|
 2013.06.28.
Ragaszkodom a műfaj szabályaihoz
Azt a modernizálást sem bírom elviselni, mikor a bonviván részegen
legurul a lépcsőn, vagy amikor a szerelmi kettős alatt
pofozkodnak.
Jankovits József
operetténekes 1951-ben született Budapesten. Pályáját a
Szegedi Nemzeti Színházban kezdte, 1982-től a Budapesti
Operettszínházban játszott. Jelenleg szabadúszó, és évek óta
szerepel a Turay Ida Színház produkcióiban. Külföldön is
sokszor vendégszerepelt, főként Németországban és
Belgiumban. Az operák hősszerelmes, az operettek bonviván
szerepeivel aratott sikert. Liszt Ferenc-díjas (1990).
Főbb szerepei:
Hunyadi László (Erkel Ferenc: Hunyadi László), Don José
(Bizet: Carmen), René (Lehár: Luxemburg grófja), Szu-Csong (Lehár:
A mosoly országa), Józsi (Lehár: Cigányszerelem), Tom (Jakobi:
Leányvásár), Rosilon, Danilo (Lehár: A víg özvegy), Rácz
Pali (Kálmán: Cigányprímás), Mr. X (Kálmán: Cirkuszhercegnő),
Illésházy László (Huszka: Lili bárónő), Török Péter (Kálmán:
Marica grófnő), Alfréd, Eisenstein, Frank (J. Strauss: A denevér),
Edvin, Feri bácsi (Kálmán: Csárdáskirálynő), John Webster (Ábrahám
Pál: Viktória), Bagó (Kacsoh: János vitéz), Draskóczy
(Huszka: Mária főhadnagy).
Augusztus 6-án a Szentesi Nyári Szabadtéri Színházban
mutatják be az ön rendezésében Ábrahám Pál Bál a Savoyban
c. revüoperettjét. Miként került kapcsolatba Pesti Magyar
Operett Színpaddal?
–Kalocsán működött egy
kis színház, amiben először a Csárdáskirálynő Feri bácsi
szerepét alakítottam. Majd a János vitéz daljátékban Bagó
szerepét énekeltem. Így nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom
az ottani társulattal és a színház vezetőjével, Szabó Árpáddal.
Így felvetették: jó lenne, ha rendezőként is bemutatkoznék
Kalocsán. Ezt örömmel elvállaltam, mert már gondolkoztam
azon, hogy egy operettet szívesen megrendeznék. Tudom, mára
divat lett, hogy boldog boldogtalan rendezni szeretne, de úgy éreztem,
hogy ha már ez a trend, akkor én, aki meglehetős színpadi
rutinnal rendelkezem, és jól ismerem az operett műfaját, kipróbálom
magamat rendezőként. A színház vezetése 2011-re a Bál a
Savoyban operettet választotta, így adta magát, hogy én
rendezzem meg ezt az előadást. Tehát ez az előadás eredetileg
a Kalocsai Színház produkciója volt. Jó szereplő gárdát
sikerült összehozni, és az előadás sikeréhez nagyban hozzájárult
Arany Tamás remek koreográfiája. Revüoperettről van szó,
aminek megvannak a maga szabályai: a nagy tánckar, a pompázatos
kosztüm, a fényhatások. Mindezt szerény körülmények között
varázsoltuk oda a színpadra. Mindig voltak hiányérzeteim, de a
leleményes koreográfia sok mindenre gyógyírt adott. Sok helyen
léptünk fel ezzel a darabbal, és mindenhol nagy sikerrel.
Jelenleg a Pesti Magyar Operett Színpadé a produkció, és ez az
intézmény szervezi a további előadásokat.
Pályafutása alatt számtalan rendezővel
dolgozott, kik voltak önre nagy hatással? Kiknek a módszereit
viszi tovább?
Vámos László Wagner-énekest akart
belőlem nevelni az Operaházban
–Ha ezt kérdezi, akkor szólnom kell közben pályám
alakulásáról is, hiszen abban a hihetetlen szerencsében volt részem,
hogy amikor 1979-ben a Szegedi Nemzeti Színházhoz kerültem,
akkor Angyal Máriával dolgozhattam együtt. Nagyon sokoldalú
rendező volt, egyaránt otthonosan mozgott a prózai és a zenés
műfajok világában. Szegeden főleg operákat és operetteket
rendezett. Sokat tanulhattam tőle. Amikor bonvivánnak hívtak a
Budapesti Operettszínházhoz – ahol korábban 3 évig énekkaros
voltam– , akkor két olyan két nagy volumenű rendező egyéniség
vett szárnyai alá, mint Vámos László és Seregi László. Ők
rendezték az ottani előadások meghatározó részét. Először
Seregivel kerültem szinte apa-gyerek viszonyba, mondhatni
fogadott gyereke voltam. Pályám tipikus karriertörténet volt;
egy éve voltam Szegeden, mikor a Margitszigeten a Víg özvegyet
vitték színpadra, és mivel Leblanc Győző eltörte a lábát
engem hívtak meg Rosilon szerepére. Akkoriban nagyon sok fellépési
lehetőség volt, és az összes számításba jövő jónevű
tenornak már máshová ígérkezett el. Énektanárnőm, Raskó
Magda jól ismerte a színház művészeti titkárát, és beajánlott
engem, hallgassanak meg. Megfeleltem, és én énekelhettem el a
premiert. A szereposztás ma már legendás: Pitti Katalin volt a
primadonna, Bende Zsolt Danilo, Ötvös Csilla Valencienne, Agárdy
Gábor Nyegus, Zenthe Ferenc pedig Zéta szerepét alakította. A
kisebb szerepeket is az Operaház remek művészei énekelték.
Nagyon jól esett, hogy ők mind segítettek nekem, barátságok
szövődtek; Agárdy Gáborral a haláláig nagyon jó viszonyban
voltam. A próbaéneklést követően Seregi azonnal felhívta az
Operettszínház igazgatóságát azzal, hogy azonnal le kéne
szerződtetniük. Mivel a következő évadra már aláírtam
Szegedre a szerződésemet, így vendégként hívtak meg a Leányvásár
c. operettre. Ám nem ez volt az első szerepem az Operettszínházban,
mert be kellett ugranom a Csárdáskirálynőbe. Tiboldi Máriával
énekeltem az első előadást szólistaként a Nagymező utcában.
Seregi mindig is odafigyelt rám, s mikor a debreceni színház
igazgatója lett, meghívott, hogy énekeljem el a Hunyadi Lászlót
és a Carmenből a Don Joset. Vámos Lászlónak nem lettem máris
a kedvence, hanem idővel alakult ki köztünk jó munkakapcsolat,
és ő is megbecsült engem. A Denevérben nála először Alfrédot
játszottam, majd Eisensteint, s azt követte a Cirkuszhercegnő
és a Cigányszerelem. Akkoriban Virágh Józseffel voltunk fiatal
bonvivánok. Minden nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy
10-15 éven át nem volt olyan zenés színház Európában,
amelyiknek két olyan bonvivánja lett volna, mint Virágh József
és én. Mert a Jóisten mindent megadott számunkra ehhez a
szerepkörhöz: hangot, kiállást, külsőt, színészi készséget.
Mindez nem mellékes, mert az operett az illúziók műfaja, amit
megnyerő, szép embereknek kell játszani, és nem tűri az erőszakot.
Vámosra visszatérve: az volt a célja, hogy belőlem, mert sötétebb
a tónusom, Wagner-énekest neveljen az Operaházban. Ebben korai
halála gátolta meg…Tehát Angyal Máriától, Vámostól és
Seregitől vettem át sok mindent. Ez tudat alatt is munkált
bennem, mikor megrendeztem a Bál a Savoyban-t. Tanulni senkitől
sem szégyen, hiszen képtelenség ugyanazt a rendezést megcsinálni.
A művész megtanul valamit, amit később a saját személyére
alakít. Amikor kezdőként Szegedre kerültem, a legtöbbet egy
nagyszerű bonvivántól, Csizmadia Lászlótól tanultam. Ő
mindent tudott a pályáról, és valószínűleg néhány dolgot
a gesztusrendszeréből is átvettem, miközben néztem az előadásait.
De amiket átvettem tőle, az már bizonyos idő után nem
Csizmadiás, hanem Jankovitsos volt. Tehát nem plagizálásról
van szó. Az operett műfajának megvannak a nemes hagyományai.
Meg kell tanulni, hogy bizonyos szituációkban miként viselkedjünk
a színpadon. Az operettek túlnyomó többsége arisztokratikus környezetben
játszódik, és azt a fajta viselkedésmódot senki sem hozza magával
otthonról. Ennek a viselkedésmódnak az elsajátítására
sajnos egyre kevesebb gondot fordítanak. Erre mondok most egy példát.
Nem a Bál a Savoyban volt az első rendezésem, mert még régebben
Mikolay László felkért, hogy rendezzem meg az egyik vizsgaelőadást,
a Mosoly országa keresztmetszetét, az Operettszínház Stúdiójában.
Ezt örömmel elvállaltam, ám meglepve tapasztaltam, hogy az első
foglalkozásnál a szereplők utcai ruhában, tornacipőben, rövid
nadrágban jöttek próbálni. Elmondtam nekik, hogy a következő
próbára a hölgyek hosszú szoknyában és körömcipőben, az
urak meg hosszú nadrágban és rendes cipőben jöjjenek. Ezután
azt tanítottam meg nekik, miként kell a lépcsőn hosszú ruhában
lejönni, vagy miként kell frakkban leülni. Ezek szerint mindezt
addig nem tanították nekik. Én pedig ragaszkodom a műfaj szabályaihoz.
Tehát önhöz a hagyományos operettrendezés áll
közel?
–Mindenhol
elmondom azt, hogy az operett egy felnőtteknek szóló mese.
Ahogy a gyerekeknek, úgy a felnőtteknek is szükségük van, főleg
ebben az agyonmechanizált világban, a szép mesére. A mesét
viszont csak hitelesen lehet elmondani és eljátszani. Az operett
műfajjal természetesen olyan értelemben vannak problémák,
hogy a szövegkönyveket általában a XX. század elején írták,
és eredeti verziójuk – akkor a Csárdáskirálynő több mint
4 órán át tartott – a mai néző számára befogadhatatlanok.
Ezért azzal egyet értek, hogy szükséges a változtatás. De
nem mindegy, hogy milyen. A szerintem pozitív dramatizálásra
mondok kettő példát. Seregi László azt vette fejébe, hogy átíratja
a Marica grófnő és a Boccaccio szövegét Kardos G. Györggyel,
aki bár irodalmár volt, mégis nagyon szerette az operettet. Így
aztán leporolták a szöveget, de úgy, hogy az nem lett a zene kárára.
Úgy dolgozták át a darabot, hogy nem forgatták ki önmagából.
Lehár Giudittájának remek a zenéje, de maga a darab eredeti
verzióban játszhatatlan. Ezért Bad Ischlben úgy rendezték
meg, hogy zeneileg átírták, meghúzták, a szöveget aktualizálták,
és siker lett belőle. Régi színházi mondás, miszerint minden
húzás a darab javára válik, hiszen a szerzők igencsak terjengősek
voltak. Sőt vannak úgynevezett színészekhez kötött szövegek
is. Így Rátkay Márton, Rátonyi Róbert több oldalnyi szöveget
toldott be magának. Azokat is el kell hagyni, mert ők az éppen
aktuális poénokra építettek. Aminek meg végképp nem vagyok híve,
az a ripacskodás. Azt a modernizálást sem bírom elviselni,
mikor a bonviván részegen legurul a lépcsőn, vagy amikor a
szerelmi kettős alatt pofozkodnak. Él
egy olyan színházi metódus Magyarországon, hogy rámutatnak a
színészre, és azt mondják neki: holnaptól te operettet játszol.
Holott a dolog nem ilyen egyszerű, mert ennek a műfajnak is
megvannak a maga szabályai.
Ez a tendencia annak idején a Mohácsi –féle
Csárdáskirálynővel vette kezdetét.
–Nem vagyok ellensége az ilyen előadásnak sem, de akkor
nem azt kell kiírni, hogy Kálmán Imre: Csárdáskirálynő.
Hanem, hogy a Csárdáskirálynő alapján írták, vagy színpadra
állították. Az öncélú csúnya beszéd is idegen ettől a műfajtól.
Amit pedig kikérek magamnak, hogy átírják, és ráadásul az
éneklés rovására, az operettek magyar szövegeit. Ezek mögött
bizonyára ott van a szerzői jog kérdése is. Az igaz, hogy a
klasszikus magyar operettek szövege először német nyelven íródott.
Nem tudni miért, nálunk nem műfordítások születtek, hanem új
magyar szövegeket írtak a dalokra. Amik nagyon jól sikerültek.
Így azok átírása olyan, mintha valaki a „Hazám, hazámhoz”
akarna hozzányúlni.
Szerepel is a Bál
a Savoyban előadásban. Jó-e ha a rendező játszik a saját
darabjában?
–Nem véletlen,
hogy nagyon kis, unterman szerepet választottam magamnak. Ez nem
jelent nehézséget, mert színpadi jelenlétemmel segítettem
rendezői munkámat. Tehát már élesben is tudtam javítani a
jeleneteken.
Zenekarral megy
a darab?
–Sajnos a szerény anyagi körülmények miatt zenei
alapot használunk, amit nem szeretek. Eredetileg kisegyüttes kísért
volna minket, de arra sem volt elég forrás. Az alap biztonságot
jelent, de ez nem pótolja az élő zene varázsát. A zenei alap
ráadásul mindig ugyanarra a zenei megoldásra készteti az előadót.
Azt hittem, hogy a müncheni színházból megyek nyugdíjba, de jött
egy új direktor, és egy év múlva már nem voltam ott
Ön mostanában főleg művelődési házakban énekel. A következőt
olvastam egy internetes oldalon: „Amikor egy színház
profilt vált, akkor nem azt számít, hogy kinek milyen sikerei
voltak eddig, hanem hogy mennyire tud azonosulni az új koncepcióval.
Jankovits József a hagyományos operett-játszáshoz kötődik,
valószínűleg ezért távozott az a Budapesti Operett Színházából.”
Van benne igazság?
–Az Operettszínházat annyira szerettem, hogy
semmilyen nyugati felkérés nem csábított el onnan. Amikor a
Theater am Gärtnerplatz tagja voltam, előfordult, hogy egy héten
háromszor is Budapestre utaztam, hogy lejátsszam itthoni előadásaimat.
Azt soha nem vitattam, hogy minden színházvezető azzal
dolgozik, akivel akar. Nyugaton, profi pályafutásom alatt
megtanultam, hogy senkinek sincs bérelt helye. Azt hittem, hogy a
müncheni színházból megyek nyugdíjba, mert szeretett a vezetőség,
szeretett a közönség, de jött egy új direktor, és egy év múlva
már nem voltam ott. A színházcsinálók képesek bebizonyítani
azt, hogy nincs pótolhatatlan ember. Amikor az Operettszínház
jelenlegi vezetése került pozícióba, akkor szó sem volt a
mellőzésemről, hiszen a nevem szerepelt a pályázatban.
Mindent meg is ígértek, ám meglepődve tapasztaltam, hogy nem tűntették
fel nevem következő évad műsortervében. Ezt nem vettem tudomásul,
és kikelve magamból azt mondtam: nekem jár, hogy a felújított
színházban is játsszak. Abban állapodtunk meg, hogy eljátszom
a Cirkuszhercegnő bonviván szerepét, és szezon végén elbúcsúzunk
egymástól. Ez így is történt. Azóta nézőként sem tértem
vissza. Az idézet szöveghez annyi, hogy még arra sem volt lehetőségem,
hogy a profilváltásban kipróbáljam magamat.
Mit gondol, az operettet kiszoríthatja-e a musical?
–Ez egy rossz felvetés. Az operettet már több évtizede
temetik, de túléli még azokat is, akik a vesztéről beszélnek.
Az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy az operett, ha
hitelesen és jól játsszák, miután zenéje nemes és szép,
sikert arat. Kálmán és Lehár a műfaj két óriása, így érthetetlen,
hogy miért nézik le az operettet éppen idehaza, ahelyett, hogy
büszkék lennénk rá, és kijelentenénk, hogy az operett
hungarikum. Azon kevés exportálható műfajok közé tartozik,
melyet mindig nagy sikerrel játszottak magyar társulatok külföldön.
A klasszikus musicaleket, mint amilyen a My fair lady, ma szintén
sokan megvetik. Ez nem más, mint sznobizmus. A musical pedig a
jelen kor operettje.
–Ezzel nincs semmi probléma, ha az énekes ismeri a műfaj
szabályait, van stílusérzéke, és megfelelő énektudással
rendelkezik. Amikor először a Broadwayn megnéztem az Operaház
fantomját, akkor nagyon érdekelt, mitől olyan jók ezek az énekesek.
Egyrészt a profizmustól, a színházi fegyelemtől, s legfőképpen
azért, mert klasszikus énektechnikát használnak. Tehát jó énektechnikával
kell énekelni, s ha valakinek ezen túl van érzéke az
operetthez és a musicalhez is, akkor mind a két műfajban tökéletes
lehet. Erre egy példa: Egyházi Géza jelenleg a rockopera és a
musical műfajának kiemelkedő énekese, de több operettben –
így a Bál a Savoyban is – játszik bonviván szerepet.
Kanyarodjunk vissza a múltba. Emlékszik, melyik operettet
látta először gyerekkorában?
–Nyolcéves voltam, mikor a Bánk bánt láttam az
Operaházban,ami abszolúte magával ragadott. Muzikális gyerekként
már alsó tagozatban énekkaros voltam. De nem akartam énekes
lenni, hanem erdészként képzeltem el magam. Akkor Sopronban
volt az ország egyedüli erdészeti szakközépiskolája,
hatalmas túljelentkezéssel. Mivel máshoz nem volt kedvem, így
fordultam az éneklés felé. Hangomat nem tartottam nagyra, ezért
18 évesen úgy gondoltam, elmegyek táncdalénekesnek. Az OSZK stúdiójában
Ákos Stefi és Gyarmati István voltak első tanáraim.
A legtöbb helyen sarlatánok képeznek dilettánsokat
Ez még tehát nem a klasszikus ének…
–Nem az, de az alapokra nagyon jól megtanítottak, és
nem került rossz helyre a hangom. Ma sajnos nagyon sok tanoda működik,
és a legtöbb helyen sarlatánok képeznek dilettánsokat. A pénz
nagy úr, és a tandíj miatt sokszor nem közlik azt, ha valaki
tehetségtelen. Az első énektanár meghatározó mindenkinél, s
ha nem jó, akkor még egy tehetséget is el tud rontani. Az én
első klasszikus ének tanárom Raskó Magda volt, aki korábban
operaénekesnő volt. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki.
Amikor elfogadott növendékének felvetettem, hogy nincs pénzem
a magánúton való tanuláshoz. Édesapám ugyanis nem
lelkesedett az ötletért, hogy nem mérnök, hanem énekes akarok
lenni. Ő csak az első premierem után hitt bennem.
Raskó Magda korábban is hitt önben?
–Bizonyára, mert azt mondta nekem: egy évig ingyen
tanítom magát, de csak azzal a feltétellel, ha minden nap jár
hozzám. Három év után próbát énekeltem Pécsen és
Szegeden, végül is az utóbbi helyre kerültem. A Szegedi
Nemzeti Színház számomra olyan volt, mint egy főiskola, mert játszottam
operettben, zenés vígjátékban, és prózában is.
Melyik volt az első nagy szerepe?
–A Lili bárónő bonviván
szerepe volt az igazi nagy bemutatkozásom. S azt az idegállapotot
nehéz lenne leírni. Nem vagyok lámpalázas típus, mert a közönség
inkább biztonságot ad. Sokkal jobban izgultam az olyan
meghallgatásokon, mikor két-három ember előtt kell bizonyítani.
Ha színházvezető lennék, akkor darabokban nézném meg a színészeket,
mert akkor derül ki igazán, hogy mit tud a művész.
A pesti szereplésekkel párhuzamosan külföldön
is fellépett, főleg Németországban.
–1982-ben volt az
Operettszínház első nagy müncheni vendégjátéka. Ebben én
csak a Vágyom egy nő után
–t énekeltem, de mégis felhívtam magamra ezzel egy impresszárió
figyelmét. Így 1983-ban Nyugat-Berlinből felhívtak azzal, hogy
vállalnám-e a Marica grófnőből a bonviván szerepét. Természetesen
igent mondtam, de nem tudtam, mire vállalkozom, hiszen meg
kellett tanulnom a német prózát. Szerencsés adottságom, hogy
gyorsan tanulok, és azt hittem, elegendő a három hét a német
szöveg elsajátításához. Amikor kimentem, rájöttem, hogy ez
most a német szöveggel nincs így, mert egy mondat sem ragadt
meg a fejemben. És akkor saját pénzemen kihozattam Raskó Magdát,
aki kiválóan beszélt németül, és az első két hétben próbáltam
és tanultam. De csak nem ment. Egyszer aztán annyira ideges
lettem, hogy a sarokba vágtam a szövegkönyvet, és azt mondtam
tanárnőmnek, menjünk haza. Ám Raskó Magda csak nézett rám,
nem szólt egy szót sem. S akkor elszégyelltem magam, felvettem
a szövegkönyvet, és újra nekiláttam tanulni. Mintha egy gát
szakadt volna bennem át, mert ezután nagyon hamar megtanultam a
német szöveget. Később kiderült, hogy a rendező azt mondta
tanárnőmnek: Jóskát nagyon kedveljük, szépen énekel,
de tudomásul kell venni, nem tudja megtanulni a szöveget.
Erre Raskó Magda azt felelte: maga nem ismeri a
Jankovitsot, és nem ismer engem. Kész lesz minden a premierre. Az
eredmény: 25 előadás ment le minden hiba nélkül. Ezt követte
a belgiumi meghívás, amikor szintén a Marica grófnőben
kellett énekelni. Ezekben a társulatokban egyedül voltam
magyar, s így rá voltam kényszerülve a nyelv megtanulására.
Theater am Gärtnerplatz tagjaként pedig bekerültem a német színházi
világba, egyre –másra jöttek a felkérések, a stuttgarti
operaházban például a Denevér Eisensteinjét énekeltem.
Ha már itt tartunk, Debrecenben operákban
énekelt. Ez nem jelentett nehézséget?
–Nem, mert eleinte nem
operett, hanem operaénekes akartam lenni, és operaáriákon
tanultam meg énekelni. Voltam is meghallgatásokon, de egyik sem
sikerült. Az operett műfajában viszont egyre magasabbra kerültem,
így nem bántam, hogy nem lettem operaénekes. A debreceni
Hunyadi és a Carmen pedig lelkileg kárpótolt, mert bebizonyítottam,
hogy ebben a műfajban is megálltam volna a helyem.
Az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek:
szerepeljek a Turay Ida Színház produkcióiban
Miután elköszönt az Operettszínháztól hol énekelt?
–Több társulattal turnéztam
külföldön, ami anyagilag biztonságot jelentett, de szakmailag
nem elégített ki. Magyar énekes vagyok, és magyar közönségnek
szeretek énekelni. Az évek múlásával már nem énekeltem nagy
főszerepeket. Nem szoktam hazudni önmagamnak, és tudtam, hogy
egy bizonyos kor után már nem énekelhetek bonviván szerepeket.
Így a Csárdáskirálynőben már nem Edwin, hanem Feri bácsi
vagyok. Bejártam az egész világot, voltam Ausztráliában,
Amerikában, Japánban, Kínában, s Európa összes országában,
a közönség és a kollegák szerettek, így már különösebb
ambícióim nincsenek. De itthon sem vagyok színház nélkül,
mert az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek: szerepeljek a
Turay Ida Színház produkcióiban. A kérésnek örömmel eleget
tettem, mert jó daraboknak, remek kollégákkal lehetek együtt
egy színpadon. Most az a vágyam, hogy minden évben egyszer elénekeljek
egy jó szerepet a Turaynál, és egyet egy vidéki színháznál.
Eddig nagyon szép életem volt, és addig szeretnék színpadon
lenni, a közönség számára kikapcsolódást nyújtani, amíg
csak egészségi állapotom megengedi.
Medveczky
Attila
|
