vissza a főoldalra

 2013.05.03. 

Csorja Gergely: Okuljunk!

Oswald Spengler több mint 90 évvel ezelőtti gondolatait idézem fel. A méltatlanul elfeledett monumentális mű, a Nyugat alkonya egy új, de minden jel szerint az emberiség vagy legalábbis a civilizált emberiség létezéséig érvényes igazságokat tartalmaz. Spengler nagyszerű történelemszemléletéből és kimeríthetetlen tudásából sokat tanulhatunk. Magyarország most páratlan lehetőséget kapott. Most minden lehetőség adott egy új, az eddigieknél – legalábbis a közelmúltban megélteknél – jobb rendszer kiépítésére. Most lehetőségünk nyílik a magyar állam megteremtésére és megszilárdítására.

Figyeljünk Spenglerre:

A kiemelkedő államférfiak közvetlenül cselekszenek, mégpedig a tények iránti biztos érzék alapján. Számukra ez anynyira magától értetődő, hogy e cselekvés általános alapfogalmairól elmélkedni, feltéve, hogy ilyen fogalmak egyáltalán léteznek, egyáltalán eszükbe sem jut. Eleve tudják, mit kell tenniük. Elmélkedni róla – nem felel meg sem tehetségüknek, sem ízlésüknek. Ezzel szemben a hivatásos gondolkodók, akik tekintetüket emberi eseményekre fordították, bensőleg annyira távol álltak az ilyesfajta cselekvéstől, hogy inkább absztrakciók mögé bújtak, legszívesebben olyan mitikus képződményeken spekuláltak, mint az igazságosság, az erény vagy a szabadság, és ezekből kiindulva értékelték a múlt, de mindenekelőtt a jövő történeti eseményeit. Ezért aztán végül elfeledték a puszta fogalmak valós rangját, és az a hamis meggyőződés alakult ki bennük, hogy a politika csupán arra szolgál, hogy a világ folyását valamilyen ideális recept szerint alakítsa. Mivel pedig soha és semmi nem történt ennek megfelelően, a politikai cselekvés az elvont gondolkodással szemben annyira jelentéktelennek tűnt számukra, hogy könyveikben végül már arról vitatkoztak, létezik-e egyáltalán a „tetteknek zsenije”.

Mindezzel szemben valamilyen ideológiai rendszer helyett megkíséreljük a politika fiziognómiáját bemutatni, ahogy az az össztörténelem folyamán valóban végbement, és nem úgy, ahogy esetleg végbemehetett volna. A nagy tények végső értelméig hatolni, „látni” őket, megérezni és felvázolni, ami szimbolikusan jelentős bennük – ez a feladat. A világjobbítók terveinek a valósághoz semmi közük.1

Az emberi létáradatokat, ha mint mozgást vesszük őket tekintetbe, történelemnek nevezzük; ha mint mozgó valamit: nemzetségeknek, rendeknek, népeknek, nemzeteknek hívjuk. A politika az a jelleg, illetve mód, amelyben ez az áramló létezés fenntartja magát, fejlődik, más életáradatok felett győzedelmeskedik. Az egész élet politika, minden ösztönös vonásában, a legbensőbb magjáig. Amit ma gyakran életenergiának (vitalitásnak) nevezünk: a kozmikus személytelenség bennünk, amely mindenáron előre és felfelé akar jutni, ez a vak, kozmikus, sóvárgó törekvés az érvényesülés és a hatalom felé, amely mindig növényszerűen és rassz-szerűen a földhöz, a „szülőföldhöz” kötődik, ez a belső irányultság és alakítási kényszer az, ami a nagy emberek között mindenütt politikai életként a nagy döntéseket keresi, és kell is keresnie, hogy a sorsot megjelenítse vagy elszenvedje. Mert vagy növekszünk, vagy elpusztulunk. Harmadik lehetőség nincs.

Minden nagy politikusban – aki erőközpont a történések áradatában – van valami a nemesi elhivatottság érzéséből, és ez nyilvánul meg belső kötődéseiben. Ezzel szemben a mikrokozmikus, a „szellemi” nem politikai jelenség – ezért tűnik minden ideológia, minden programpolitika kenetteljesnek. A legjobb diplomaták a gyerekek, mikor játszanak vagy amikor valamit meg akarnak szerezni. Közvetlenül, az alvajárók biztonságával tör itt utat magának a minden egyes lényben fellelhető kozmikus személytelenség. Az emberek nem megtanulják, hanem az ifjúkor ébredésével elfelejtik az első éveknek ezt a mesteri képességét. Ezért ennyire ritka az emberek között az államférfi.

Egy nép csak más népekkel való kapcsolataiban valóságos. A természetes, rassz-szerű viszony köztük éppen ezért a háború. Olyan tény ez, amelyen semmiféle elvont igazság nem változtat. A háború minden élőlény őspolitikája, mégpedig oly mértékig, hogy a harc és az élet legbensőbb lényegük szerint egyek, és a harci vágy kihunyásával az élet is kialszik. Az erre vonatkozó ógermán szavak, az orrusta és az orlog a tréfával és a játékkal szemben a komolyságot és a sorsot jelentik; de ez csak fokozás, nem pedig lényegi különbség. Még ha minden nagypolitika a kard helyettesítése akar is lenni a szellem fegyvereivel, és az államférfiak becsvágya a kultúrák magaslatain arra irányul is, hogy a háborút már szinte ne is vegyék számításba, a diplomácia és a háború művészete közti ősi rokonság mégis fennmarad: a harc jellege, az egyazon taktika, az azonos hadicsel, az anyagi eszközök elengedhetetlensége a háttérben, hogy a cselekményeknek súlyt biztosítsanak; és a cél is azonos marad: a saját életegység (rend vagy nemzet) nevelése mások kárára. És minden kísérlet, mely ezt a rassz-szerű elemet ki kívánja iktatni, csak egy másik területre való átcsúsztatását idéz elő: pártok közti háború helyett országok közti háború következik be, vagy ha a növekedés igénye ott is megszűnik, akkor olyan harc következik, melyet kalandorok kíséretei vívnak, akiknek a még megmaradt népesség önként engedelmeskedni fog.

Az élethatalmak közti összes háborúban az a tét, hogy ki kormányozza az egészet. Mindig az élet az – sohasem valamely rendszer, törvény vagy program –, amely a történések áradatában a taktust megszabja. Az, hogy akciócentrum, hogy egy tömeg cselekvő középpontja legyen, mely képes a személyiség belső formáját egész népek és korok formájává tenni; hogy a történelem minden hadserege az ő rendelkezésére álljon, s hogy saját népe, illetve nemzetsége és saját céljai diktálják az események menetét – nos ez az alig tudatosított, de mégis ellenállhatatlan ösztön ural minden történeti elhivatottságú egyént. Csak személyes történelem és ezért csak személyes politika létezik. Nem az alapelveken, hanem az embereken, nem az ideálokon, hanem a hatalomgyakorlás szempontjából alapvető rasszvonások közti harcon múlnak a dolgok, és a forradalmak sem kivételek, hiszen a „népszuverenitás” sem más, mint annak kifejeződése, hogy az uralkodó hatalom a király cím helyett a „népvezér” címet vette fel. A kormányzás módszere ezáltal alig változik, a kormányzottak helyzete pedig semmit. A világbéke – amikor egyáltalán létezett – sosem volt más, mint sokak rabszolgasága egy kisszámú uralkodni vágyó, erős természetű embercsoport uralma alatt.

Mindazonáltal a vezető csoport bátorsága a vezetés iránti bizalomtól függ; bizalom, ami annyit jelent, hogy önként lemondanak a kritikáról. A katonatiszt az, aki a gyávákba bátorságot önt, s a hősöket elbátortalanítja. Egyformán érvényes ez a hadseregekre, a népekre, a rendekre és a pártokra. Egy tömeg politikai tehetsége nem más, mint a vezetés iránti bizalma. Persze ezt meg kell tudni szerezni; ki kell érlelni, eredményekkel kell hitelesíteni, és tradícióvá kell fejleszteni.

Ha hiányoznak az uralkodó rétegből a vezetői tulajdonságok, akkor az uralmuk alá tartozókból hiányozni fog a biztonságérzet, s ez ötletszerű, vaktában való bírálgatásra ösztönzi őket, arra, hogy mindenbe beleártsák magukat, s ez már maga alkalmas arra, hogy egy népet teljesen formátlanná tegyen.

(Oswald Spengler: A Nyugat alkonya)

 1 „Birodalmak eltűnnek, egy jó vers megmarad” – merengett W. v. Humboldt a waterlooi csatatéren. Igen ám, de Napóleon személyisége alaposan rányomja a bélyegét a következő századok történelmére. Jó versek. Egy útjába kerülő parasztot kellett volna kérdeznie róluk. A versek megmaradnak – az irodalomóra számára. Platón örök – a filológusoknak. Ezzel szemben Napóleon bensőleg mindannyiunkat ural, államainkat és hadseregeinket, közvéleményünket, egész politikai létünket, mégpedig annál inkább, minél kevésbé tudatosul bennünk.