vissza a főoldalra

 2013.06.14. 

Tisztelt Emlékező Gyülekezet!
Csurka István koporsója fölé tonnás márványkövet avató barátaim!

(Lezsák Sándor beszéde Csurka István síremlékének avatásán)

Csurka István emlékének felidézésénél nem csupán a barátai és ismerősei tisztelegnek jelenlétükkel, hanem képletesen itt vannak velünk, körülöttünk a már nem élő pályatársak, gondolok Fekete Gyulára, Sánta Ferencre, Csengey Dénesre. De itt tisztelegnek azon emberi sorsok hordozói is, akiket az író leírt, ábrázolt, és így az utókorra átörökítette létezésüket.

Csurka István folytatta a magyar irodalom nagyjainak korfestő és korszakelemző munkásságát, ahogyan tette ezt Gárdonyi Géza, amikor megörökítette a nemzet napszámosainak, a falusi és tanyasi tanítóknak mindennapos küzdelmeit. Ahogyan tette József Attila, amikor megörökítette a gyári szirénahangra ébredő és munkába induló nagyüzemi munkások szürke hétköznapjait, és a munkanélküliek gondjait. Ahogyan Veres Péter megírta a vasúti krampácsoló földművesek, parasztcsaládok küzdelmeit a megélhetésért.

Ahogyan Illyés Gyula örök emléket állított a pusztai cselédeknek, napszámosoknak vagy éppen a Szekszárd felé vonatozó kismamának. Ahogyan Sinka István megénekelte a bojtárok, pásztorok, gulyások alakjait. Ahogyan Krúdy Gyula lefestette a kishivatalnokok, dzsentrik világát. Ahogyan Németh László ábrázolta a XX. században élt magyar értelmiség vívódásait, úgy Csurka István sírja körül is itt gyülekeznek láthatatlanul azok az emberi karakterek, akiket ő leírt, és akik létéről olykor már nem is tudnánk, ha nem találkoznánk velük Csurka István drámáiban vagy novelláiban. Az ilyen szerzők, írók műve látlelet, élettel teli fotográfia egy adott korszakról, és ezek a művek jobban érzékeltetik egy-egy korszak mindennapjait, mint az utólag megírt történelemkönyvek.

Csurka István életének nagyobb részét egy olyan korban élte le, amikor az író, a költő, hacsak nem az íróasztal fiókjának írt, nem írhatta le egy az egyben tapasztalatait, az általa látott és megértett világot vagy a külvilág által kiváltott érzelmeit, és mindezeket nem írhatta meg, azaz lényegesen nehezebb dolga volt, mint az elődeinek. És mégis az igazi íróknak, a valóság jegyeseinek mindezen politikai akadályok ellenére sikerült korukról hiteles képet, hibátlan jellemrajzokat, valós emberi konfliktusokat megörökíteni műveiben. Csurka István nem fogadta el az akkor és olykor mézesmadzaggal is ingerlő, egzisztenciális kényszerrel is megkövetelt, hamis társadalomkép megírására ösztönző, jól fizető kultúrpolitikai igényt, melynek keretében higiénikus munkahelyi viszonyokat, békében és létbiztonságban élő családokat, testvériségben élő szocialista országokat és népeket, nagytudású és megvesztegethetetlen vezetőket is ábrázolhatott volna az írásaiban. A könyvtárak a tanúi annak, hogy hány ilyen úgynevezett szocialista, realista mű született ezekben az évtizedekben. Csakhogy ilyen állapotok nem léteztek. S az ilyen művekben szerepeltetett karaktereknek nem sok közük volt az 50-es, 60-as, 70-es évek magyar valóságához. Az igazi művészi teljesítmény ebben a korban az volt, hogy kitapintsa a mindennapok valóságában azokat a korra jellemző személyeket és eseményeket, amelyeknek reális ábrázolása nem ütközött a tilalmas cenzúra látókörébe. Mivel a kor kultúrpolitikájának fókuszában a nagyüzemi munkásság, a termelőszövetkezeti parasztság állt, az ilyen rétegek ábrázolása esetében a hatalom féltékenyen őrizte a munkásosztály vezető szerepét hirdető hamis képet, és nem nagyon adott nyomdafestéket hiteles korrajzoknak. De ugyanez a tiltó politika megvetette vagy nem is törődött az általa lumpennek vagy deklasszált kispolgárinak ítélt emberi sorsok művészi ábrázolásával, mert a nagypolitika szemszögéből jelentéktelennek érezte ezeket a műveket, pedig a valóság sokrétű és sokkal gazdagabb, semmint hogy érvényesülhessen ez a bizonyos társadalmi rétegek ábrázolását kirekesztő hatalmi szándék. Kiderült, hogy hiteles és a társadalmi valóságot a maga teljességében művészi módon ábrázoló művek születhettek meg úgy is, hogy a szerző a kiskocsmák pultjáról, a lóversenypályák lelátójának olcsó állóhelyéről, az elhanyagolt bérházak hátsó lépcsője felöl, vagy az esténként petróleumlámpával megvilágított falusi pedagógusszállások hokedlijéről szemlélte és írta le az adott kor eseményeit maradandó művészi hitellel és sikerrel.

Csurka István is ezt tette, és most, íme itt állhatnak körünkben az általa leírt karakterek szellemfigurái is. A kofáknak árut hordó segédmunkások, a piacon a vásárcsarnokokban kocsikísérők, kofák, csaposok, a műszak után a kocsmába egy fröccs erejéig betérők, a házmesterek, a viceházmesterek, a beosztott tanácsi ügyintézők, a plebejus párttitkárok, az albérlő vagy ágybérlő tartásából élő özvegyasszonyok, az uszálykormányosok és rakodók, a falusi tanítók, a könyvek eladásával házalók, a Trianon gyalázatát hetedíziglen is elszenvedők, a történelmi rémuralmak kárvallottjai, s nem utolsó sorban Nagy Imre temetésén a Hatodik koporsó végén megszemélyesített pesti srácok alakjai. Nekik adott életet és értéket Csurka István egy olyan eltorzult, hamis világban, ahol a politikai hatalom ezeknek az embereknek csak megvetést adott.

A régi igazságot idézem most: egyetlen gyertyafénye is képes legyőzni a világ összes sötétségét. Az örökmécses pedig szelíden és türelmesen ellenáll a történelmi, politikai léghuzatoknak, viharoknak is. Az is régi igazság, hogy a kő marad. Ez a tonnás kő is marad. Mert Csurka István életműve az irodalmi, történelmi panteonban maradandó. Nekünk pedig, ideig-óráig túlélőknek, szent kötelességünk, hogy a maradandó értéket ne csak megőrizzük, de a fiatal nemzedékek értékeivel is erősítsük az „ új magyar önépítést”.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke