vissza a főoldalra

 2013.08.13. 

Csorja Gergely: A demokrácia nagy kérdései

Mitől demokratikus egy állam vagy hatalom, és mitől nem az? Az elmúlt hónapok, sőt lassan évek közéleti vitája, mely elsősorban a strasbourgi EU épületekben artikulálódik, látszólag erről szól. Valójában egészen másról. A vita valódi témája, hogy a most még többségben lévő baloldalinak és liberálisnak nevezett pártcsoportok fenn tudják-e tartani befolyásukat az európai küzdőtérben, illetve hogy el tudják-e odázni a feleletet az Európát feszítő nagy kérdésekre. A háttérben húzódik egy lényegében anyagi természetű vita is, melynek lényege, hogy az említett pártcsaládokat támogató lobbicsoportok, hogyan tudnák lenyúlni azt az 1000 milliárd Eurót, mely Németországban megjelenik. Az 1000 milliárd euró forrása persze nem csak Németország, hanem az ún. perifériák, azaz hazánk is, csak éppen a pénz haszonként Németországban jelenik meg. Az 1000 milliárd zsebre rakása, ma már csak akkor valósítható meg, ha az uniót alkotó nemzetek fölé valahogyan oda lehet barkácsolni egy hatóság jellegű kormányt, egy föderatív testületet, mely – akárcsak egykoron a monarchiában – a közügyeket közös és az új entitás hatáskörébe osztott ügyekként kezelné. Leginkább természetesen a gazdaság és pénzügypolitikát vonná magához ez az új grémium, és innentől az említett lobbicsoportok kikerülnének az átkozott válság hatásai alól. Azaz menne tovább a verkli, lehetne milliárdokért repülőket, szigeteket vásárolni, és nem mellesleg fenn lehetne tartani Európa nyugati felének sajátos szociális intézményeit. Természetesen a keleti fél rovására.

Ennek a föderatív uniónak a vezetői liberálisak és baloldaliak lennének, és miközben az elvonás politikájával nyitnák szélesre a szociális ollót, néhány évtized alatt kialakulhatna egyfajta Európai Egyesült Államok gazdag nyugati parttal és szegény keleti területekkel. Ennek a folyamatnak mi magyarok biztosan a vesztesei lennénk, és jobbjainknak valóban egyetlen lehetősége lenne: elhagyni Magyarországot és Londonban, Párizsban, Frankfurtban kamatoztatni képességeiket. Ez az út Magyarország és a magyarság lassú megszűnésének az útja. A gazdasági önállósság feladását követné kulturális, majd a politikai. A magyarság mellett néhány évtized alatt a többi kisebb nép is integrálódna, azaz feladná önmagát. A Föderális Európa azonban ennél is nagyobb veszélyeket rejt magában, melyekről nem sokat hallunk.

Európai szinten a látszólagos föderatív demokrácia idő előtt torkollhatna a cezarizmusba, melynek végső kimenete a Nyugat látványos, véres bukásába vezet. Ahogy Prof. Molnár Tamás egy rövid cikkében 2005-ben megmutatta, a demokrácia mai formájának felszámolására és egyfajta birodalmi politika vagy ha úgy tetszik császárság kialakítására, valami karizmatikus egyeduralkodó megjelenésére a Nyugat elmúlt évszázadában több kísérlet is történt: Roosevelt elnök akkoriban lett érett politikus, mikor körülötte a világban lázadtak a tömegek szocialista öltönyt viselve. Lenin, Sztálin, Mussolini, Hitler, Perón, Vargas, illetve a japán imperializmus vagy az indiai Nehru új irányt adott a kortárs pártoknak. 1930-ig – és akkor még nyilvánvalóbban – úgy látszott, hogy „mindnyájan szocialisták vagyunk” (III. Napóleon mondása), főleg Amerikában, ahol óriási térségek és óriási gyökértelen tömegek indítottak támadást a kapitalista bástyák ellen. Ki állítja meg a történelmi áradatot és milyen politikával? Roosevelt formulája briliáns volt: elvetette a szocializmust, a nacionalizmust, a szabad kereskedelmet, és maradt a New Deal semleges, de Amerikában öröknek tetsző programja, azaz létrehozta a szintézist. Körülvette magát intellektuelekkel (a szó itt az aranyifjúságot takarja, inkább a fiatal egyetemi gárdáról van szó, mint a klasszikus értelmiségről), és megvolt benne az arisztokrata arroganciája, valamint a tömegessé tétel taktikája (a „kandalló melletti csevegés” ügyes fordulataival).

A föderatív Európa terve valójában erre a képre épül. Csakhogy a kép egy illúziót, egy minden realitást nélkülöző vágyat mutat. Az Egyesült Európában néhány évtized alatt kialakulna az igény a karizmatikus vezetőre és a tervet dédelgető szürke, érdektelen idősödő hölgyek és urak nagyon hamar elsöpörtetnének Caesar által. Márpedig a Nyugat még csak a paradigmaváltás kezdetén van. Még nincs itt az ideje a demokrácia lecserélésének, még csak a működő, sikeres cezarizmus gondolati alapjai, az organikus fejlődés lehetőségei teremtődnek meg. A föderatív Európában olyan mértékben gyorsulna fel a Caesar iránti igény – részben a mai vezetők mérhetetlen tehetségtelensége miatt is –, hogy Caesar helyett egy dilettáns diktátor, egy sztalinocska vezetné végső pusztulásba Európát, esetleg a teljes Nyugatot.

A másik lehetőség, melyet Európában ma a legaktívabban és a legnagyobb hazai támogatottsággal Orbán vázol fel, a nemzetek Európájának megerősítése és ezzel együtt a lobbicsoport betörése. A ló betörésének célja, hogy az állat lovagolhatóvá váljon, alkalmas legyen az ember szolgálatára. A lobbicsoport és különösképpen a csoporthoz tarozó pénzügyi szolgáltatók, leginkább a bankok, illetve az egyéb óriásszolgáltatók pofájába a Fidesz idomár nemrég tolta be a zablát adók és díjak formájában. Természetesen ez egyelőre heves ellenállást vált ki, de ha sikerül és jó mélyen az utolsó fogak mögé, azaz a helyére kerül ez az állami zabla, akkor a vad hasztalan állatból, kezes társ lehet. Még az is előfordulhat, hogy egy idő után úgy tekintünk ezekre a szolgáltatókra, ahogy azt születésükkor tették az emberek: örömmel.

A demokrácia valódi kérdése tehát most nem az, hogy mennyire tudjuk kiteljesíteni az állam leépítését, hogy a híres fékek és ellensúlyok rendszere mennyire hatja át alkotmányunkat, vagy hogy a többség mennyire él hatalmával és mennyire önkorlátozó. A demokrácia valódi kérdése, hogy egyáltalán meddig és milyen formában beszélhetünk demokráciáról, meddig tartható fenn ez a rendszer.

Az évszázadok, sőt évezredek alatt csiszolódott demokráciaképünk ma valahol ott tart, hogy azt a rendszert nevezzük demokráciának, ahol legalább két olyan erő képes megszervezni magát, mely a szabad választás kellékeivel megtartott rítusok alkalmával hatalomba emelődik. Azaz megvan a lehetősége annak, hogy egyik vagy másik olyan megállapodások sorozatára jusson a társadalmat meghatározó csoportokkal, melynek eredményeként végül a választások után hivatalosan is a hatalom időleges gyakorlója lehet.

Csakhogy ez a rendszer egyre mélyebb válságba kerül. Ugyanis vagy az történik, ami az Egyesült Államokban, hogy kialakul két mamutpárt és a harmincadik ciklus után a választás lehetősége lényegében szimbolikus, vagy a politikai rendszer annyira széttöredezik, hogy sok közel azonos méretű kis- és középpárt lehetetleníti el a kormányzást (lásd Olaszország), vagy lényegében csak egy magát megszervezni képes párt marad, ahogy az Magyarországon történt. A három közül az utóbbi a legjobb.