vissza a főoldalra

 

 

 2013.06.21. 

A magyar sajtó és Szent Kinga

Tanulságos, ugyanakkor szomorú is, hogy a mai magyar társadalom milyen keveset tud Árpád-házi Szent Kingáról (1224–1292) – s hogy a hazai média mennyire elhallgatta szentté avatásának hírét. Történetesen a magyar föld legfiatalabb szentjéről van szó, ugyanis 1999 júniusának derekán iktatta őt a szentek sorába II. János Pál pápa, hétszázezer lengyel hívő jelenlétében. A szertartás a történelmi magyar–lengyel határtól alig húsz kilométerre, Ószandec mezején zajlott, annak a kolostornak a tövében, amelyben Kinga élt és meghalt. Tehát nem valami távoli és réges-régi, a kommunizmus számlájára írható mulasztást kérek számon a mélyen tisztelt magyar médián, hanem egy, az állítólagos rendszerváltás után kilenc évvel történt eseményt. (Nagy „büszkeség”: hazánkat hivatalosan egy olyan közméltóság képviselte, aki a rossz nyelvek szerint kommunista ügynök volt, a még rosszabb nyelvek szerint Patkány fedőnévvel.)

Kinga ügyét – érthetetlen módon – a magukat nemzetinek hirdető médiumok is elsinkófálták. Például biztos forrásból tudom, hogy a Duna Televíziónak lehetősége lett volna közvetíteni a szertartást, ám a csatorna vezetői nemet mondtak. Jómagam pedig felajánlottam egy helyszíni tudósítást a Magyar Nemzetnek, de a szerkesztők nem tartottak rá igényt. (Másnak a tollából sem.) Írásom végül egy alacsony példányszámú, csaknem zártkörűen terjesztett katolikus havilapban, az IGEN újságban jelent meg…

A tudatos elhallgatásnak meg is lett az eredménye. Például a világhálós lexikon, a Wikipédia Szent Kingáról szóló szócikkében a Magyarországi emlékezete alcím alatt mindössze annyi szerepel: „Szülővárosában, Esztergomban utca viseli a nevét.” És pont. Szívderítő, nemde? Ám más példát is felhozhatok. Hét szűk esztendővel Kinga szentté avatása után, 2006 márciusában Lech Kaczynski lengyel államfő Budapestre látogatott, Sólyom László köztársasági elnök meghívására. A díszvacsorára én is meghívást kaptam, így fültanúja lehettem annak, hogy pohárköszöntőjében Sólyom László kétszer is megemlítette „Boldog Kingát”. A jelen lévő lengyelek csak néztek, nahát, milyen tájékozatlan a magyar elnök. S csakugyan: ha már egyszer jól fizetett beszédírója butaságot ad a kezébe, akkor Sólyom László igazán kijavíthatta volna a kínos bakit. Ezt nyilván azért nem tette, mert ő maga sem tud Kinga szentté avatásáról… Egyébként szánalmas, hogy egy ilyen alkalomra Sólyomnak mások által előre megírt beszéddel kellett érkeznie. Mindannyian tudjuk, hogy egy pohárköszöntőn, egy ünnepi fogadáson mik hangozhatnak el: protokolláris közhelyek. Nem csupán a köztársasági elnöktől, de bármely művelt magyar értelmiségitől elvárható, hogy egy olyan témáról, mint a lengyel–magyar barátság, az általánosságok szintjén összerakjon öt értelmes mondatot. Miközben a helyszínre fuvarozták, elnökünk a legújabb márkájú, luxus szolgálati Audi süppedős bőrülésén tíz perc alatt végiggondolhatta volna, mit akar mondani, és kész.

Ha már így a témánál vagyunk, dióhéjban foglaljuk össze, mit illik tudnunk Szent Kingáról, más névhasználat szerint Kunigundáról! IV. Béla királyunk és felesége, Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként született, vagyis Szent Margit és Boldog Jolán nővére volt. Bizony, ebben a családban az átlagosnál kissé magasabb volt az egy főre eső szentek száma… Tizenöt évesen Szemérmes Boleszló lengyel király (a klasszikus értelmezés szerint krakkói fejedelem) felesége lett. Uralkodónőként templomokat és kolostorokat építtetett, illetve hozományával bőkezűen hozzájárult a tatárok elleni védekezéshez, majd az ország újjáépítéséhez. Férje halála után teljes vagyonát szétosztotta a szegények között, belépett a klarissza rendbe, és hátralévő életében buzgó szerzetesként szolgálta embertársait. Az Ószandecban (lengyel nevén Stary Sacz) általa alapított klarissza kolostorban halt meg 1292. július 24-én. Négyszáz évvel később avatták boldoggá, Lengyelország és Litvánia hivatalos védőszentje, egyházi ünnepe halála napjára esik. Ami magyarországi tiszteletét illeti, mindmáig egyetlen templomot szenteltek az ő tiszteletére, a Veszprém megyei Küngös településen.

Személyéhez több legenda is fűződik, melyek magyarul is hozzáférhetők a volt varsói kultúrdiplomata, Szalai Attila jóvoltából, A sókristály kincse című, igazán értékes kötetben. Itt most két legendát ismertetek – nem Szalai veretes, összefüggéseket kibontó változatában, hanem terjedelmi okokból tömörítve, távirati stílusban. A Kinga fésűjéről szóló kegyes történet szerint az özvegy királyné apácatársaival Ószandec környékén, a Pieninek-hegységben bujdosott a tatárok elől. Egy alkalommal, amikor a kutyafejűek üldözőbe vették őket, Kinga a háta mögé dobott egy szalagot, amely kanyargó folyammá változott, a mai Dunajeccé. A tatárok üggyel-bajjal átkeltek rajta. Ám akkor Kinga a fésűjét is a háta mögé hajította, amelyből olyan sűrű erdő lett, hogy a tatárok kénytelenek voltak megállni. E legenda a helyi lakosok, a gurálok (hegyi emberek) körében ma is rendkívül népszerű, a Dunajecen turistákat szállító tutajosok előszeretettel mesélik.

A másik történet Kinga gyűrűjéről szól – alighanem ez az ismertebb. Az 1242-es tatárjárást követően Kinga Krakkóból hazalátogatott az édesapjához, és országjáró útjuk során Erdélybe is eljutottak, a máramarosi sóbányákhoz. Az egyik aknaszlatinai tárnánál Kinga elragadtatottan nézte a hófehér sótömböket, és eszébe jutottak lengyel alattvalói, akiknek az ottani bányák hiánya miatt csak forrásvízből párologtatott, gyönge minőségű só jutott az ételükbe. Édesapjához fordult: „Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék ezeket a sótömböket!” IV. Béla kegyesen bólintott, Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és a tárna birtokba vételének jeléül a mélybe dobta. E gyűrű később varázslatos módon több mint ezer kilométerrel arrébb, Krakkó határában került elő a földből – azon a helyen nyitották meg a ma is világhírű wieliczkai sóbányát. Ám a legendának olyan változatával is találkoztam már, amely szerint a gyűrűt a Krakkótól negyven kilométerre található bochniai sóbányában találták meg. Lokálpatriotizmus kérdése, hol történt a csoda…

A Kinga személyét övező honi tájékozatlanság miatt különösen örültem annak, hogy múlt szombaton Isaszegen szép megemlékezést tartottak Árpád-házi szentünkről, az Együttműködés Isaszegért Egyesület és az Isaszegi Falumúzeum szervezésében. A jövő heti cikkben tehát ebbe a Budapest melletti városkába látogatunk, hogy megismerkedjünk az ünnepség részleteivel, a helyi közösséggel és az isaszegi ütközet lengyel vonatkozásával.

 

Zsille Gábor