vissza a főoldalra

 2013.06.07. 

Csorja Gergely: Egy jelentős dolgozat

A méltányosság politikaelemző központ, – mely valójában Csizmadia Ervin – az Élet és Irodalom hasábjain, de lényegében attól elkülönülve, szinte mellékletként jelentetett meg egy átfogó dolgozatot. Az És 1998-tól radikális színvonalcsökkenést szenvedett el, így az egykoron jól író értelmiségiek gyűlhelye, mára az önkielégítő tárcaírók rezervátumává vált.

Ebben az ingerszegény közegben jelent meg Csizmadia dolgozata. (Ha véletlenül nem vagy nem csak Csizmadia érdemi munkája ez, akkor a társszerzőkre is vonatkozik, amikor Csizmadiát írok. – Csorja) A munka nem vállalkozott kevesebbre, mint hogy valamiféle elfogadható magyarázatot adjon a liberális értelmiségnek, hogy a világuk romjai közül elborzadva figyelt új rendszer miért tudott megerősödni. Miért olyan a Fidesz amilyen, és lehetne-e más – kérdezi Csizmadia.

 Ha a liberális vagy baloldali publicisztikát nézzük, akkor a nyolc kolumnás dolgozat, az elmúlt 15 év legelfogadhatóbb és jó módszertani megközelítést választó munkája. Legnagyobb erénye, hogy legalább megpróbál objektív maradni.

A dolgozat alapvetése – igaz kimondatlanul –, hogy a magyar jobboldal és a Fidesz közé egyenlőségjelet tesz, és a jobboldali kategóriából a szélsőjobbra száműzi a Jobbikot. Ez önmagában is jelentős előrelépés az átlagos elemzésekhez képest, ahol rendre próbálják bebizonyítani, hogy a Fidesz csak megjátssza magát, de lényegében egyetért a Jobbikkal. A dolgozat másik fontos vívmánya, hogy bár több helyen érzékelteti: nem ért egyet a kétharmad intézkedéseivel, vagy legalábbis azok egy részével, de képes magát korlátozni és a módszertani alapvetést követni. Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy már a kiindulásnál szakít az önkényuralmi rendszert kiépítő Orbán-képpel.

Először megállapítja és leírja a magyar társadalomban megjelenő – minden oldalon megjelenő – igényt, hogy a 2000-es évek elejére létrejövő és egyre erősödő stagnálásból valahogyan ki kell törjön az ország. A kitörés igénye önmagában radikális, így teljesen érthető, hogy a Fidesz is egyfajta radikalizálódáson megy át. Ráadásul Csizmadia helyesen állapítja meg, hogy a radikális irányváltás gondolatának a magyar közgondolkodásban jelentős tradíciói vannak, melyek egészen a reformkorig nyúlnak vissza. Ugyan megfeledkezik a két világháború közötti óriási szellemi egymásnak feszülésről, mely a harmadik utas, népi-nemzeti irányvonalon belül, illetve a hatalom – éppen a Horthy nevével fémjelzett hatalom – és a sok baloldali elemet és gondolkodót magában foglaló népi oldal között kialakult.

Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Németh László, vagy hogy az irányzat másik végéről nézzük, Veres Péter sokkal inkább hozzátartoznak a mai jobboldali gondolkodáshoz és elsősorban a radikális különutasság gondolatához, mint maga Horthy, vagy éppen a Csizmadia által idehozott Gömbös-kormány.

A radikális országátalakítás igénye valóban a reformkortól kíséri a magyar politikatörténetet, de az 1990-es évek elejétől, csak egyetlen jelentős politikai oldal, vagy ha úgy tetszik egyetlen jelentős politikus tartotta ezt a tradíciót és csak egyetlen politikus látta már 1991-ben, hogy az 1989-es változások elégtelenek, ráadásul félresiklottak. Míg Csizmadia Bokros Lajost jeleníti meg – persze az ő szempontjából érthető módón – mint aki már korábban sürgette a radikális országátalakítást, addig nagyvonalúan megfeledkezik Csurka Istvánról.

Most arra ne fecséreljük az időt, hogy bebizonyítsuk, a Bokros szándéka szerinti és a mai átalakítás között mily mély a szakadék, és hogy Bokros egészen más alapállásból, egészen más célok érdekében és egy egészen más haszonélvezői kört célzott meg tervei-vel. Szorítkozzunk csak arra, hogy a Bokros– Fidesz párhuzam, inkább az Orbán-éra ellen zsigeri gyűlölettel viseltető liberális befogadó számára van kitalálva, hogy az átalakítási szándékot ne ítélje el eleve, hanem próbálja végiggondolni annak lehetőségeit. Ha így nézzük, akkor meg kell állapítsuk, hogy Csizmadia ügyesen játszik.

A dolgozat a radikális változások alapjaként hét pontot rögzít.

Ezt a hét pontot most egyenként végigvesszük, mert a dolgozat gerince lényegében ez. A pontokhoz írt megjegyzések részben ellenvetések, részben kiegészítések. Amenynyiben csak idézem Csizmadia szövegét, úgy az nem kíván további magyarázatot.

Elsőként Magyarország a világban címmel Csizmadia így ír: Nem értjük meg, mit és miért csinál a Fidesz, ha elsőként nem mutatunk rá arra, hogy a párt egész felfogásának középpontjában egy küldetés beteljesítése, évszázados trendek megfordításának szándéka áll. A nagyon is reális szándék két fundamentumra épül: 1) A magyar politikában sokkal komolyabban kell elemezni és meg kell érteni a külvilágot, s mindenekelőtt a fejlett nyugati országokat, pontosan azért, hogy ne mindig a külső tényezők kedvezőtlen csillagzatában keressük a választ belső kudarcainkra; 2) Ugyanakkor nem szabad benne ragadni a hazai politikai elit hagyományos „Nyugat-követő” stratégiájában sem, hanem kezdeményezővé és cselekvővé kell válni.

Második pontként a  A posztkommunizmus végső visszaszorítása következik, mely pontot a Magyar Fórum olvasóinak talán nem kell bemutatni.

Ezután jön a Kormányzásmaximalizálás címszó, mely megint csak szinte közhelyszerű. A Fidesz az antalli politikai váltógazdaságot meg akarja szüntetni és több ciklusra kíván berendezkedni. Csizmadia is érzi, hogy ez azért sántít egy kicsit, hiszen Ron Werber kampánystratégiájával és Gyurcsánynyal éppen a szocialisták áldoztak fel mindent 2006-ban, hogy nyerjenek még négy évet. Ha a szocik és elsősorban Gyurcsány és az Apró család képes elengedni a gyeplőt, akkor a Fidesz sohasem ért volna el kétharmadot. Ezeken a hasábokon már egyszer leírtam, de most meg kell ismételnem: Bár ellentmondásnak tűnik, de tény. A Fidesz kétharmados győzelmét Ron Werber készítette elő, természetesen szándékán kívül.

A harmadik pont hosszabb idézetet kíván. Hardgovernment: a sok szereplős modell felszámolása: A Fidesz kormányzásról alkotott elképzelése totálisan szembemegy azzal az „ünnepelt” európai trenddel, miszerint 1) a mai világban voltaképpen globális kormányzás zajlik, amelyben a nemzeti érdekek meglehetősen alárendeltek; 2) a kormányzásban nagyon sok gazdasági, társadalmi, üzleti és lobbi- szereplő vesz részt, akik a döntéshozatalban is meghatározó szerepet játszanak. Ezt a kormányzás koncepciót – persze leegyszerűsítve – governance (sok szereplős kormányzás) felfogásnak nevezhetjük, és nagyjából ezt képviselték a 2002–2010 közötti balliberális kormányok. Ezzel a felfogással élesen szakított a magyar jobboldal, amikor kormányzása kezdetétől lényegében egyszereplőssé tette a kormányzást, elvonván és kizárólag a kormányzat kezébe téve le a döntési jogköröket. Ez ettől még nem önkényuralom, hanem egy olyan koncepció, amelyet a nemzetközi irodalomban government (egyszereplős) felfogásnak neveznek. Korántsem Orbánék találmányáról van tehát szó, bár az igaz, hogy a döntéshozatal monopolizálása (nevezzük ezt hard-governmentnek) az előző kormányzási modellekhez képest merőben szokatlan, és a korábban méltányolt társadalmi, üzleti partnerek szempontjából súlyos érdeksérelmekkel jár.

Itt azért szükség van némi kiigazításra. Csizmadia politológus megközelítése ugyan tetszetős, csakhogy alapvetően megtévesztő. Egyrészt az ünnepelt sokszereplős kormányzati modell olyan országokban hódít, ahol nem az állam a gazdaság legnagyobb szereplője, és ahol a külföldi tulajdonú óriásvállalatokon kívül ezer és ezer, de inkább millió és millió hazai kis és közepes vállalkozás adja a gazdaság gerincét, vagy van pénzforrásuk, mint Norvégiának az olaj és a földgáz. További feltétele a többszereplős modellnek, hogy az egyik politikai oldal, jelesül a bal- és a liberális oldal ne foglaljon el mindent, ami független, szakmai, civil és szakszervezeti. 1990 után, ha valaki az előbbi jelzők közül bármelyikkel előállt, akkor biztosan lehetett tudni, hogy vagy közvetlenül valamelyik baloldali, ill. liberális párt és politikus áll a háttérben, vagy olyan társaság alakult, amelyik egy idő után szeretne beúszni a politikába megint csak a bal- vagy liberális oldalon. Ez azért nagyban megnehezíti a többszereplős kormányzást. Portugáliában vagy Franciaországban teljesen mindegy, hogy jobb- vagy baloldali kormány van hatalmon. Ha a szakszervezetek érdeksérelmet szimatolnak, akkor azonnal sztrájkba lépnek és tüntetnek. Az más kérdés, hogy ez a mai struktúrában menynyire hasznos az adott országnak.

Ötödik pontként az alábbit látjuk. Gazdaságpolitika: szakítás a mainstream-eszközökkel. Itt egy alapvető tényvitával van dolgunk. A tényvita lényege, hogy a magyar gazdaság hogyan teljesít: jobban vagy rosszabbul. Azt állítani egy gazdasági világválság után, amikor a bizalom a mainstream gazdaság- és elsősorban pénzügyi politikában világszerte megingott, és amikor stabilnak tűnő államok egyik napról a másikra kerülnek a csőd szélére – lásd Szlovénia –, hogy Matolcsy gazdaságpolitikája miatt sikertelen a magyar gazdaság, meglehetős dőreség. Csizmadia itt is ügyesen kerüli ki a nagy baklövést, de azért egy finom csúsztatást megenged: Csigó Péter politológus nagyon lényegre tapintóan a mikrogazdaságra fixáltság kategóriájával írta le a Fidesz gazdaságfilozófiáját, szemben a balliberális makrogazdaságra való fixáltsággal. Majd: Az persze való igaz, hogy ez a gazdaságpolitika egyelőre sikertelen, de dolgozatunkban nem arról beszélünk, hogy sikeres vagy sikertelen-e a Fidesz országátalakító tevékenysége, hanem arról, hogy milyen alapokról indulva csinálják, amit csinálnak. S az alap a mindenoldalú átalakítás, amelyhez a gazdaságpolitika „logikusan” teszi hozzá a mikrovilág fellendítésére vonatkozó elképzeléseit, és „hanyagolja el” a makroszférát. Itt tehát ügyesen csempészte be a lényeget némi csúsztatással, hogy ez a gazdaságpolitika sikertelen és innentől az olvasóra bízza, hogy miért. Természetesen a szitokszóvá tett unortodox gazdaságpolitika miatt. Ez azon kevés pontok egyike, ahol a dolgozat a saját elméleti alapvetését billenti sejhajon. Mert, ha valóban nem a tényvitáról beszél, akkor minek említi meg.

A hatodik pontban egy újabb sajátos értelmezést találunk. Ezt írja: Társadalompolitika: az elitpolitika radikális visszaszorítása a társadalom nevében. Az országátalakító jobboldali radikalizmus egyik legtöbbet kritizált eleme az, hogy a Fidesz politikájában a súlypont az elitekről a társadalomra, a népre, az emberekre került át, azaz a Fidesz valójában egy populista párt. Alig merem leírni: 1949-től minden magyar kormány retorikájában jelentős helyet foglalt el a most populistának minősített gondolat. Nem emlékszem arra, hogy Horn Gyula, Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc azzal alakított volna kormányt, hogy mi az elit kormánya vagyunk és a nép pediglen csináljon, amit akar. Az más kérdés, hogy a gyakorlatban milyen politikát folytattak, azaz hogy hazudtak. Azt számon kérni a Fideszen – még ha Csizmadia nem is kéri számon, csak leírja a számonkérést –, hogy nem csak mondja, de végre is hajtja nyilvános célkitűzéseit, azért több mint vicces.

Csizmadia ebből a csapdából a következőkkel mászik ki: Az elit – ebben a felfogásban (Orbán felfogásában – a szerk.) – két évtized alatt sem volt képes arra, hogy Magyarországot új versenypályára állítsa – végső soron ezért fordult a jobboldal a balliberális elitek által dominált jogállami forradalom vívmányai ellen.

Orbán Viktor számos beszédében fogalmazta meg, miben különbözik a balliberális oldal és a jobboldal társadalom- és szabadságfelfogása, minduntalan hangsúlyozván, hogy a baloldal meg akarja változtatni a társadalmat, a jobboldal ezzel szemben olyannak ismeri el a társadalmat, amilyen. Ugyanakkor viszont a jobboldal – miközben meg akarja védeni a társadalmat az ellentábor átalakító hatásaitól – maga is mélyen belenyúl a társadalom aktuális szerkezetébe, preferenciákat jelöl ki, célokat, eszményeket fogalmaz meg, s végső soron újfajta társadalmi integrációt próbál megteremteni. Elvben ez a szándéka akár produktív is lehetne, hiszen Magyarországon az elmúlt lassan negyedszázadban egyetlen kormánynak sem nagyon sikerült hozzájárulnia a társadalmi integráció, kohézió erősítéséhez. Azért mondjuk, hogy „elvben helyes”, mert a társadalmi kohézió kormányzati eszközökkel történő javítása egyáltalán nem idegen a nyugat-európai demokráciák mindennapi gyakorlatától. Ám míg Nyugat-Európában az ilyen kormányzati törekvések ráépülhettek a hosszú idők alatt kialakult evolutív folyamatokra, a Fidesz-kormányzás törekvésének lényege gyorsan és hatásosan megtörni a „status quo elit” és a „hozzá kötődő” társadalmi csoportok (Milla, HaHa stb.) közvélemény befolyásoló hatalmát.

Lényegében a dolgozat egyik legfontosabb, a nézőpontot tisztázó mondatához értünk: Azért mondjuk, hogy „elvben helyes”, mert … nem idegen a nyugat-európai demokráciák mindennapi gyakorlatától. Ezek szerint elvben helyes lenne, ha létrehoznánk egy fogolytábort, ahol vádemelés nélkül tartanánk fogva és néha kínoznánk idegen állampolgárokat, mint Guantanamón? Mert a legtöbb Európai demokráciának ezzel semmi baja sem volt. De hogy a kissé szándékosan demagóg, bár nem teljesen érvénytelen kérdésen túllépjünk: ebből a mondatból Csizmadia és úgy általában a szakmainak nevezett, ezen kívül a liberális és baloldali mérvadók alapállását ismerhetjük meg. Ami nem idegen a nyugat-európai demokráciától, az elvben helyes. Pontosabban, ami nem idegen attól, amit mi Nyugat-Európai demokráciának állítunk be itt, Magyarországon az elvben helyes. Ez a gondolat határozta meg az elmúlt 23 évünket. Ne is használjuk ki a ziccert, hogy előtte az volt elvben helyes, ami a szovjet demokráciától nem volt idegen, csak maradjunk ennél az alapvetésnél. 23 éve alakul Magyarország úgy, hogy bármit és bárkit lehetetlenné lehetett tenni ezzel az érvvel. Idegen a nyugat-európai demokráciától. Mindezt úgy, hogy nem is igazán tudtuk és tudjuk, hogy milyen a nyugat-európai demokrácia. Sőt megkockáztatom, nincs is egységes nyugat-európai demokrácia. Hogyan lehet összehasonlítani a svéd vagy a holland demokráciafelfogást az angollal vagy a franciával. Éppen most, amikor közkinccsé vált az angol diplomácia és a titkosszolgálatok tevékenysége a hidegháború elejéig. Amikor kiderült, hogy Winston Churchill a második világháború utáni Anglia – és nem mellesleg a mai értelemben vett nyugat-európai demokrácia – egyik megalapozója, nagyra értékelte és kedélyesen padlóra itta magát Joszif Sztalinnal, minden idők egyik legvéresebb kezű diktátorával? Vagy hogy az angol titkosszolgálatok hathatósan dolgoztak az ellen, hogy a szovjet uralom alól esetleg felszabaduljanak a közép és kelet-európai államok, köztünk hazánk, akkor hogyan lehet egységes nyugat-európai demokráciáról beszélni. Se jogrendjében, se struktúrájában, se alapértékeiben nincs egységes nyugat-európai demokrácia mind a mai napig, és nincs egységes mindennapi gyakorlata. Sőt az Európai Unió legfontosabb vitái éppen ebből származnak. Az Európai Unió azért nem képes sokszínű, de egységes hatalomként fellépni, mert a tagállamoknak nincs egységes „mindennapi gyakorlatuk”. Míg Franciaország minden további nélkül rommá bombázza a Mali felkelőket, addig Németországban az is kétséges, hogy a Bundeswehr katonái visszalőhetnek-e Afganisztánban. Míg Anglia lelkesen támogatja Amerikát olyan súlyos jogsértésekben, mint pl. a guantanamói fogolytábor, addig Svájcban az a kérdés még mindig, hogy milyen mélységig érdemes egyáltalán belefolyni az EU-ba. Európa ma csak és kizárólag Budapestről, de leginkább csak Csizmadia íróasztalától nézve rendelkezik egységes demokráciafelfogással.

Csizmadia a jobboldal hetedik szemléleti alapkövének az autoriter vezetőt tekinti. A tekintélyelvű vezetés nem minősíthető kizárólag jobboldali gondolatnak, bár kétségtelen, hogy a jobboldalon általában az autoriter vezetőt szükségszerűnek tartják. Csizmadia helyesen mutat rá, hogy az ellenzék legnagyobb problémája éppen az, hogy nincsenek megfelelő képességű és karizmájú vezetői. Csizmadiával ellentétben én azt gondolom, hogy az erős vezető szükségessége nem politikai oldal vagy néplélek kérdése. Erős vezetőre akkor jelenik meg az igény, amikor a társadalom bizonytalan, amikor az emberek és egyben a nemzet létbizonytalansága fokozódik. A stabilnak hitt nyugat-európai országokban a válság első jeleire megjelent az igény a karizmatikus vezetők iránt. A rendre sikertelen európai csúcsok után mást sem harsog a nyugati sajtó, mint az Adenauerek, De Gaulle-ok, Thatcherök és Mitterrand-ok hiányát, hogy utóbbival baloldali példát is hozzunk.

A dolgozat második nagy egységében Csizmadia az előbb felsorolt alapvetések tükrében írja le az Orbán-kormány nyugati megítélését. Ezt egyöntetűen rossznak tartja és értetlenségét fejezi ki, hogy a Fidesz miért került konfliktusba nemcsak az Unió vezetésével, de az Amerikai Egyesült Államokkal is. Terjedelmi okokból nem veszem végig a kritikai megjegyzéseket, csak egy jelentős elhallgatásra szeretnék rámutatni. A második Orbán-kormány megítélése Nyugaton nem azért olyan, amilyen, mert a Nyugat figyel Magyarországra és nem tudta nem észrevenni, hogy a Fidesz radikális külpolitikát folytat, hogy elvetette az 1990-es közjogi vívmányokat, hogy egyszereplősre redukálta a kormányzást, hogy unortodox közgazdaság-politikát folytat, hogy elitellenes és korlátozza a szabadságot, valamint hogy tekintélyelvű. A Nyugatot úgy általában – még ha igazak is lennének a vádak – ez a legkevésbé sem érdekli. A Nyugat vezetői minden további nélkül támogatnak ugyanis valódi diktatúrákat és egyáltalán nem foglalkoznak a fenti kérdésekkel, egészen addig, míg az nem közvetlen érdekük, vagy valamely csoport ezt a képet nem terjeszti el.

A mi esetünkben egyszerűen azt történt, hogy a 2010-es változással érdeksérelmet szenvedett csoport, a szocialista párt és elsősorban a néhai SZDSZ holdudvarába tartozó értelmiségiek, nevesül Halmai Gábor, Konrád György, Heller Ágnes, Kis János és sorolhatnánk, kapcsolataikat kihasználva teleordították a nyugati sajtót, hogy Magyarországon diktatúra épül. Ennek hatására kezdődött az Orbán-kormány erős nyugati kritikája. Ehhez már csak üzemanyag volt bizonyos tőkéscsoportok érdeksérelme, illetve az európai szocialisták azon félelme, hogy Magyarország mintájára egyre több nyugati országban következhet jobboldali fordulat. Csizmadia ezt a tényt elhallgatja, illetve arra sem tér ki, hogy a demokráciára most oly érzékeny Nyugat hogyan nem kért magyarázatot Gyurcsánytól a 2006-os eseményekre.

A hét pont végigvétele után pillantsunk a dolgozat következő nagy részére: magára az elemzésre. A hosszas és jól felépített gondolatsor lényegét talán egy idézettel megfoghatjuk: Így hát nem az a gond a Fidesszel, hogy ne lenne demokratikus, és önkényuralmat építene, hanem az, hogy olyan demokráciafogalmat képvisel, amely merőben eltér a mai korszak uralkodó demokráciafelfogásától. Itt csak arra szeretném felhívni a figyelmet – mely gondolatot Csizmadia is érinti – , hogy a Nyugat éppen most éli a liberális demokrácia válságát és egyre több helyen kérdőjeleződik meg a liberalizmus és a demokrácia egysége. A globalizáció hátrányai, elsősorban a kultúrák nagyfokú keveredése hoz előtérbe súlyos társadalmi feszültségeket a legfejlettebb nyugati országokban. Komolyan, méghozzá baloldali kormányok részéről is megjelenik a bevándorlás visszaszorításának, vagy bizonyos, általuk veszélyesnek vélt vallási, kulturális csoportok megfigyelésének és korlátozásának igénye. Természetesen itt elsősorban az iszlám kérdése van napirenden, és látszik, hogy a Nyugat ebben megtalálta legújabb ellenségképét.

A fentiek tükrében egyáltalán nem tűnik úgy, hogy gond lenne, hogy a Fidesz és az Orbán-kormány eltér az uralkodó demokrácia-felfogástól.

Csizmadia elemzésének utolsó nagy egységét nem kívánom részletesen elemezni. Elsősorban azért nem, mert itt a baloldali olvasónak akar magyarázatot adni, hogy a nyilvánvalóan rossz Fidesz-kormányzást mégis hogyan támogathatja továbbra is az ország nagyobbik része. Csizmadia ezt azzal magyarázza, hogy a Fidesz visszatért a politikai- és úgy általában a hagyományokhoz, így az értékek és erkölcsi kategóriák kerültek a pragmatikus cselekvés elé a társadalmi megítélésben. A Magyar Fórum az elmúlt tíz évben másról sem szólt, mint hogy bemutatta a 2002 és 2010 közötti dúlás minden részletét, így most nem szeretnék kitérni arra, hogy a magyar társadalom jelentős része miért néz sandán Bajnaira, az MSZP-re vagy Gyurcsányra és miért támogatja a Fideszt. Szorítkozzunk annyira, hogy a dolgozat ezen része azért született, hogy az elfogult baloldali vagy liberális olvasó is kapjon valamit.

Befejezésül idézzük a dolgozat utolsó mondatait: Mindenesetre a 25 éves Fidesznek épp annyi esélye van a győzelemre és kísérlete folytatására, mint az ellenzéknek arra, hogy megtörje ezt a kísérletet, és visszavezesse Magyarországot. De hová is?