vissza a főoldalra

 2013.05.10. 

A rajz erkölcsi tartás, hitvallás, vélemény

Az igazán jó alkotás magában hordozza a hiteles eredetiséget

Sulyok Gabriella Munkácsy-díjas grafikusművész Sopronban született. 1959 és 1964 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Fónyi Géza és Barcsay Jenő növendéke. Egy évig a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendező-operatőr szakos hallgatója. 1965 és 1970 között Bagdadban él és az Iraki Régészeti Múzeumban dolgozik. Kosztumtörténeti kiadványokat rajzol: „A sumér viseletek", „A babiloni-akkád viseletek", „Az asszír viseletek".

1970 óta újra Magyarországon él. Rézkarcokat és egyedi rajzokat készít.

1973 és 1976 között Derkovits-ösztöndíjas.

Díjak, elismerések: Csohány-díj - I. Országos Rajzbiennálé (Salgótarján) (1982), Eötvös Alapítvány díja (1991), Sopron Kultúrájáért díj (1996), Magyar Művészeti Akadémia Koller-díja (1998), 1976 és 2006 között a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon több alkalommal ismerték el különféle szakmai díjakkal, „In memoriam- Egon Schiele" című kiállítás fődíja (Közművelődés Háza, Tatabánya) (2003), Munkácsy Mihály-díj (2004), Képzőművészeti pályázat Balassi Bálint születésének 500. évfordulójára - kiállítási díj (Balassi Bálint Múzeum, Esztergom) (2004), Kulturális Alapítvány a Textilművészetért - Dvorszky Hedvig művészettörténész által létrehozott díja filmművészeti tevékenységének elismerésére (2006), Szalay Lajos-díj - XIII. Salgótarjáni Rajzbiennálé (2006).

1997 óta grafikusi tevékenységével egyenrangú alkotói megnyilatkozásként videó- filmeket készít a kortárs művészet meghatározó egyéniségeiről, kiállításairól, jelenségeiről. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének.

 Művésznő többször nyilatkozta, hogy a legtisztább motívum a vonal. Ez azt jelenti, hogy maga a vonal csak őszinte dolgokat fejezhet ki?

 –Eléggé megcáfolhatatlan maga a vonal, sőt, ha hazudnak vele, azt is le lehet olvasni.

 Ezt a hazugságot a laikus is észreveszi, vagy csak a szakmabeli?

 –A laikus is megérzi a hamisságot, de nem olyan elemző módon, mint a festők, grafikusok, vagy a művészettörténészek. Egyszer azt nyilatkozta egy idős néptáncos, hogy a tánccal nem lehet hazudni. Akkor vetődött föl bennem az, hogy a vonallal sem. Pályám során a rajzaimról kissé háttérbe került a vonal, és élettelibb lett a tónus. A tónusnak is van határa, és az nagyon játékos lehet, de akkor is találkozik a tónus vagy egy másik tónussal, vagy a papír színével, és akkor „megrajzolja magát”. A rajz számomra nagyon fontos, és sok mindent elárul. A rajz erkölcsi tartás, hitvallás, vélemény.

 Sokszor az ötlet elfedi a tartalmat, a gondolatiságot és az élményt

 Egy adott rajzból lehet következtetni arra, hogy milyen lelki állapotban volt az alkotás ideje alatt a művész?

 –Remélem, hogy lehet, mert az élményt tartom a legfontosabbnak. A magam részéről úgy, hogy nem választok stílust, nem olvasok le más rajzáról kívánatos motívumot, de más munkájában is az élményt keresem. Észre lehet venni az illető lelkiállapotát, mert az élménytartomány a művész lelki világának része. Egyik kiállítás meghívómra ezt a Márai-idézetet választottam: „ha az ötletből nem lesz élmény, dobd el, akármilyen látványos, szép és csábító”. Ez a mondat azért volt rám nagy hatással, mert utal a mai korszellemre. Ma nagyon sok mű olyan, hogy az ötlet elfedi a tartalmat, a gondolatiságot és az élményt. Jelenünkben sokszor csak az individuum számít.

 Úgy veszem észre, hogy ma sokszor az számít, hogy valami érdekes legyen és új.

 –Azt is nézik, hogy az adott mű minden előzmény nélkül szülessen, és nagy médiavisszhangja legyen. Holott az igazán jó alkotás magában hordozza a hiteles eredetiséget.

 Az is felvetődik, hogy egyéniségek vannak a művészeti ágakban, vagy csak olyan mesteremberek, akik jól ismerik a technikai fogásokat, de nincs az alkotásuk mögött semmi szellemiség?

 –Minden egyes szakmának, hivatásnak vannak megtanulható részei. Ezek nélkülözhetetlenek. Amit ma problémának tartok, az az individualizmus előtérbe helyezése. Ez nem csak a művészetre jellemző, hanem akár a mindennapi közlekedésre is. Csak az „én” számít. „Én” állok több megállón át a villamos ajtajában, nem érdekelnek a le-és felszállók, csak az „Én” ügyeim.

 Mindez kapcsolatban lehet azzal, hogy eléggé elszigetelve él az ember a nagyvárosokban? Magányosan a nagy tömegben, és nem közösségben?

 –Ez egy érdekes felvetés, és bizonyára kapcsolatban van az individuum előretörésével. Sajnos ma a fiatalok mindennél fontosabbnak érzik az önmegvalósítást. Nemrég Boszniában voltunk kiránduláson, ahol az idegenvezető azt mondta, hogy a helyiek nagyon szimpatikusak, de ugyanakkor lusták. Közben azt tapasztaltuk, hogy tetten érhető volt a türelem, és háttérbe szorult az egyes ember egoja. Ők nem lusták, csak nem az európai hajszolt ritmusban élnek, így aztán képesek figyelni egymásra.

 Művésznő azért vonzódott a grafika felé, mert már akkor érezte, hogy a vonal őszinte dolgokat fejezhet ki?

 –A rajzba tizenegy évesen „szerettem bele” az Ágoston Ernő által vezetet legendás soproni szabadiskolában. Annyira otthon éreztem magamat a rajzban, hogy a főiskola negyedik évében vettem csak észre, hogy én mégis csak tónussal festek. Tehát nem állt közel hozzám a festészet világa.

 Nehezebb dolga van egy grafikusnak, mint egy festőnek? Gondolok arra, hogy színek nélkül kell elérnie ugyanazt a hatást.  

–Nagyon jól rátapintott a lényegre. Valóban nehezebb színek nélkül a hatást elérni. Ahogyan a rajzaim a tónus felé gazdagodnak, érzem, hogy a tónus hozhatna színt is, ám én mégis„távol állok a színtől”. De ha egy bizonyos ponton nem hozom a tónust eléggé gazdagon, nem jutok el oda, mint mikor a vonal tisztaságával, vagy szikárságával valamit leteszek. Tudom, ez nem olyan szép szó, mintha azt mondanám, ábrázolok, de én nem az ábrázoláshoz ragaszkodom, hanem a képi kifejezés erejéhez. Viccesen azt szoktam mondani, könnyű a festőknek, mert én nem dolgozom olyan színekkel, amivel ők eleve gazdagítják képüket.

 Néhány képén mégis látni barnás színeket.

 –Mondják is nekem, hogy az már festői rajz, de én akkor tiltakozom, hogy az nem szín, hanem a vonal hőmérséklete.

 A festményeken az egész kép színes, viszont a grafikánál ott a papír fehérje. Tehát, ahová nem kerül rajz, annak is mondanivalója lehet.

 –A papír fehérje része, szinte lélegzetvétele a rajznak. Az is lényeges,  hogy mit hagyok üresen, mert a papír fehérjéhez társul a többi tónus és azok viszonylata.

 Szobája falát több grafika díszíti. Van köztük, ami a művésztársaké, de saját alkotásokat is felfedezhetünk. Korábbi grafikáit nézve elégedett a munkájával?

 –Többször elégedetlen vagyok azzal, amit csinálok. Nem beszélhetünk fejlődésről, hanem én alakulok, és aszerint fogalmazok. Nehéz szembesülnöm azzal, hogy 15 évvel ezelőtt mit találtam a legeredményesebbnek szándékomban. A gyűjteményes kiállítások alkalmával felvetődik bennem, hogy az a metódus a jobb, amit régebben műveltem, vagy a mostani. De minden belső változást vállalni kell.

 Meghatározhatja-e mindennapjainkat, hangulatunkat az, hogy milyen alkotások, tárgyak vannak körülöttünk?

 –Természetesen. Nagyon ragaszkodó típus vagyok, így pesti lakásom minden bútora a hajdani soproni családomból való… Amikor főiskolásként Pestre költöztem, úgy éreztem, ezek a tárgyak nekem úgysem kellenek. Később aztán sóvárogva tekintettem a régi bútorokra. A festmények is meghatározzák az otthon légkörét. Egyik unokám bevallotta, hogy mikor nálam aludt, Somogyi Győzőnek az a nagyszerű grafikája, amin akasztják a pópát, nagyon rémisztette. Ez is mutatja, milyen különös viszony képekkel „együtt lakni”. Igyekszem a legjelesebb kortársak, barátok műveivel körülvenni magamat, mert, akkor is van olvasata egy –egy ilyen rajznak, ha nem elemzően nézem.

 Elképzelhető, hogy egy-egy munkájába mást látnak bele?

 –Sokszor így van. Számomra nagyon megható, ha egy művészettel nem foglalkozó ember hajlandó a képemet megtekinteni, és még véleményt is mond róla. Az nem biztos, hogy egyetértek a véleményével, de érdekel, hogyan hatott rá a grafikám.

 Majdnem mindent reprodukcióban kapunk, hiányzik az elsődleges valóságélmény

 Ma sok kiállításról szinte elmenekülnek, mert a telefröcskölt vásznat nem tartják művészetnek.

 Minden képen lehetnek olyan jelek, melyek a művész elképzelésének teljes zűrzavaráról tesznek tanúságot. Jelenünkben a képi világban hatalmas a zűrzavar. Szinte mindenki feltartja a fényképezőgépét, és a gép exponál, nem az ember. Emellett majdnem mindent reprodukcióban kapunk, még a zenét is, és hiányzik az elsődleges valóságélmény.

 Ha már a zenét említette: zenét is tanult Sopronban. A zene megjelent később ihlető motívumként?

 –El kellett döntenem, hogy a Képzőművészetire jelentkezem, vagy a Zeneakadémiára. Hatalmas nagy drukk vett erőt rajtam egy-egy fellépés alkalmával, olyan stressz, ami nem segített. Ha én valamit megrajzolok, az engem képvisel. Viszont, ha egy előadás alkalmával mást hozok ki a zenedarabból, amit szeretnék, az zavaró. Ráadásul a grafikai munkát négy fal között, egyedül művelem, és nem kell félnem az azonnali reakcióktól. Nagy öröm, és nagy bánat esetén a zene az, ami igazán megszólít. A zene elementáris áradás, nem kell hozzá magyarázat, eligazítás.  Az egyik passzióm, hogy videó- filmeket készítek a kortárs művészet meghatározó egyéniségeiről, kiállításairól, jelenségeiről. Ezeket filmszemléken is bemutatom. Bizony, nagyon sokat jelent a filmek elkészítésekor, hogy otthon vagyok a zene világában. A mozgóképhez sosem aláfestő zenét keresek, hanem a kép és a zene az a két karaktervonulat, ami kiadja együttesen a harmadikat. Bartókon, Kodályon, a klasszikusokon nőttem föl, és így, mikor a mozgókép vágásánál tartok, érzem, milyen zene lenne jellemző a kép mellé.

 Első próbálkozásra felvették a Képzőművészetire?

 –A soproni szabadiskola nagyon sokat adott nekünk, de aktot nem tanultunk. Az pedig felvételi követelmény volt. Így, teljesen jogosan nem vettek fel elsőre. Így egy évet pesti szakkörökben – a Dési Huber István Képzőművész Körben, és a Benczúr utcai Postás Művelődési Házban – tanulmányoztam az aktokat.  

Akkor milyen izmus uralkodott a főiskolán?

 –Tanulmányaimra egyik izmus sem hatott. Ha az akkor készült köztéri szobrokat figyeljük, láthatjuk, hogy bár a szocreál uralkodott, de a jó mesterek ettől függetlenítették magukat. A festőknél inkább  megjelentek a szocreál taszító példái.

 Diploma után felvételizett a Színművészetire, ahol egy évig a filmrendező-operatőr szakos hallgatója. Megunta?

 –Iraki egyetemistához, egy közgazdász hallgatóhoz mentem feleségül. S addigra meg is született a fiunk. Férjem fontosnak érezte, hogy a diplomáját otthon hasznosítsa. Ő visszament, és úgy beszéltük meg, hogy az első év elvégzése után meglátogatom a nyolchónapos kisfiunkkal. Ebből a látogatásból később ötévnyi kint tartózkodás lett, mert felismertem azt, milyen lényeges abban a kultúrában az első szülött fiú szerepe.

 Kiment Bagdadba, és négy hónapon belül a Bagdadi Régészeti Múzeum munkatársa. Ki hívta oda?

 –Férjem tudta rólam, hogy nem azt fogom művelni, mint az arab háziasszonyok, így lefordítottuk a diplomámat arab és angol nyelvre. Beajánlottak a múzeumhoz, aminek az igazgatója közölte, hogy régen szeretnének már kosztümtörténeti sorozatot kiadni, de eddig nem tudták kivel megrajzoltatni. Le is rajzoltam egy sumér szobrot; az igazgató és a helyettese lelkesedtek a témáért.

 Milyen volt a munkarend?

 –Reggel 9-től 14 óráig a múzeumban légkondicionált teremben dolgoztam a műtárgyak között. Minden olvasatot lejegyeztem, legyen szó pecséthengerről, vagy szoborról. Amire hazaértem, anyósom megfőzte az ebédet. Egy évig nem akartam ebéd után aludni, hiszen azt itthon nem szoktuk meg, úgy gondoltam, időpazarlás. Végül beláttam, hogy bölcsen teszik, hogy alusznak ebéd után.

 Hogyan tudott kommunikálni?

 –Arabul, mert nem beszéltem angolul. Négy hónapon belül tudtam annyit arabul, hogy a kisebb konzultációkat megértettem. Bár a műveltebbek az irodalmi arabot használták, amit a köznép sem igen értett meg. Szerencsémre egy szobában voltam egy iszlám doktorral, aki segített nekem a fordításban. Ha tudtam volna angolul, talán nem tanulok meg arabul. De így szinte a helyiek gondolkodásmódja szerint tudtam megfogalmazni a mondandómat.

 Férjem bagdadi családja semmit sem erőltetett rám, sem hitvilágát, se kultúráját

 Nem félt kint, mint európai nő az arab világban?

 –Nagyon sok legendát lehet hallani arról, hogy az arab családokban megalázó módon viselkednek az európai nőkkel. Biztos, van arra is példa. Ez a család semmit sem erőltetett rám, sem hitvilágát, se kultúráját.

 Hogyan telt egy bagdadi karácsony?

 –Ilyenről nem beszélhetünk. Arra volt példa, hogy meghívtak egy keresztény családhoz, és elmentünk hozzájuk gyerekestül. De az inkább egy szilveszteri ünnepséghez hasonlított, mert hiányzott belőle a meghittség. Jól tudtam, hogy nem maradunk ott életünk végéig, ezért nem berzenkedtem ettől sem.

 Bagdadban alkotott is?

 –Mivel a filmről le kellet mondanom, a sors visszaadta a rajzot az életembe. Több arab életképet rajzoltam, melyek igaz,átfogalmazottak, de nagyon reálisak. Újra tussal dolgozhattam, s már a kosztümtörténeti munkáim is tusrajzok voltak. Az ókori keleti irodalom, a sumér és babiloni költészet tanulmányozása nagyon ihletően hatott. Hazatérésem után körülbelül 12 évig ez a téma foglalkoztatott, de a teremtésmitológia ereje és töltése ma is tetten érhető rajzaimban.

 Ha azt mondjuk, keleti mitológia, nem igazán gondolunk először a sumérra. Akkor, a ’70-es években kuriózum volt ezzel foglalkozni?  

–Nem régészeti, nem művelődéstörténeti szempontból készítettem ezeket a rajzokat, hanem az olvasott irodalom és a valóságélmény motivált, és nem törődtem azzal, hogy van-e erre fogadókészség. Amikor beküldtem ezeket a rajzokat kiállításra, akkor többen meglepődtek, mennyire különleges címeket találok ki, hiszen a munkák mellé odaírtam egy-egy sumér verssort. Aztán egy önálló kiállításomon „bevallottam”, hogy a címek sokszor idézetek.

 Thomas Mann József és testvérei-nél mi volt a motiváció?

 –Esetünkben nem arról van szó, hogy Thomas Mann-illusztrátor lennék, hanem József története volt rám nagy hatással.

 Erre kapta a Derkovits-ösztöndíjat?

 –Főleg az Alvó asszonyokra és az életképekre kaptam. Ez segített abban, hogy visszatértem után ne legyenek anyagi problémáim.

 Mi az oka, hogy többször lerajzolta bűnbánó Magdolnát?

 –Nem csak a sumer mitológiai, hanem a bibliai történetek is megragadtak, de az élet lüktetésének oldaláról. Nem szeretem szépíteni, mézes-mázossá tenni ezeket a történeteket, alakokat, így ha én teremtek figurákat, szeretem reálisan ábrázolni őket. Nálam a sumér istennők sem idealizáltak. Egy idő után el akartam szakadni a szövegtől, és akkor szabadabb tájszövetek jelentek meg a papíron.

 Tehát tájképeket is rajzolt?

 –A teremtésmitológia úgy hatott a hazai élményekre, hogy elkezdtem figyelni az eget és földet. Rájöttem, hogy az ég is van annyira mozgalmas, mint a föld. Hallatlan ereje van az égi történéseknek is. És a két világot vonallal, tónussal szövöm össze. A mai napig ezzel foglalkozom.

 Van valami oka, hogy így jöttek a témák sorban?

 –A saját belső változásom az, amire mindig hallgatok. Ez nem stílus, hanem egy érlelődési folyamat kibontakozása.

 A teremtő erő mindenütt jelen van, és nem akarom megkerülni

 Rendelésre dolgozik, vagy kiállításokra?

 –Egyikre sem. Régebben kértek tőlem városképeket, de az már a múlt. Azt sem szégyellem, de nem állítom ki. Ha megérlelődik bennem egy téma, akkor arról alkotok egy sorozatot. Most Orfeusz útját rajzolom meg így. Az ihletője Gaál István Orfeusz és Eurydiké filmje volt, amit Sára Sándor természetelvű fogalmazással fényképezett, majd a kőszikla megmozdult, és élőlény lett belőle. Tehát a természetelvű átváltozott éteri történéssé. Az én rajzaimon a témában ott van a földi bolyongás, a lélek fájdalma, és a bizalmatlanság is, hiszen Eurydiké nem hiszi el, hogy a szerelem vezette az alvilágba Orfeuszt.

 Mielőtt nekilát dolgozni, látja már maga előtt a kész képet?

 –Tudom, hogy mit szeretnék, de nem szabad akaratosan alkotni. Fokozatosan alakítom a tónusokat, rajzolatokat. Megyek egy elképzelés után, de sokszor látom, hogy a rajz mégsem jó irányba halad. Majd rájövök, hogy változtatnom, engednem kell. Ez is mutatja, a teremtő erő mindenütt jelen van, és nem akarom megkerülni. Mindig belátom egy idő múlva, hogy nem lehet ezen erő ellen küzdeni. A képre kell hallgatni.

Medveczky Attila