vissza a főoldalra

 2013.05.03. 

Szántóvetők szemének tüze bennem a lélek

(Erdély lelke – erdélyi magyar írók novellái)

2003-ban jelent meg a Lazi kiadónál híres erdélyi magyar írók novelláit tartalmazó kötet. A címe, Erdély lelke. Ez a lélek az erdélyi, a székelyföldi emberek lelkére utal. A szellemiségüket mutatja be. Tamási Áron novellája a Föld embere a Faludi családot mutatja be. Addig nem tudja átadni lelkét teremtőjének az öreg Márton gazda, amíg a fia meg nem fogadja, hogy ő is a föld míveléséből akar élni. Nemes és nemzetes székely volt Faludi Márton. A Nyikó menti hét falu azt tartotta róla, hogy a zúgó fenyvesek százados fenyőfái, ha úgy akarja, szóba ereszkednek véle; s ha különös, csontos arcát kedvevesztetten az ég felé emeli, eléjön a zivatar. Hanem három esztendő óta az ő uralkodó ideje is hanyatlani kezdett immár. A szárazbetegség beléje ütött, köhögős lett, a dereka is meghajlott jól, de a fejét az emberek előtt még fenn hordozta. Már nemigen járta az erdőt sem, hiába sírtak a fenyvesek, s hiába zúgtak a havasi tiszta vizek utána. A fiú viszont szerzetesi életet élt, Istennek ajánlotta magát. Sokat kínlódott, míg végül is a föld szeretete és egy szép falubeli leány megváltoztatta elképzelését.

Magdó leült a fűbe, és riadtan nézte a Jákó arcát.

– Milyen szomorú vagy, s be fényes a szemed!

Jákó nézte a leányt epedő fájdalommal.

– Milyen szép vagy!

– Bánod, hogy láttál, Jákó?!

– Apám halálán van.

– Szegény! – sóhajtott Magdó.

– Azt akarja, hogy legyek föld embere, mint ő, s legyenek gyermekeim.

Mélyen elhallgattak, és elmerültek mind a ketten.

Végre Jákó kezét a kőre tette.

– Tudod, hogy ez a kő beszélni tud?!

– Milyen furcsa vagy.

– Tudod, mit beszél?

Faludi Jákó a kőre borult, és suttogni kezdte:

– Szántóvetők szemének tüze bennem a lélek, kaszás férfiak szavából szomorú kincseimet összegyűjtöm, az elhullott verejtéket remeteségemben arannyá változtatom, tűznek kacagok, villámnak megnyílok, harmathulláskor szívemet tovább repesztem, de hiszem a fényt, az erőt, vallom az idő s a föld hatalmát, s így fekszem, és így ébredek…

A leány remegve hozzábújt.

– Félek!

Sötét felhők torlódtak a fejük felett. Haraggal és szívtelenül. Zúgolódtak, mintha lázadozna a mennyei sereg, és leszállva futottak, mintha tüzet keresnének. A szél zúgatta a csendet, kíméletlenül mozdított vizet és fát. És mint valami ítélet villogó betűi, villámvonalak íródtak az égre.

Jákó a vihar alatt kiállott a mezőbe, a remegő leányt magához ölelte, és valami különös, zord boldogsággal kacagott.

Így állották végig ketten a vihart.

Aztán Jákó a leány szemébe nézett, szomorú volt, erős és diadalmas.

– Elvonult, s minket megmarasztott az Isten…

Megfogta forrón a Magdó két kezét. E pillanatban egy madár megrebbentette a szárnyát a nagy fán, mintha feredne a felüdült légben.

– Nézzed, be szép! – mondta ujjongva a leány.

Ahogy nézték, valahonnét, de szem nem látta, honnét, mint egy tünemény, másik madár hullott rá: csőrüket összedugták, szakadozott hangokat adva szárnyaikat összefonták, és eggyé lett a két madár, mint az ikerben termett gyümölcs.

– Milyen szépek! – sóhajtott Jákó.

Magdót a forró pír elöntötte, szemét lesütötte. Jákó két tenyere közé fogta a leány fejét, szépen felemelte.

– Szereted őket? – kérdezte fénylő szemekkel.

– Szeretem őket – súgta Imets Magdó, és a szerzetes mellére bújt remegve.

– Elveszlek… – mondta Jákó.

A leány égő arcát felemelte, könnyes szemekkel, rajongva és valami végtelen beteljesüléssel pihegett. Lámpagyújtásra megtelt atyafiakkal a Faludi Márton háza. Az ágy mellett ott állott szép erejében a barát, s Imets Magdónak a kezét fogta.

– Itthon maradok, apám.

– Hajoljatok ide! – inti megindultan a beteg.

Odahajoltak mind a ketten.

Faludi Márton száraz két karjával átölelte őket, és úgy törte a szót:

– Az első fiút kereszteljétek a nevemre.

Az élet és halál karjaiban sírni kezdtek hárman.

Egy vénasszony keresztet vetett.

A hold feljött a tiszta, nyári égre, s fényén, mint az arany, tündöklött a sok érett búza.

Erdélyi élményei hatására Tamási felfedezte a székely népi életet és lelkiséget az irodalom számára. „Az én írótermészetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem." Művei példázatok, melyek lényege az élet értelmének keresése, a javító, segítő szándék. A székely észjárás, furfang, humor, a nyelvi fordulatok közel hozzák hőseit s a szülőföld világát. Pályája csúcsát jelzik az 1930-as évek alkotásai. Legismertebb műve az Ábel-trilógia (Ábel a rengetegben - 1932, Ábel az országban - 1933, Ábel Amerikában - 1934).

A trilógia főszereplője Ábel, a talpraesett, furfangos, feleselő kedvű, derűs népi hős. Ábelnek népmesei hősként próbákat kell kiállnia, de felülkerekedik ellenfelein. „Miként az állatnak a körmeivel s fogával kell harcolni, azonképpen az embernek az eszivel."

Magányában a Hargitán , a "világ tetején" a saját és a szegények sorsán gondokodik: „Hát hol az igazság?" „... a legokosabb, amit ki lehet deríteni, az csak annyi, hogy az igazság széjjel van szórva." A gazdasági válság megpróbáltatásai idején keletkezett Rendes feltámadás (1932) című novellája, amelyben szembeállítja a földi életet az utolsó ítélet napjával. Az író véleménye, hogy az igazságot a társadalomban a helyére kell tenni.  A székely falu világát idézik színjátékai is, a székely népi játékok. A harmincas évek legsikerültebb alkotása az Énekes madár (1935), amelyben a jó győz a gonosz felett, a szerelem mindenhatóságát érzékeltetve. Pályája utolsó szakaszában nehezen talált egyéni hangjára. Bölcső és bagoly (1953) című önéletrajzi alkotása jelezte az áttörést, a sikert. A mű vallomás a szülőföldről és népéről a gyermekkor felidézése, újraélése során.

            Dsida Jenő főleg verseiről ismert az olvasók előtt. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb költői tehetsége. Gyermekköltőként Benedek Elek Cimbora című lapjában jelentkezett. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen. Áprily Lajos és Kuncz Aladár az Ellenzékben, Reményik Sándor a Pásztortűzben közli. A Pásztortűz egyik szerkesztője, a Keleti Újság munkatársa. A halál egy évvel házassága után ragadja el. Nemzedékéből ő az egyetlen, aki érett, letisztult művészetével a Nyugat hagyományának folytatását vállalta. Egyrészt egy bizonyos kiábrándulás a nemzeti eszméből, másrészt törékeny szervezete is arra ösztönözte, hogy a közéleti költészet mozgalmasságától elfordulva a magánélet hagyományőrző lírikusának szerepét alakítsa ki. De Dsida is kísérletek után érkezett idáig. Kezdetben távoli képzettársításokkal szőtt, expresszionisztikus szabadversekbe öntötte mélabúját. Az expresszionizmus forrongó stílusa azonban idegen ruha maradt pesszimizmusra hajló, "poeta doctus" egyéniségén, és korai lírájának több finom, halk hangú verse jelzi, hogy útja a szemlélődés és a belső élmények felé vezet (Leselkedő magány, 1928). Fejlődésének következő közjátékában – Nagycsütörtök, 1933 – főként Poe nyomán formai játékossággal díszített, tudatosan naiv kis lírai misztériumokba foglalja átszellemült szomorúságát, a túlvilág problémájával már-már profánul is játszó spiritualizmusát (Szerenád Ilonkának). Életeszménye az idill, ezért is élénkíti a kötetet impresszionizmusa. A kötött formák előtérbe kerülését tartalmi elmélyülés, töprengőbb, bár a programszerű intellektualizmustól tartózkodó gondolatiság is kíséri, és individualizmusán túllépve néha a szociális részvétig, az erkölcsi reformizmusig jut el (Az uccaseprő, Amundsen kortársa). Témáinak intimitása, stílusának virtuóz zeneisége mégis elsősorban egy kismester neorokokó kísérletévé avatja ezt a kötetét. Dsida egyéni hangját posztumusz kötetéből halljuk ki legtisztábban (Angyalok citeráján, 1938). Kis misztériumait tovább fejleszti az anekdotát az irrealitással játékosan vegyítő kisepikává (Miért borultak le az angyalok Viola előtt). Érzékletesen festő szókincse Tóth Árpád példájára üt, szárnyaló és mutatványos rímekben kicsengő mondatszövése, s kivált néhány retorikus fordulata Kosztolányi iskolájára vall. De ihlete végre személyes hangú, részben a tapasztalati élmények apró, dús tényeiből: egy faág látványából ( Vers egy ághoz), hegyivendéglő békés környezetéből (Vendéglő havas hegyek közt), verandai beszélgetésből (Esti teázás) táplálkozik, másrészt az ifjúság múlásának, a halálfélelemnek az érzése bővíti a lelki élet önelemző rajzává. A kötetbe Az elveszett ló c. novellát válogatták bele, ami egy Kós Károllyal kapcsolatos történet.

– Vasárnap gyere ki hozzám Sztánára! – mordult rám bajusza mögül Kós Károly egy nyári délelőtt.

– Miért menjek?

– Mert onnan átmehetsz Körösfőre, ahol vasárnap új kenyérrel oszt úrvacsorát a pap. Ünnepi díszben a falu, férfiak, asszonynépek kalotaszegi gúnyában. Olyant, tudom, nem láttál még…

– Elmegyek.

Így kezdődött kalotaszegi kalandom, életem három év előtti epizódja, melyet most rendre elmesélek, a krónikás hűségével. Vasárnap kora reggel, weekend-jeggyel zsebemben, derűsen döcögtem a Kolozsvár-nagyváradi személyvonaton. Lankás dombok, kies völgyek váltakoztak az ablak négyszögében: érett pompájú, nyári teljességű képek. A vidámzöld lombok közül piros tetők, fehér falak kacérkodtak elő egy-egy állomásra, megálltunkban, tisztán csengő harangszót vetett a szél.

– Sztána!

Barátságos kis üdülőhely miniatűr, takaros állomásán szálltam ki. Fél tízre járt az idő.

Hamarosan megtaláltam a Kós Károly házát: a híres-nevezetes, sokat emlegetett fészket, a kalotaszegi törvény szerint épült, hegyes süvegű Varjúvárat, melyet az ezermester Kós maga tervezett és épített meg. A lombokkal környezett és zölddel futtatott falak valami különös ódonságot lehelte, mintha nem is mai embernek, hanem évek száza előtt a Varjúnemzetség valamely leszármazottjának vagy a Gálok nehéz léptű sarjának nyújtanának védelmet. A tulajdonképpen kicsi ház – ez a Kós-építészet egyik sajátja – nagyot mutat. Otthonosan kisméretű és mégis impozáns. Igazi varjúvár. Éppen olyannak találtam, amilyennek a Kós rajzai és metszetei nyomán elképzeltem: kemény vonalú zárkózottság és sajátosan magyar lovagromantika kedves keveredésének.

Amikor átalléptem a körbefutó várkerítés kapuját, Kós az udvaron állott. Már nem emlékszem, micsodán, de erősen mesterkedett.

– Bé se gyere már! – kiáltotta felém. – Tizenegykor van az istentisztelet, és Körösfőig is idő kell. Indulj egyenest! Östére aztán kerülj vissza, itt meghálhatsz.

Kezet fogtunk.

– Várj csak – mondta egyszerre –, valami eszembe jutott. Miért menj te lábon odáig? Adok egy lovat alád. Tudsz lovagolni?

– Lássam a lovat – feleltem óvatosan.

Hamar előkerült az istállóból a nekem szánt paripa. Kis mokány hegyiló volt, barna, mint a kávé, hosszú sörénye boglyasan csapzott homlokába. Körösfőn pedig bement a templomba, majd egy család vendégül látta. De visszafelé bizony eltévedt Dsida Jenő, nem tudta az utat. Eltévedt, nem fordult el Oláhnádasnál. Végül is nagy-nagy kerülővel visszatért Sztanára.

Kós Károly kaput nyitott:

– Bújj bé!

Künt elszállásolta a lovat – hiába, az állat az első! –, azután kenyeret, szalonnát, túrót rakott elém. Bort hozott és poharakat. Jólesett a harapnivaló: farkaséhes voltam. És jólesett együtt ülni evvel a nyersbeszédű, melegszívű művésszel, az egyszerű, faragott bútorok között. Kalandomat mesélgettem. Kós közbevágott:

– Marha! Ha rábízod magad a lóra, már rég itthon vagy. Én akárhonnat jövök haza vele, mindég alszom. Csak itt ébredek meg a kapuban.

Mikor eléadtam, hogyan jöttem átal a hegyen, Kós csak nézett rám meleg szemekkel. Aztán azt mondta:

– Nyakadat szeghetted volna, a fene egyen meg!

Erre inni kellett.

Ideje volt, hogy nyugovóra térjünk. Én a Kós dolgozószobájában kaptam ágyat.

– Az ablakot csukd bé. Nem mondom, hogy jól aludj. Tudom, alszol amúgyis.

Tálba mosdóvizet öntött és magamra hagyott. Künt elállt az eső, csillagok pislogtak a Varjúvár fölött. Kinéztem az ablakon, és nagyot szippantottam a fenyves levegőben. Nem árt a friss levegő, gondoltam és nyitva hagytam az ablakot. Kifújtam a lámpát és lefeküdtem. Hajnali szürkületben arra riadtam, hogy hideg vízhullámok csapnak arcomba. Felültem az ágyban. A mosdótál vizében fekete varjú állott és feredőzött. Szárnyával sebesen verte a vizet, bőven összefrecskelve ágyat, falat, íróasztalt, könyveket és írásokat. Úszott minden. Aztán átröppent hozzám az ágy karjára, s miközben hunyorogva, szemtelenül pillogott rám, nyugodalmasan tollászkodott. Fölugrottam, és hajkurászni kezdtem. Rászállott az íróasztalra, és fölborította a tentát. Végre kiröpült.

A zajra bejött Kós. Felöltözve, útra készen. Végignézve a nagy pusztuláson, rám ripakkodott:

– Nem megmondtam, hogy becsukd az ablakot.

Aztán enyhébben:

– Itt lakik a fedél között a dög. Ha szerét ejtheti, belátogat, és összerondítja itt az egész irodalmat.

A reggeli vonattal együtt jöttünk be Kolozsvárra. Fáradt voltam, de gazdag és vidám. Kerek hétig párnákon ültem a szerkesztőségben, és a Picire emlékeztem. Így ért véget kalotaszegi kalandom, életem három év előtti epizódja, melyet, íme, elmeséltem a krónikás hűségével: Kós Károly nagyobb dicsőségére.