterelnök-helyettesként fogadtam a kormányhivatalban a Bundestag külügyi bizottságának küldöttségét. Többek közt azt kérdezték tőlem: mit tesz majd a szlovákiai magyar közösség, ha Szlovákia mégsem kap meghívást a NATO-ba és az EU-ba, s ha ennek következtében amolyan új vasfüggöny hull majd Szlovákia és Magyarország közé? Azt válaszoltam, mi ilyesmiben nem is gondolkodunk, a mi érdekünk az, hogy Szlovákia Magyarországgal egy időpontban lépjen be az EU-ba és minél gyorsabban hozza be lemaradását a NATO-tagság ügyében. S azt is szeretnénk, ha Magyarország és Szlovákia között mielőbb schengeni határ lenne.

Ma is úgy gondolom, elvi szempontból ez helyes álláspont volt. Azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy a felvidéki magyarság rossz mentális állapota miatt  a szabadság fokát növelő bármilyen elem inkább a szétcsúszásunkat, mint az önszerveződési  szintünket erősíti. Azt pedig, hogy a szlovákság esetében az európai értékek elfogadása mennyire felszínes dolog, mutatja az első Fico-kormány alatt bekövetkezett magyarellenes visszarendeződés gyorsasága és akadálymentessége. A jelenlegi helyzetben három olyan fő kérdéskör van, amely kihívásként jelenik meg a szlovákság előtt, s amelyet előbb-utóbb tisztáznia kellene. Ezek a következők: a saját múltjukhoz való, két esetben nem kellőképpen kibeszélt  viszonyulás, illetve a magyarokhoz való viszony. A huszadik század számukra feltett negyedik nagy kérdését, a csehekhez való viszonyt a jelek szerint az 1993-as szétválás tisztázta.

Az elsővel kapcsolatban Adam Michniket idézném: „A Szentszék aggódva figyelte, hogy a Hitlerrel szövetséges, nyíltan antidemokratikus szlovák állam élén egy katolikus pap áll. Szlovákiában – miként Lengyelországban is – a katolikus egyház nagyon lényeges szerepet játszott a nemzeti öntudat ébredésében és megreformálásában. A katolicizmus a „szlovák mibenlét” alapvető eleme volt – különösen a nem katolikus csehekhez képest -, ami magyarázza a papság politikai és társadalmi aktivitását. Tiso elnök és munkatársai nyíltan hitlerbarát retorikát használtak. A szlovák kommunisták tézise a „klerofasiszta” rezsimről tényeken alapult. De mit javasoltak helyette a kommunisták? Szlovák Tanácsköztársaságot! Micsoda ördögi választás! Ez nem változtat azon a tényen, hogy Tiso atya szlovák állama a szlovák történelem fekete lapja volt és az is marad. Hitler akaratából jött létre, nyíltan antidemokratikus volt, a zsidóellenes törvénykezés és a részvétel a szlovák zsidóság kiirtásában egyaránt a lelkén szárad. A szuverén államiságú szlovák önismeretnek számot kell vetnie ezzel a gyalázatos örökséggel.” (Harag és szégyen, 41. oldal) Előbb vagy utóbb hasonlóan tisztázni kell az 1969 utáni normalizációs időszakban tanúsított csúnya szerepvállalást is. A szlovákok nem játszhatják az idők végezetéig azt az infantilis játékot, amely szerint kétszer is sorban állnak akkor, amikor a történelem esélyeket csillogtat meg előttük, ám „nem ér a nevem”-re játszanak akkor, amikor hibáikért, melléfogásaikért a felelősséget is viselniük kell.

Ami a magyarokhoz való viszonyt illeti, ez még mélyebb és emóciókkal sűrűn átszőtt kérdés. A fiatal értelmiségi generáció azonban néha már képes kritikus hangot is megütni a vak magyarellenességgel kapcsolatban. Példaként egy fiatal publicistát, Lukáš Krivošíkot idézném, aki érdekes szempontok szerint eképpen polemizál a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó személyiségével, Vladimír Mináčcsal: „Minden rezsim megpróbálta az elejéről újraépíteni történelmünket úgy, hogy megfeleljenek ideológiai elvárásainak. Az objektív értékelés ideje lehet, hogy csak a történészek új generációjával jön el, akik már nem lesznek ideológiától torzítottak. Most viszont csak egy történelmi kánonunk van, amely mélyen belegyökerezett a szélesebb néprétegek lelkébe. S ennek meg kell szűnnie minden áron, ha a szlovákok bármikor is egészséges önbecsülésre akarnak szert tenni. Ma kevés szó esik arról, hogy a kommunista elnemzetlenítés alattomosabb és ezáltal rosszabb volt, mint a magyar a 19. század végén. Ezt a második elnemzetlenítést ugyanis maguk a szlovákok kezdeményezték ( azok, akiknek vörös párttagsági könyv volt a zsebükben). A módszer egyszerű volt. Először el kellett titkolni az emberek előtt az olyan nagy személyiségek létét, mint Štefánik volt, utána pedig a gyerekek fejébe kellett önteni az új történelmet a „plebejus osztálynélküli nemzetről“, amely ideális anyag a szocializmus elfogadására. Az alábbi mondatok az alapiskolák nyolcadik osztályának tankönyvéből valók. Szlovákok generációi, akik az órák során kötelezően elsajátították őket, így egy képet kaptak a tudatalattijukba magukról, mint az önállótlan helóták nemzetéről: „ Ha a történelem a királyok és a császárok, a hadvezérek és a hercegek, a győzelmek és az elfoglalt területek történelme, ha a történelem az erőszak, a rablás és a kizsákmányolás történelme, akkor  nincs történelmünk, legalábbis nem vagyunk az alanyai. De ha a civilizáció történelme a munka történelme, a megszakított, de mindig és mindig győzedelmeskedő építkezés történelme, akkor ez a mi történelmünk is. Az építők nemzete vagyunk nem csak metaforikus, de gyakorlati értelemben is: felépítettük Bécset, Pestet, segítettünk felépíteni más, idegen városokat is: s egyiket  sem romboltuk le. Plebejusnemzet vagyunk, (...) tudom, hogy a világtörténelemhez való hozzájárulásunk szerény. De ha egyszer a civilizáció történetét a munka szerint fogják mérni, amelyet  ráfordítottak, akkor nem kell félnünk: jog fölött is megtettük a magunkét. Nincs miért szomorkodnunk az úgynevezett nagytörténelem miatt: az a nagy tolvajok története...“ (Parázsfúvás) A fenti szavak a kommunista történelemhamisítás legalattomosabb és legkoncentráltabb keveréke, amely bármikor leírattatott.

 

(Forrás: felvidek.ma)