vissza a főoldalra

 

 

 2013.06.14. 

A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan

Varga Gabriella-Vencsér László: Én uram és én Istenem

Hajdúnánás az egyetlen olyan település Magyarországon, ahová kőbe – emlékműbe – vésték Jakab Antal püspök nevét. Hiánypótlónak tekinthető tehát a tény, hogy a Jakab Antal Keresztény Kör a püspök halálának 20. évfordulójáról az ő emlékét csodálatra méltó lelkesedéssel ápoló helyiekkel együtt 2013-ban Hajdúnánáson emlékezett meg. A megemlékezés különös pillanata volt az, amikor Buczkó József elmondta: 2013 első napjaiban egy újabb érdekes adalékra, egy kéziratban fennmaradt visszaemlékezésre bukkant, amelynek szerzője Draveczky Imre (forrás: Századunkban a gyilkos láng kétszer pusztított. Hajdúnánás, 1993, kézirat, 42–43.). Az írás 1993-ban, éppen húsz évvel ezelőtt keletkezett. Íme néhány részlet az Egy nánási kálvinista derék meghajlása Jakab püspök úr előtt című írásból: „Hajdúböszörményi pedagógusokkal 1987 nyarán Törökországba utaztunk. Utunk során megnéztük a gyulafehérvári székesegyházat. […] Beérve az udvarra, alacsony, nagyon szép arcú, idős papot találtam, aki egy fiúcskával társalkodott. Odaérve szólítottam és kérdeztem: tud-e magyarul? A csupa szív ember rám nézett és azt mondta: »Én csak magyarul szeretek beszélni!« A kedves szavakra tiszteletemet fejeztem ki, és már közöltem is vele a menetelem célját. A kistermetű atya válasza nagyon rövid volt: Kérem, semmi akadálya. Ha itt a csoport, már mehetünk is. Ahogy sétáltunk a büszkén álló templom felé, kérdezgetett, kik vagyunk, honnan jövünk. Mondtam neki, hogy a csoport hajdúböszörményi, én nánási vagyok. Hallva a szavakat, a pap megállott, mélyen a szemembe nézett és azt mondta: »Én, mint menekült kisgyermek, az első világháború végén Hajdúnánáson éltem, a Kiss Ernő utcában. Mellettünk egy nagycsaládos tanító, Bánkék laktak.« […] továbbiakban elmondta, hogy ez a találkozás gyermekkorának egy szép, bár nehéz szakaszát elevenítette fel benne.”

Az emlékműsort követő szentmisén Vencser László szentbeszédében, a hit évére építve, Jakab Antal, Márton Áron és Mindszenty József alakját elevenítette fel mint egyházunk követésre méltó példaképeit. A szentmise után Buczkó József és a Jakab Antal Keresztény Kör jelen lévő vezetői megkoszorúzták a befogadó szeretet emlékművét, amelyen Jakab Antal püspök neve is olvasható (Domokos Pál Péterrel együtt, aki tanítóképzős hallgatóként annak idején szintén a menekültek között volt), majd a hívek jóvoltából szeretetvendégségen nyílt lehetőség még egy kis kötetlen együttlétre. Április 5-én pedig „Márton Áron és Jakab Antal püspök a hit fényében" Gyergyó-medencei vetélkedőt tartott a Tarisznyás Márton Általános Iskola. Nyolc csapat mérte össze erejét. A verseny mottója „Istennél a belépőjegyen az kell hogy álljon: mindent megtettem önmagam, felebarátom és népem javára és épülésére."

            Jakab Antal száz évvel ezelőtt, 1909. március 13-án a Gyergyói-medence kis falujában, Kilyénfalván született. A gyermekszerető családban eltöltött gondtalan gyermekéveit az első világháború zavarta meg. Amikor hétéves korában el kellett volna kezdenie az iskolába járást, 1916. szeptember első felében az egész Székelyföld hadszíntérré változott. A román betörést viszonylag hamar semlegesítették az osztrák–magyar és német csapatok, és a részben helyreállt állapotok lehetővé tették, hogy 1916. október 9-én elkezdhesse a betűvetés tudományát tanulni a gyergyókilyénfalvi római katolikus népiskolában. Akkor a falusi székely családok küzdelmes élete az iskolás gyermekektől is megkívánta a kemény földműves és erdei munkát. A kisiskolás, majd fiatal Jakab Antal sem vonakodott a munkától. Római tanulmányait végezve, felnőtt fejjel büszkén gondolt vissza gyermekkorára. Szerettem magam is a hidegkúti kertekben dolgozni – írja 1941. január elsején Rómából. 1922-ben, a hat elemi befejezésekor beiratkozott a gyergyószentmiklósi állami román nyelvű középiskolába. Hét éven keresztül, 1922-től 1929-ig nagy áldozatot hozott a középiskolai ismeretek megszerzése érdekében. Líceumi időszakának utolsó évében, éppen érettségije előtt édesanyja (Jakab Antalné, szül. György Rozália) súlyosan megbetegedett, és azon a nyáron meg is halt.  A családot ért veszteség után, 1929. augusztus 1-jén jelentkezett a gyulafehérvári papneveldébe. A Hittudományi Főiskolán és a Szemináriumban tisztelettudó, buzgó és igen szorgalmas kispap volt. Osztálytársai évtizedek távlatából is vasszorgalmát, munkaszeretetét, becsületességét emlegették.

1934. június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén társaival (kilenc egyházmegyés, négy ferences és két piarista) együtt Mailáth G. Károly megyéspüspök pappá szentelte a gyulafehérvári székesegyházban. Első szolgálati helyén, Ditróban másfél éven keresztül (1934. június 29–1936. március 1.) igen lelkesen lelkipásztorkodott. Jelentős szerepet játszott a ditrói Székely Legény- és Leányegylet, a Kolping Legényegylet, a Missziós-egylet és a Mária Kongregáció megszervezésében. Az együttérzés és a keresztény szeretet jegyében fordult a rábízottak felé.

Ditrói káplánkodását öt hónapos gyulafehérvári munka váltotta fel. Rövid kápláni és zárdalelkészi szolgálatát hároméves kolozsvári káplánság követte. A kolozsvári belvárosi plébániára való kinevezése fordulópontot jelentett Jakab Antal papi életében. Ekkor  találkozott és dolgozhatott együtt Márton Áronnal. Kolozsváron Márton Áron mint ideiglenes plébános, Jakab Antal mint káplán a lelkipásztori munkában egymásra talált,  s ebből nemcsak a Szent Mihály egyházközség, hanem az egész egyházmegye profitált. Márton Áron Jakab Antalban igen szorgalmas és lelkiismeretes papot ismert meg.

Márton Áron püspökké szentelését követő első papi diszpozíciója alkalmával Jakab Antalt 1939. szeptember 1-től felmentette a lelkipásztori munka alól, és teológiai tanulmányainak továbbfolytatására Rómába küldte, a Lateráni Pápai Egyetem jogi karára. Dr. Jakab Antal Rómából való hazatérése után ismét Kolozsváron kapott szolgálati  beosztást, az egyházmegye észak-erdélyi részére felállított Püspöki Helytartóságon. 1942. augusztus 31-től levéltáros és jegyző, 1944. november 29-ig (a helytartóság fennállásig) Sándor Imre püspöki helytartó titkára. Dr. Jakab Antal 1944. november 30–1945. augusztus 31. közt helyettes plébánosi és helyettes főesperesi kinevezést kapott Gyergyószentmiklósra. 1945. szeptember 1-től Márton Áron ismét Kolozsvárra küldte, immár harmadszor. A státusi római katolikus főgimnázium hittanári beosztása mellett a kolozsvári egyetemi ifjúság lelki vezetésére kapott megbízást. A harmadik kolozsvári szolgálati időszaka rövid ideig tartott, mert püspöke még fontosabb helyre szemelte ki: 1946 nyarán megbízta a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán az egyháztörténelem tanításával, valamint a felelősségteljes vicerektori teendők végzésével. Az egyházat veszélyeztető vészes felhők sűrűsödtek. A püspöki helynökök letartóztatása után nála volt a püspöki joghatóság, ő lett az egyházmegye vezetője (1951. március 11– augusztus 24.). A legkritikusabb helyzetben vette át az egyházmegye vezetését. De fellépése és okos intézkedései révén a gyulafehérvári egyházmegye megmaradt a Róma-hű vonalon. Dr. Jakab Antal tudatában volt annak, hogy „előrelépésével” akármelyik pillanatban a letartóztatása és elítélése következik. 1951 Szent Bertalan-éjszakáján tartóztatták le, s 1952. október 22-én a bukaresti katonai törvényszék hazaárulás címén 18 évi fogházbüntetésre ítélte. 1951. augusztus 24-től 1964. április 16-ig kis híján tizenhárom évet (tizenkét év, hét hónap és huszonhárom nap) raboskodott Románia  jelesebb börtöneiben (Jilava, Felsőbánya, Máramarossziget, Szamosújvár, Duna-csatorna). Börtöntársai „tiszta lelkű, szelíd ember”-nek ismerték meg, aki – az ottani lehetőségek között – segítette és Istenhez közelebb vezette őket.

A nagy amnesztia évében, 1964-ben nyerte vissza szabadságát.

Az állami hatóságok végül megengedték Márton Áronnak, hogy 1965. december 24-től a görgényszentimrei plébániára kinevezhesse, ahonnan – négy hónap múlva – a kerelőszentpáli plébánia filiájába, Búzásbesenyőre kaphatott kinevezést. Besenyőn hányatott életének kedves időszaka következett. Az egyházmegyei hatóság beleegyezésével a filiát sikerült anyaegyházzá  alakítania, az új plébánia templomát megnagyobbítania és plébániaépületet szereznie. Eredményekben és lelki örömökben gazdag besenyői lelkipásztorkodása rövid ideig tartott. Plébánosi szolgálata mellett 1967. december 1-től Márton Áron (a vallásügyosztály felé „puhatolózással”) egyelőre fél normával kinevezte a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola erkölcstan és egyházjog katedrájára. Egy évig Búzásbesenyőről vonattal járt fel Gyulafehérvárra tanítani. Püspöke 1968. október 1-től felmentette a plébánosi szolgálat alól, és kinevezte az intézetbe rendes tanárnak. Dr. Jakab Antal 1968 őszén költözött be a papnevelde egyik szobájába. Egyházjogot és erkölcsteológiát tanított. Életritmusa fegyelmezett volt. Vasszorgalommal és lelkiismeretesen készült az előadásokra, a kispapok számára jegyzeteket szerkesztett, szívén viselte az egyházmegyei bíróságot. Márton Áron Jakab Antalt – egykori káplánját és titkos ordináriusát, börtönviselt tanárát – mindenáron segédpüspökének akarta. A hivatalos eljárások után kinevezését ünnepélyesen 1971. karácsony estéjén háromnegyed 10-kor jelentette be a Teológia dísztermében. Dr. Jakab Antal segédpüspök a rá jellemző gondossággal, bemutatkozó beszéddel válaszolt, amelyben megfogalmazta püspöki jelmondatát is: Én Uram és én Istenem (Jn 20,28). VI. Pál pápa szentelte püspökké 1972. február 13-án a Szent Péter-bazilikában 19 jelölttel együtt, ő a névsor alapján a 13. volt. Jakab püspök szentelése után szellemesen ismételte, hogy életében a 13-as szám jelentőssé vált: 13-án született, 13-án volt a névnapja, 13 éves korában kezdte el középiskolai tanulmányait, 13-án védte meg a doktori tézisét, 13 évig volt börtönben, 13-án szentelték püspökké és 13. volt a szentelendők sorában. Dr. Jakab Antal nyolc évig volt Márton Áron segédpüspöke. II. János Pál pápa 1980. április 2-án nevezte ki gyulafehérvári megyéspüspökké, amely felelősségteljes főpásztori munkát 1990. március 14-ig, illetve április 29-ig végezte.

2009. március 12. és 2010. március 13. között tartották meg a Jakab Antal-emlékévet a Kárpát-medencében. 2009. október 25-én a Kolozsmonostori Kálvária-templomban tartották a püspök életét felelevenítő Megalkuvás nélkül c. könyv bemutatóját. Az eseményről így ír Varga Gabriella az Én uram és én Istenem könyvben: A szentmise főcelebránsa, dr. Vencser László szentbeszédében többek között ezeket a gondolatokat fogalmazta meg: „Jakab Antal püspök jelen volt és tevékenykedett egyházáért, egyházmegyéjéért, a népért, az emberekért. Nem akart nagy lenni, a háttérben küzdött, hordozta a rá rakott és a vállalt kereszteket. Amikor arról kérdeztük, hogy miért nem kéri az egyházmegye érseki rangra emelését, akkor is így válaszolt: «Nem akarom, hogy azt gondolják, én szeretnék érsek lenni. Majd kérjék maguk, amikor én már visszavonultam.» Ő igyekezett az embereket megérteni, rajtuk segíteni, főpásztori módon viselkedni. Mindenki, aki papként, vagy más beosztásban vállalta az emberek szolgálatát, válaszolt Isten hívására, köteles vállalni az emberek megértését, és arra kell törekednie, hogy minden eszközzel segítse az embert. Ahogy Jézus tette az evangélium leírása szerint. A kézdivásárhelyi könyvbemutató már a Vigadóban volt. Ott hozzászólását Vargha Béla főesperes Petőfi Sándor verssoraival kezdte: „Légy tölgyfa, melyet a fergeteg ki képes dönteni,/ De méltóságos derekát meg nem görbítheti.Mint mondta, ilyen tölgyfa volt Jakab Antal, majd szólt arról, hogy a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán az ő évfolyamuk volt az első, akiket 1976-ban nem Márton Áron püspök, hanem Jakab Antal segédpüspök szentelt diakónussá. Ditróban 2009. augusztus 30-án avatták a Dr. Jakab Antal-teret. Akkor mondta Puskás Elemér polgármester, hogy a mai napon Ditró emléket állít egy nemzettársunknak, akit méltóan sorolhatunk nemzetünk nagyjai közé. «A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mikor a test a lélektől válik el: az a halál.»– vallotta a megyéspüspök. Egy nemzetnek, ha nincsenek nagyjai, vagy ha őket nem tisztelik, akkor az a nemzet szegény. Nemzetünk és közösségünk büszkélkedhet nagy ősökkel. Nekünk tehát feladatunk kellőképen emlékezni rájuk. Egy település úgy tudja halhatatlanná tenni nagy ősei nevét, ha utcákat, tereket nevez el róluk. Ditró utcái néhány kivétellel nagy magyar emberekről vannak elnevezve. Ez az elnevezések folyamata most bővülni fog, ugyanis a község tanácstestülete elfogadta dr. Vencser László tanár úr kérését, és egyhangúlag megszavazta, hogy e teret dr. Jakab Antal gyulafehérvári megyéspüspökről nevezzük el. Ditró község tiszteleg a nagy püspök előtt, aki községünkben kezdte a papi pályafutását. Jakab Antal szívébe zárta Ditrót. Munkássága idején sokat tett községünkért. Most méltó helyet kap Ditró szívében is. Valahányszor elmegyünk ezen a téren, látva az emléktáblát, tudni fogjuk, hogy volt egy nagy ember, aki sokat tett nemzetünkért, községünkért. Varga Gabriella és Vencser László könyve bemutatja azt, hogy Erdély és Magyarország területén a mai napig él Jakab püspök emlékezete, és ők nem hagyják kialudni az emlékezés lángjait.

 

(Varga Gabriella -Vencsér László: Én uram és én Istenem; Budapest, 2010)

 

M.A.