vissza a főoldalra

 2013.01.25. 

A legendás elődök nyomában

A Liliomfi azért aktuális, mert az emberről és az érzelmekről szól

Sövegjártó Áron színművész 1980. december 9-én született Sopronban. 2002-ban végzett a Gór Nagy Mária Színitanodában, itt ismerkedett meg feleségével, Csonka Hajnalkával, akivel 2008 nyarán házasodott össze. 2011-ben megszületett kisfiuk, Samu. Jelenleg a Turay Ida Színházban, a József Attila Színházban illetve vidéken lehet találkozni Vele.

Főbb szerepei: Bob herceg (Huszka: Bob herceg), Dr. Dobokai (Nóti-Márkus: Maga lesz a férjem), Rácz Laci (Kálmán Imre: A cigányprímás), Mickey (Russel: Vértestvérek), Bence (Vajda Anikó: Nem tudok élni nélküled), Pontmercy Marius (Alain Boublil, Claude-Michel Schönberg: A nyomorultak), Rodolpho (A. Miller: Pillantás a hídról) Charley Wykeham (Brandon Thomas: Charley nénje)

 Január 20-án mutatja be a Turay Ida Színház társulata Ferencvárosi Művelődési Központban Szigligeti Ede Liliomfi c. vígjátékát. A címszerepben pedig Sövegjártó Áront láthatjuk. Hogyan találta meg önt ez a szerep?  

–Darvasi Ilona, a Turay Ida Színház igazgatója kért fel a Liliomfi címszerepére. Nagyon örültem annak, hogy rám gondolt, és a szerződtetési tárgyaláson a többi szerep mellett ezt is felajánlotta. Amikor megtudtam, kik alkotják a szereplőgárdát, és azt, hogy Mikó István a darab rendezője, tudtam, hogy minden megvan ahhoz, hogy sikerre vigyük a produkciót. A rendező úrral is leültünk megbeszélni azt, mi az elképzelése a darabról és a figuráról. Megtudtam, hogy mi az elképzelés és milyen színek dominálnak majd a színpadon, s azt is, nem lesz modernizálva a darab. Az utóbbinak személy szerint igen megörültem.

 Ha azt mondjuk : Liliomfi, akkor a legtöbb tévénézőnek a legendás tévéfilm jut eszébe. Mennyire lehet ebben az esetben ettől elvonatkoztatni?  

–Volt már néhány szerepem, amit egy nagy előd eljátszott, elénekelt. Ilyen a Bob herceg, amit Nagy Gábor tett sokak számára feledhetetlenné. Ő kollegám is volt Sopronban 10 éven keresztül. Akkor is és most is azt csináltam, hogy a szerepre való felkérés után egyszer megnéztem a filmet, hogy megérezzem a miliőt, a hangulatot, de ne hasson rám túlzottan az elődök színészi játéka.

 Nem tart attól, hogy összehasonlítják majd a filmet a színdarabbal?

 –Ez kivédhetetlen. Azt gondolom, hogy mindenképpen jó, ha létezik összehasonlítási alap, és nekem nem szégyen, ha legendás színészekkel egy lapon említenek. Előfordult, hogy egy nagy ünnepélyen Bánk nagyáriáját énekeltem, és akkor Simándyhoz hasonlítottak. Eddig senki sem mondta nekem, hogy az elődök nyomába sem érek – aminek igazán örülök.

 Ezt a művet a 19. század közepén írták. Mennyire szól a ma közönségéhez a Liliomfi?

 –A Liliomfi azért aktuális, mert emberről és érzelmekről szól. Esetünkben is egyetlen ember áll a középpontban, mellette a többi figura az érzelmeivel és sok-sok félreértéssel, csellel. Ezek örök témák, ezért ugyanúgy szól a 19. század, mint a 21. század emberéhez.

 Az akkori humor ma is élő?

 –A klasszikus cselvígjátékok, a félreértéseken alapuló helyzetek mindig is humorosak maradnak.

 Milyen zeneszámok lesznek a műben? A filmből ismert az a pengetős hangszerrel kísért dal, aminek szövege Csokonai Tartózkodó kérelem c. verséből való.

 –Más zenék lesznek az előadásban, mint a filmben. Az említett kis betét benne lesz, de más zenével, más szituációban, és más megközelítésben. A zene is korhű lesz, mintha spinéttel, vagy cselesztával kísérnék a dalokat. Ezeket a hangszereket hallhatjuk a változások közben, és amikor az idő múlását akarjuk érzékeltetni.

 Nem vagyok ellensége a modernizálásnak, ha azt nem öncélúan, valami megfelelési kényszerből csinálják

 A színházcsinálók vitája, hogy gondolkodtassuk-e a közönséget, vagy szórakoztassuk. Ön hol foglal állást a korhű vagy avantgard-modern vitában?

 –Nem vagyok ellensége a modernizálásnak, ha azt nem öncélúan, valami megfelelési kényszerből csinálják. Ha a modernizálás mögött világos gondolat, értelmezés húzódik, íve van az előadásnak, sorsokat mutat be, akkor az elfogadható. Az a tapasztalom, hogy a közönség nagyon szereti a klasszikus megközelítést, az érthető díszletet, és az érthető színészi játékot. Van egy réteg, amelyik nagyon szereti az avantgardot és a lila ködös előadásokat, és Pesten megvannak azok a helyek, ahol ilyen darabok láthatók. A vidéki színházak főleg népszínházat játszanak, a kortársak főleg a stúdiókban mennek. Úgy gondolom, hogy a Liliomfinak és a darab befogadhatóságának jót tesz, ha eredeti környezetében mutatjuk be.

 Könnyebb eladni egy olyan darabot, amiben betétdalok vannak?

 –Mindenféleképpen. Most virágkorát éli a zenés színház, és a nézőknek is szórakoztatóbb egyszerre megismerni a prózai és a zenei világot, ami igen színes tud lenni a tánccal és énekkel. Sokszor eltemették már az operettet, a daljátékot, de mégis szükség van rá, és én színészként sem fanyalgok miatta, hanem kifejezetten szeretem ezt a műfajt.

 Azt hihetnénk, hogy mennyire könnyű az ilyen vígjátékokban szerepelni. Tehát a könnyű műfajt könnyű előadni.

 –Óriási tévedés! Nézni könnyű! Természetesen más lélekkel készülök, ha egy tragédiában alakítok egy fajsúlyos szerepet, de színészileg ugyanolyan komoly munka a vígjáték is. Nemrég játszottam a Vértestvérek c. musicalban, ami sokkal inkább nevezhető egy sorstragédiának zenével fűszerezve. Az első felvonásban még hétéves gyereket játszom, míg a második felvonásban ez a kisfiú felnő, szerelmes lesz, csalódik, megőrül és megöli a testvérét. Egy ilyen alakot lelkileg kimerítőbb eljátszani, de a színészi eszközeimmel ugyanúgy bánok, mint mikor vígjátékot, vagy éppen operettet játszom.

 Említette az érthető játékot. Idősebb nézők panaszkodnak, hogy főleg a vígjátékokban a színészek hangosan, érthetetlen módon, hadarva beszélnek.

 –Nagyon fontos a jó technika. Nem véletlenül mondják, hogy más a színpadi beszéd, mint a közéletben alkalmazott. A színpadon oda kell figyelni, mely szavakat emelem ki, hangsúlyozom, s melyiket „dobom”. Nem szeretem, mikor a színész nagyon „énekli” a szöveget, mert az természetellenes, de a természetességet úgy kell megoldani, hogy az utolsó sorokban is hallják a beszédünket. A Liliomfiban régi szöveget mondunk, és sok olyan kifejezés van, amit nagyon ki kell tenni, hogy érthető legyen.

 Nehezebbé teszi ez a játékot?

 –A régies nyelvet úgy beszélni, érthetővé tenni, hogy azt a közönség úgy hallja meg, mintha modern lenne, az igen nehéz feladat. Nekünk kell úgy színezni, tagolni a szöveget, hogy az teljesen érthető legyen.

 A próbák idején van külső szeme?

 –Nagyon kevés emberben bízom meg a próbafolyamat során, mert az a színész érzékeny időszaka. Ha jó a rendező, akkor rábízom magam, és szabadon tudok próbálni. Feleségem szakmabeli, színésznő, így többször kikérem a tanácsát egy adott jelenet eljátszásához. Nagyon fontosnak tartom, hogy létezik egy belső hang, ami megmondja, mi a jó, de mindenképp szükséges a külső szem, ezért is fontos, hogy a rendezővel egy hullámhosszon legyünk.

 Pályám legelején elég komoly szerepet bíztak rám, de a rendezővel sem jöttem ki túlságosan jól

 Előfordul, hogy videóra felveszik a játékát, és visszanézi magát?

 –Öt-hat éven keresztül nem voltam hajlandó visszanézni, visszahallgatni játékomat. Rosszul tettem. Mindenkinek javaslom, nézze vissza magát; borzasztó érzés. De mégis szükséges, mert tanulunk belőle. Pályám legelején elég komoly szerepet bíztak rám, de nem éreztem jól magam a próbafolyamat alatt, a rendezővel sem jöttem ki túlságosan jól. Az előadás nagy sikert aratott, és felvették videóra profi módon. Amikor megnéztem magamat, szörnyülködtem. Később rájöttem, hogy a jó pillanatok, színészi megoldások mind belőlem jöttek. Mivel a rendező instrukcióit elfogadtam, de magamévá nem tudtam tenni, így azok végig idegenül, erőltetettként hatottak. Akkor elhatároztam, hogy soha többet nem hajtok végre úgy instrukciókat, hogy azokat képtelen vagyok „átszűrni” magamon.

 Mennyire jellemző a Turay Ida Színházra az a műhelymunka, hogy mielőtt elkezdődnek a színpadi próbák átbeszélik, elemzik a darabot?

 –Nálunk nincs rendezői önkény. A jó rendező tudja, hogy mi minden múlik a színészeken. Mikó István többször megkérdezte tőlem, mit szólnék egy-egy megoldási javaslatához. Az ún. asztali, elemző próbákon beszéljük át az alakítások alapjait, s azt, mely figurához milyen viselkedési mód illik. Akkor látjuk a díszletek makettjeit, és a jelmezek terveit. Nagyon fontos, hogy lássam a díszletterveket, mert a főpróbahétig székekkel, asztalokkal jelezzük le a játszó teret. Ráadásul ebben a darabban az első felvonásban osztott térben játszunk és el kell játszanunk, hogy a két szoba közt fal van, ami megint nem egyszerű dolog.

 Sokat számít, hogy már játszott azokkal, akik a Liliomfit előadják?

 –Szeretek olyanokkal játszani, akiket régóta ismerek, hiszen tudunk a másik játékstílusáról, és arról is, mennyire érzékeny a próbák alatt. Nagyon jó új emberekkel is játszani, mert új impulzusokat kapunk.

 A mi Liliomfinkban mind rátermett színészek alakítanak

 Az is lényeges, hogy a fiatalokat fiatalok játsszák?

 –A hitelesség igen sokat számít; tehát ne azért játsszon el valaki egy adott szerepet, mert jó kapcsolatai vannak, hanem mert rátermett. Színházi körökben ismert mondás, hogy a jó szereposztás fél siker. A mi Liliomfinkban mind rátermett színészek alakítanak.

 A 19. században még ki is tagadták azokat, akik színészetre adták a fejüket. Az ön döntését miként fogadták szülei?

 –A darabban is érződik, hogy a színészeket 150-200 évvel ezelőtt nem tartották sokra. Csepűrágóknak, erkölcsteleneknek, ingyenélőknek nevezték. Szüleim már kedvezően fogadták döntésemet. Közgazdasági szakközépiskolába jártam, és addig nem is volt ezzel a semmi bajom, míg szakmai gyakorlatra nem kellett mennem. Akkor leültettek egy asztal mögé azzal, hogy reggel nyolctól délután kettőig egy meghatározott feladatot végezzek el. Rájöttem, ez nem az én világom. Édesanyám színésznő akart lenni, de anyukája nem engedte, talán ezért is nem volt részükről tiltás a színészi pálya.

 A színházat sokan a csillogás világaként gondolják. Milyen kép élt önben a színészetről, és mennyire kellett csalódnia?

 –Sokáig az a kép élt bennem, hogy csupa öröm és boldogság a színészek élete. Miért is hittem volna mást, ha a néző ezt látja? Azt hittem, hogy a nagy színészek mind hibátlanok, tévedhetetlenek. Pályakezdőként értek ezzel kapcsolatban csalódások. Holott a színész is ember, akinek vannak rossz napjai. Emellett nagyon sok kellemes csalódás ért; volt szerencsém játszani Agárdy Gáborral, Kállai Istvánnal és Avar Istvánnal is. Elmondhattam róluk, hogy fantasztikus színészek és emberek is. Agárdy Gábor annyira kedves volt velem, a pályakezdővel, hogy azt nem felejtem el. Pályakezdőként kaptam egy díjat, arra a darabra, amit vele együtt játszottam, s ő odajött gratulálni, s azt mondta: „csak így tovább, zsenikém.” Bizonyára nem gondolta komolyan, hogy zseni vagyok, de ez a mondat a mai napig erőt ad nekem.

 Akiket említett, mind egyéniségek voltak. Vajon a következő színészgeneráció kihez tud majd fordulni, kitől tud tanulni?

 –A kulcsszó az egyéniség és úgy gondolom, hogy ez nem korfüggő. A tragikus körülmények közt elhunyt Selmeczi Roland már fiatalon is egyéniség volt. Még a beszédhiba, az alkati problémák is elfeledhetők akkor, ha valakinek nagyon erős a színpadon az egyénisége. Sokszor előfordul, hogy aki a büfében remekül elszínészkedik, a színpadon nem vehető észre, míg aki a civil életben szürkén elbújik, a színpadon lehengerlő alakítást nyújt. Az is kérdés, hogy a nézőtérről a szerepet, az alakítandó figurát látjuk, vagy a színész egyéniségét. Törőcsik Mari, Páger Antal, Incze József mindenben Törőcsik, Páger és Incze, de mégis mindben hiteles és kitűnő alakítást is nyújtottak. Nem akarom magamat hozzájuk hasonlítani, de kollégáim, barátaim mondják alakításaimra: igen, ez olyan Áronos.

 Mikó István hatására lettem színész

 Azt tehát senki sem gátolta, hogy színész legyen, de ki tanácsolta?

 –Már óvodában kiderítették egy felmérés alkalmából, hogy különleges hangi képességgel bírok, és jó a ritmusérzékem. Később énekelni, zongorázni tanultam. Kamasz fiú voltam, amikor édesanyám megkért, hogy jöjjek el vele színházba. Nem igazán akartam, mert a színházba járást kínosnak tartottam. Végül is megnéztem a Mindhalálig Beatlest. Ebben Mikó Istvánnak volt egy száma az Oh darling, ami közben megiszik egy üveg pezsgőt, és a végén ülőhelyzetből átugorja az asztalt. Ez a jelenet olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam, színész akarok lenni. Mikó István hatására lettem színész, s mikor sok évvel rá találkoztunk a pályán közöltem is vele hebegve-habogva, hogy ő terelt erre a pályára.

 Mikó István főleg zenés játékokban, komédiákban játszott, játszik. Ön is zenés darabokból ismert. Ez nem jelent beskatulyázást?

 –Nem jelenti azt, igyekszem sokféle műfajban kipróbálni magam és helytállni és erre lehetőséget is ad igazgatónőm Darvasi Ilona. Az operettekben a bonviván-tenoristát játszom, a daljátékokban, musicalekben is a fiatal hősöket, de játszottam már suta alakokat is, mint például a Koncz Gábor rendezte Dühöngő Ifjúságban Cliff szerepét, vagy ott volt az Eperjes Károly által rendezett Vitéz Lélek, amiben egy „gépőrült” munkást alakítottam, akinek a masina levágja a kezét és ettől megváltozik az addigi élete és világszemlélete.  A túlzottan egysíkú, egy gondolatra felfűzött szerepeket nem kedvelem annyira, hanem inkább a színes, sokféle játékot megkövetelőket.

 Inkább lenne Mercutio, mint Rómeó?  

–Ezt nem mondanám, mert alkatilag Rómeó állna hozzám közelebb, én is álmodozó, szerelemben hívő ember vagyok, de megpróbálnám nem egysíkúan, hanem minél több színnel eljátszani a figurát. De maga Liliomfi sem csupán szerelmes szerep, és ez tetszik benne.

 A Turay Színházzal sokat járják a vidéket. Kell-még az embereknek a színház, vagy a film, a tévé háttérbe szorította ezt a szórakoztatási módot?

 –Ezt nem hiszem. A tévé teljesen más műfaj, mint a színház, és másfajta szórakoztatási igényt elégít ki.

 Felvételizett a Színművészeti Főiskolára?

 –Igen, még érettségi után mentem felvételizni, de igazság szerint én sem vettem volna fel magamat. A Gór Nagy Mária Színitanodába bizonyára azért vettek föl, mert nem izgultam annyira. Visszatekintve: sokkal nehezebb volt eddig a pályám, mert nem végeztem Színművészetit.

 Szeretem ezt a légkört, a társulatot, tehát jó döntést hoztam

 Nem akarok senkit sem megbántani, de nincs több magán színisuli, mint színház, vagy színtársulat?

 –Szerintem nem kéne annyi magániskola, mert a tehetség ígyis-úgyis utat tör magának – gondoljunk Latinovitsra, vagy Hofira – , és a színház kiszűri azokat, akik nem valók a pályára.

 Megkülönböztették, amiért nem végzett főiskolát?

 –Állandóan bizonyítanom kellett, és nem csak az első években, hanem igazgatóváltásokkor is. A pályán eltöltött évek azonban engem igazoltak és teljes mértékben elfogadtak a kollegák is.

 Hogyan élte meg, hogy egyik napról a másikra mennie kellett Sopronból?

 –Nem kellett mennünk, megtehettük volna, hogy felvesszük a kapcsolatot az új vezetéssel. De az igazgatóváltás után mi álltunk fel és mentünk tovább Darvasi Ilonával. Tizenegy éven át játszottam Sopronban, szeretett a közönség, és igazgatóasszony bízott mennem, jobbnál jobb szerepeket adott. Egy színész számára nagyon fontos, hogy szeresse azt a helyet, ahol játszik. Szeretem ezt a légkört, a társulatot, tehát jó döntést hoztam.