vissza a főoldalra

 2013.08.13. 

Csorja Gergely: Készek vagyunk? – a mezőgazdasághoz

Kedves zalai illetőségű barátom, tanári diplomája ellenére világ életében kétkezi munkából élt. Nádtetőt épített, méhészkedett, fát vágott, állatott tenyésztett. Nemrég találkoztunk és két nagyfröccs között arról számolt be, hogy neki bizony jóra fordult a sorsa. Olyan állást kapott, ahol csak nyolc órát kell dolgozzon, minden hónapban megkapja a fizetését, és azt képzeljem el, hogy van fizetett szabadsága, sőt az ünnepnapokat is fizetik.

Úgy tartom, hogy barátomnál tisztességesebb, dolgosabb, jobb szándékú embert nehéz találni, így örömmel kérdeztem rá a megélhetési tényre: mennyi? És itt lelkes mosollyal közölt egy összeget, melyet jobb időszakokban hetente költök el és nem gondolom, hogy valami hű de gazdag ember lennék.

A jólét viszonylagos. Ma Magyarországon a legtöbbünk azt gondolja, hogy rosszul keres, hogy rossz körülmények között, egyik napról a másikra él, hogy alig jön ki, hogy nem lélekemelő 10-20 éves autóval járni, pláne busszal, hogy így nem lehet normálisan élni. Azt gondolja az is, aki 300 ezret keres, aki 200-at és aki százat vagy kevesebbet. Sőt találkoztam már panaszáradattal félmillió felett kereső embertől is. A család fenntartása persze rengeteg pénzbe kerül és a befizetetlen számla, a kikapcsolt gáz, vagy – ne adj Isten – a végrehajtó értesítése komoly depressziót okoz. Miért nincs több pénz?

Az elmúlt heteim meghatározó érzése éppen ez volt: az lehetetlen állapot, hogy itt milliárdok folynak össze-vissza. Hogy minden félszerzet százezreket vesz fel fércművekért, hogy évtizedek óta támogatott tehetségtelenségek triumfálnak és díjakban dúskálnak, hogy félbűnözők bő évtized alatt kikerülhetetlen üzletemberek lettek, hogy köztudottan kártékony cégek megbízásokat kapnak, miközben tisztes vállalkozások heteket, hónapokat várnak egy-egy kifizetésre. Sőt az is előfordul, hogy a legnagyobb elővigyázatosság ellenére, a legstabilabb jogi építmény mellett is elmarad a kifizetés. És a legnagyobb lehetetlenség, hogy nekem nincs több pénzem.

 Ezen háborogtam, aztán jött a megvilágosodás, a bor és a szóda elegye mellett belenéztem barátom világába. Neki jobbra fordult a sorsa azzal, hogy nálam lényegesen kevesebb pénzt kap havonta, hogy abból tartja el a családját, de végre nem kell 16 órákat dolgozni, végre biztosan megkapja a munka utáni pénzt, végre stabil az élete.

És végiggondolva ezt a világot, ezt az ízig-vérig magyar és mai világot, ezt a pénzhiányban is élő, sőt boldogan élő világot két léttény csapott homlokon.

Az egyik, hogy a pénz viszonylagossága, a pénzen vásárolt, vagy éppen a pénzhiány miatt nem megvásárolt javak értéktelensége nem hatja át mindennapjainkat. Sőt egyáltalán senkit sem érdekel. Az uralkodó vágy a cél és értelem nélküli gyarapodásra annyira lételeme lett a mai embernek, hogy képesek vagyunk az életünket tönkre tenni egy jobb autóért, tévéért, nagyobb lakásért, házért, messzebb és lehetőleg drágábban eltöltött nyaralásért. Képesek vagyunk keseregni, hogy nincs saját tulajdonú lakásunk. Ha van, hogy kicsi a lakásunk, ha nagy, akkor, hogy nem ház, és ha ház, hogy miért itt és nem ott van. Hogy kéne már egy másik, egy nagyobb autó. Aztán ha az megvan, akkor egy gyorsabb, aztán egy újabb, aztán egy szebb. Ennek a vágysrófolásnak nincs vége és miközben már megint valamire vágyunk és keserűség ömlik lelkünkre, hogy nem tudjuk megszerezni, hogy esélyünk sincs rá, hogy 5000 forintos nehézségeink vannak, sőt hogy akár az áramot is kikapcsolhatják, ha jön egy rosszabb hónap, közben el sem tudunk képzelni egy egyszerűbb, de stabil életet. Kisebb lakással, vagy házzal, autó, távoli nyaralás, ne adj Isten okostelefon és HD tévé nélkül. Kevesen ismerjük a megelégedettség érzését. Azt az érzést, mely barátomat elöntötte új állása miatt.

A másik léttény, hogy kevesen, nagyon kevesen vannak azok, akik inkább vállalják a nehéz és sok munkát az önállóságért cserébe. Akik vállalják, azok pedig olyan nehézségekbe ütköznek, hogy néhány év küzdelem után megváltásnak érzik a biztos állást, a stabil pénzt. Ezek a nehézségek, a bürokrácia életrombolása, az elérhető pénzforrás hiánya, a kiszámíthatatlan fizetési idők lényegében megakadályozzák, hogy a társadalom túlnyomó része önfoglalkoztató legyen és a tömegeket az állam vagy valamely óriásvállalat felé terelik. A magukat eltartani képes vállalkozók pedig belesüllyednek a valóságba, az ÁFA visszaigénylések, az adóelkerülés, a lenyúlás, a nemfizetés világába, ahol a csalás nem valamiféle szórakozás, hanem a túlélés záloga.

A fentiekkel szembesülve, egy sör-bor-pálinka jegyében végigbeszélgetett este után ütköztem Ángyán József előadásába, melyet az Ökopolisz alapítvány konferenciáján mondott el. A tisztánlátás érdekében meg kell említeni, hogy az említett alapítványt az LMP, pontosabban Schiffer András hozta létre. Az előadás lényege az volt, hogy a Fidesz és a kormány, maga Orbán Viktor a családi gazdaságok helyett a nagytőke oldalára állt. Ángyán kissé modoros érvelését nagyon sok ponton lehetne kiegészíteni és cáfolni. Talán a legfontosabb tézisével, a 10-30 hektáros családi gazdaságok elterjesztésének szükségességével a legnehezebb vitatkozni, mert ez amolyan szimpatikus nézet, már látja is az ember maga előtt a boldog családot, amint saját terményeit fogyasztja a szépre meszelt talpasházban. Persze a boldog családi gazdaság legelkötelezettebb híveit Budapesten találjuk. Ennek elsődleges oka, hogy soha nem próbáltak meg se 10, se 30 hektáron gazdálkodni.

Jómagam 53 hektárral próbálkoztam, csakhogy a nagy lelkesedés hamar alábbhagy, amikor kiderül, hogy az egyáltalán nem mindegy, hogy 53 hektár kiváló termőföld, vagy 53 hektár csalitos van az ember birtokában. Nem kívánom terhelni a kedves olvasót a részletekkel, az értékesítés nehézségeivel, sőt lehetetlenségével, a kiszolgáltatottsággal, amely a gazdálkodó minden pillanatát áthatja és az egyéb, szinte áthidalhatatlan nehézségekkel. Nagyon szép dolog a családi gazdaság, valóban ez kell legyen a cél, hogy a magyar emberek egy jelentős része visszataláljon a vidékhez, a gazdálkodáshoz, csakhogy ehhez ma lényegében semmilyen feltétel sem adott.

És nem azért, amit Ángyán előad. Nem a földtörvény vagy az alkotmánymódosítás az oka, hogy a magyar családi gazdaságok nem burjánzanak. Hanem az, hogy eleve kevesen vannak, akik vállalják a nehéz kiszolgáltatott életformát, hogy nagyon kevés dolgozni akaró és tudó embert találunk, akinek van is annyi pénze, hogy belevágjon a gazdálkodásba, akinek van annyi ismerete és főleg tartaléka, hogy túlélje a mezőgazdasági ciklusokat.

Fiatal családok tömegeinek kéne a mezőgazdaság irányába fordulni. Ehhez nem az Ángyán által előadott 15 milliárdra van szükség, amiből nem tudom hány milliárdot vitt el a hat óriás. Ahhoz, hogy valódi, hosszú távon működő és fenntartható családi gazdaságokat hozzunk létre, valamint az értékesítési és finanszírozási feltételeket is megteremtsük, ahhoz száz, de inkább ezer milliárdokra lenne szükség. A 10-30 hektárból megélő családot éveken át kell támogatni, méghozzá annyi pénzzel, hogy abból megéljen és finanszírozni tudja a tevékenységét.

Hogyan képzeli el? Ez a 10-30 hektáros családi gazdálkodás nagyon jól hangzik a Déli-pályaudvar mellett, de ennek ma Magyarországon semmilyen feltétele sincs megteremtve. A jó minőségű föld szinte megszerezhetetlen, azon most is gazdálkodás folyik. A földforgalmat szabályozó új törvény rendkívül szigorú. Annyi feltétel van, annyi grémium akaszthatja meg a földszerzést, hogy nemhogy külföldi, de még a magyar, itthon lakó állampolgárnak is meggyűlik majd a baja, ha földet akar venni. Ángyán állítása ellenére nem az a baj, hogy Csányi x ezer hektáron gazdálkodik. Addig örüljünk, amíg meg tudják akadályozni, hogy ne valami multi vagy közel-keleti állampolgár gazdálkodjon félmegyényi területen. A baj az, hogy a birtokrendszer, melyben szerencsére a termőföld több mint 80 százaléka természetes magyar személyek tulajdonában van – még ha néha csak papíron is –, a stabil tárolási és értékesítési rendszer hiánya, továbbá a minden vállalkozást sújtó lehetetlen adminisztrációs és adóterhek, illetve az elérhető és visszafizethető pénzforrás teljes hiánya nem teszi lehetővé, vagy végletesen megnehezíti a munka alapú gazdálkodást. Könnyen és sikeresen csak jelentős tőkével lehet gazdálkodni.

Illúzió, méghozzá káros illúzió a föld felé forduló családok tömegeinek bemutatása, akik csak azért nem dolgoznak keményen, küszködve, akár kevés haszonért is, mert a gonosz Fidesz nem szavazta meg Ángyán módosítóit. Illúzió, méghozzá káros illúzió, hogy jelentős és hosszú ideig tartó anyagi támogatás nélkül be lehet indítani a családi gazdálkodások tömegeit és fel lehet építeni egy sikeres szövetkezeti rendszert a termeléstől az értékesítésig. Aki ezt elhiteti az emberekkel, az egy hamis világképet terjeszt, az szélhámos.