vissza a főoldalra

 2013.05.31. 

Odalent az óvóhelyen pezsgő élet volt

(Erdélyi Hajnal: Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről)

A második világháború budapesti borzalmai egy gyermek, egy aprócska kis hölgy szemével. Talán így jellemezhető a legmarkánsabban e kötet, melyet az olvasó a kezében tart. Az Emlékkönyv egy személyes visszaemlékezés, naplóhoz hasonló mű Erdélyi Hajnalka tollából, melynek a középpontjában élete kulcsszereplője, a Magyar Állami Operaház áll. Kronologikusan felépített történet bontakozik ki benne, a boldog gyermekkortól, korai színházi élményektől, kedves anekdotáktól kezdve. A nyugodt és gondtalan időkkel egy síkban azonban érezhető a borzalmak kezdete, a háborús idők szele, amint a történelem lassan átformálja mind az Operaház, mind a történetben szereplő család életét.

A Magyar Állami Operaház 1884-es megnyitása óta egyet jelent a kultúra megtestesítőjével, a pompás épületben eltöltött szórakozással, kikapcsolódással. A nézőtéren túl, a színpad oldalán a dolgozók nyüzsgő, varázslatos életével ismerkedhetünk meg egy nagyon élénk, személyes impressziókkal átitatott leírás segítségével. Olyan különleges nézőpontból láthatjuk az 1940-es évek magyar kultúréletét és szereplőit, melyet csak a gyermeki emlékezet tudott így megörökíteni. A korszak híres és elismert művészei jelennek meg előttünk eddig kevéssé ismert – sok esetben kacagtató – történetekben. A mű azonban a legsötétebb korszakba lép át. A könyv oldalain összemosódnak személyes tragédiák Magyarország tragédiájával. A kislány és édesapja borzalmas események után az utolsó polgári személyként sétálhatott át gróf Széchenyi István legnagyobb művén, a nemzet egyik legdicsőségesebb alkotásán, a Lánchídon. A remekmű felrobbantott romjait pár hétre rá már szomorúan mosta a jeges Duna vize. Erdélyi Hajnalka az Operaház óvóhelyén vészelte át e szörnyű napokat a színház és kultúra legnagyobbjaival. A műben éles kontraszt jelenik meg: a kultúra építői, a nemzet tényleges alkotói egy pincében szorongva írtak és festettek a gyermek Emlékkönyvébe, eközben pedig a budapesti utcákon véres és gyilkos harcok közepette elpusztult mindaz, amit a magyar nemzet évszázadokon át felépített.

A könyv legtragikusabb része, mikor Erdélyi Hajnal, korunk jeles balett-tanára elmeséli édesanyja halála körülményeit. Ezután kerestek menedéket édesapjával az Operaház légópincéjében. Az Operába érkezve az a meglepetés ért minket, hogy az óvóhelyen közel 600-an voltak! – „Gyere Gyuszikám! Hát persze, hogy befogadunk titeket! Azonnal keresünk nektek helyet. Pár belövést kaptunk már, de megvagyunk.” – „Mindjárt küldök valakit, menjetek fel a bútortárba, hozzatok le valami szélesebb fekhelyet, a kelléktárból meg takarókat, és tányér, meg egy bögre s egy kanál jut mindenkinek!”…Egy nagy családba érkeztünk – akiknek a legtöbbje valószínűleg már szintén kívül hagyott valami tragédiát. A pince lényegében egy hatalmas, nem túl széles, patkó alakú körfolyosó, amely fönt a nézőteret körbevevő páholyfolyosóknak felel meg két és fél szinttel lejjebb, és a süllyesztőrendszert öleli körbe, amelyet átszelt még két folyosó. A patkó két végében van a lépcsők lejárata az alagsorból a Lázár utca felé eső oldalon. Az óvóhellyé kialakítás során mindkét oldalon lezárták egy vasajtóval az alagsor szintjén, és még egy betonajtóval is ellátták. Valamennyi belülről volt zárható. Leghátul – az Andrássy út felől erősen kiszélesedett a terület – , körülbelül a nézőtéri nagy márványlépcső alá eső terebélyes részen, ott volt a kazánház. E mögött volt még egy nagy tér, a tüzelőraktár, tömve szénnel. Az utóbbi helyiséget, a kazánház kövezetét sínpárok hálózták be, ezeken görgették át a tüzelőt a kazánokhoz. Azért emlékszem rájuk olyan élénken, mert arra jártamban gyakran átestem rajtuk. Lényegében a patkóforma szélesnek egyáltalán nem nevezhető folyosói képezték az idemenekültek számára az életteret. Ha azt vesszük alapul, hogy én úgy emlékszem, hogy 600 főt mondtak, amikor közvetlen karácsonykor mi beérkeztünk, és a harcok alatt még utánunk érkező családokkal még lehettünk együtt 700-an, akkor is könnyű elképzelni azt a zsúfoltságot. Egymást érték az ágyak. A Traviata pamlagjától kezdve az összerakott hokedliig, a selyembrokát aranyozott kanapékig, és mindenkinek az a minimális motyója és két baracklekvárja, amit bementett ide.

De kik is éltek ott lent akkor a pincében? Ott volt először is a Kodály-házaspár. Ők eléggé elszigetelve, egy függönnyel elválasztott helyen voltak, s nem nagyon érintkeztek másokkal. Lent vészelte át az ostrom idejét: Budanovits Mária énekesnő a férjével, Palotay Árpáddal. Failoni Sergio karmester, Fodor János baritonista, Fráter Gedeon karmester, Birkás Lilián énekesnő, Hamala Irén balettművész, Harangozó Gyula balettművész, Jámbor László baritonista, Járay József tenorista, Kenessey Jenő zeneszerző, Koréh Endre basszista, Laczó István tenorista, Laurisin Miklós tenorista, Maleczky Oszkár baritonista, Nádasdy Kálmán főrendező, Németh Anna énekesnő, Oláh Gusztáv díszlettervező, Orosz Júlia énekesnő, dr. Palló Imre baritonista, Palócz Béla tenorista, Palócz László baritonista, Raskó Magda énekesnő, Rösler Endre tenorista, Sárdy János tenorista, Sennyei Vera színésznő, Szilvássy Margit énekesnő, Tiszay Magda énekesnő, Tompa Pufi színész, Vashegyi Ernő balettművész, Zsögön Lenke énekesnő és még igen sokan az Operaház műszakából. Visszatérve a pincéhez: a körfolyosóról nyílt még egyetlen nagy helyiség, a Hajós utcai oldalon, közel a lejárathoz. Ez a bejáró, külső statisztéria számára fenntartott statisztaöltöző volt, a közepén elválasztva férfiak és nők számára, alul deszkával, fönt dróthálóval. Ez is zsúfolásig megtelt. Ezenkívül a Dalszínház utcai oldalon is volt egy pici és egy nagyobb szoba. A kis szoba a főgépészé volt, aki családjával együtt be is költözött oda. Az óvóhely valóságos föld alatti város volt, ahol mindenkinek megvolt a dolga, elfoglaltsága. A népes gyülekezetnek irányításra volt szüksége. A vezetést, az igazgatást Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és dr. Palló Imre vállalta. Hármójuk közül az utolsó igen izgalmas életpályát járt be. Székelyföldről érkezett Pestre. 1914-ben végzett zenei tanulmányaival. Besorozták katonának, kivitték a frontra, ahol több mint egy évig énekelt a katonáknak. 1917-ben vezényelték haza, Budapestre. Felvette a kapcsolatot az Operaházzal, ahol még ugyanabban az évben, szeptember 29-én lépett fel első szerepében: Mascagni Parasztbecsületében Alfiót játszotta-énekelte. Egycsapásra meghódította a közönséget pompás hangjával, kellemes megjelenésével. Egy sikerpálya következett, melynek folyamán nagy és nehéz darabok baritonszerepében, igen sokszor főszerepében tündökölt. 1925-ben látták őt szülei először szerepelni a pesti Operaházban, ahova egyszerű székely viseletben érkeztek. „Mindig büszkén vallottam azt, hogy falusi ember vagyok, és ennek soha kárát nem láttam” vallotta a nagy énekes. Szerepeit, az általa alakított hősöket mindig beoltotta egy kis székely szellemiséggel. Címszerepet játszott Kacsóh Pongrác János vitézében, Kodály Zoltán Háry Jánosában, emlékezetes Kérő volt a Székely fonóban. Mint népből jött énekes sokat tett a népiből táplálkozó modern magyar operazene győzelemre viteléért. Háta mögött azt kezdték suttogni, hogy csak hazai keretben tud nagy lenni. Külföldi sikersorozattal bizonyította virtusból, székely virtusból, hogy a nyugati színpadokon játszva is a legnagyobbak közé tartozik. Rendkívül sok világnagysággal szerepelt együtt, nagy karmesterek egész sorával énekelt. 1938-ban elnyerte az akkori magyar művészeti élet legnagyobb kitüntetését, amelyet előtte már Bartók és Kodály is megkapott: a Corvin-koszorút. Ő az óvóhelyen társaival együtt megszervezte azt, hogy mindenkinek legyen feladata. A lényeg az volt, ne gondoljanak a háborúra, hanem mindenkit le kell kötni olyan munkával, amihez értett.

A nap úgy kezdődött, hogy megszólalt az ébresztő. A Járay Józsi bácsi vekkere. Mert csak neki volt. Igen nagy méretű és szörnyű hangú. Ezt valami madzagon állandóan a nyakában hordta. A veszett csöngetés közben kedvenc csimpánzmozgásával fölmászott a minket elválasztó közfalra a statisztaöltözőben a dróthálóra, s hogy fokozza a hatást – hátha még nem ébredt föl valaki –, levágott egy Turiddu-áriát. Olyan frappáns volt a hatás – isteni hangja volt – hogy mindenhonnan jött a taps, ameddig csak elhallatszott a folyosón az ária. Ha jó napjuk volt, egész majomsereg követte őt a menynyezetig, Palócz Laci és testvére, Béla, meg Vashegyi Ernő, meg a Jaksa bácsi inasa, Jenci. Mire megszólalt a központi csengő, a mi körzetünkben már mindenki talpon volt. Ezután mindenki igyekezett valahová, ahol munkája volt. Az én Apukámat is jól megpakolták munkával. Fel kellett neki menni a fagyos műterembe, anyagot hozni, kartont, tust, ecsetet, vonalzót, és a pince falaira utcanévtáblákat kellett pingálnia. Ahol egy kicsit kiszélesedett, vagy megtört a folyosó, már térnek titulálták. Mikor mindezekkel elkészült, a „lakások” felé sorra kiírta a lakók névtábláját, így könnyen hazatalált a lakó a saját ágyába. A férfiak egy csoportjának a vízvétel volt a dolga. Mert vízcsap csak egyetlenegy volt. Az alagsorban a kijáró lépcső tetején. Ők reggel vödrökkel sorakoztak, és közülük az első az éjjelre zárt kapuk felnyitása után feltöltögette a vödröket, amelyeket a többiek láncsorba adogatva az összes családot ellátták vízzel. Az esti órákban ugyanezt megismételték. Egy másik csoport a tüzelőanyag kazánokhoz szállítását és a fűtést végezte. A reggeli csengetés után elég nagy nyüzsgés keletkezett a pince életében. Az egyik legfontosabb munkacsoport az őrség volt. Naponta többször járőröztek az épület egész területén. Az ő feladatuk volt feljegyezni minden furcsaságot, rendellenességet. Naplót vezettek az újabb találatokról, belövések, aknák nyomairól. Az asszonyok a kazánházban működő konyha körül tevékenykedtek, ahol Simon bácsi – amúgy világosító – volt a főszakács. A terület alakzata, meg a folytonos sürgés-forgás miatt is, mindenki mindenkivel találkozott. Egy nemes hangulat alakult ki a pokol tornácán. Mindenkinek volt egy kedves szava hozzám. Harangozó mester is kitalált nekem valami bohóckodást, ha összetalálkoztunk, máskor meg az ujjaival csinált mulatságos trükköket. Vashegyi Ernő bácsi sokszor játszott velem kergetődzőst, már amennyire a hely megengedte. Palló néni sem hagyott szótlanul elmenni maga mellett. Végtelenül kedves volt mindig Maleczky bácsi, Csumpi bácsi, Koréh Endre, meg a Jaska, Járay, aki a majommozgásaival szórakoztatott rettenetes grimaszok kíséretében, vagy dalolt nekem. A Palócz fiúkkal örökké kabaréztak. Igyekeztek az emberekben a lelket tartani. Tompa Pufi bácsi is mindig előadott nekem valami góbéságot, és a nagyon szerény és kedves Failoni mester emléke is élénken él bennem. Ami a legfontosabb volt akkor nekem, hogy egy csomó drága Anyukát is kaptam. Felsorolni sem tudom, hányan voltak, akik szeretetükkel körülvettek engem. Főanyukáim Birkás Lilián és Tiszay Magda voltak.

Este, mikor elcsendesedett a ház, és a gyerekek már elaludtak, a felnőttek legtöbbször előadásokat tartottak az egybegyűlt hallgatóságnak. Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán a zenéről, operákról, képzőművészetről, olykor a bent élő színészek, Sennyei Vera vagy Tompa Pufi bácsi szerepeltek, vagy egy-egy énekes sordino énekelt. Rendszeres műsor volt. Oláh Gusztáv már akkor magyar színpadi kultúra operai vonatkozásainak legnagyobb alakjai közé tartozott. Díszlettervezői minőségében a hagyományos stílust képviselte, azt, amelyben felnőtt, és amely működése idején világszerte divatban volt. Ezen a stíluson belül azonban a maximumot nyújtotta artisztikumban, hangulatban és történelmi helyi hitelességben. Rendezői munkásságának lényege a minuciózus pontosság, a legapróbb részletekig kidolgozott rendező könyv volt. Teljesen a zene alapján állott – mint minden nagy operarendező: a mozgásokat a muzsika ritmusára, hangulatváltásaira állította be. S ez természetes, hiszen művelt muzsikus, kiváló zongorista volt. Egy ideig ő irányította az Operaház balett-programját is, s mondhatni, hogy főrendezőként a színház tulajdonképpeni szellemi vezetője volt. Igen sokszor hívták külföldre, rendezői, tervezői minőségben. Halála is egy ilyen vendégszereplés alkalmával következett be, mikor Münchenben Fricsay Frigyesnek állította be a Hovanscsinát. Főiskolai tanárként ő nevelte a fiatal operarendezők gárdáját. De térjünk vissza a pincébe, mert a tűzvonalban is ment tovább odalent az élet. Reggelente szólt a csengő, mindenki igyekezett a munkájába. Én is. Az iskolába! Nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem a nevére annak az énekkaros bácsinak, aki ott bent volt az egész családjával, és a fia tanító volt. Sokan voltunk gyermekek, és a tanító úr azt a feladatot kapta, hogy csináljon nekünk iskolát. Találtak nekünk valami nyugodtabb szegletet, ahol szűkösen összepréselődve különböző korú gyerekek, együtt tanultunk. A tanító bácsi összebeszélt apukámmal, aki faliábrákat, térképeket festett nekünk, és ellátott minket papírral, ceruzával. Majd az egész napot itt töltöttük. Mire ebédszünetre csengettek, az iskolából hátrasétáltunk a kazánházba, ahonnét finom illatok jöttek. A menü mindennap bab volt – változatosan. Hol hosszú, hol rövid lével, hol tésztával, hol krumplival, vagy jó, azaz lóhússal. Ilyen szerencsés napon még gulyás is előfordult. Ha ügyesek voltak a „beszerzőink”, még Hitler-szalonnát is kaptak a gyerekek ebéd után. Ez az a kemény, vegyes lekvár, ami faládákba volt besűrítve és késsel darabolták. Itt találkoztunk apukámmal, aki néha már mosolyogni is tudott, ő hozta a tányéromat. A könyv nem ér véget 1945. februárjával. A szerző tovább követi a főbb szereplők sorsát. Több rajz is illusztrálja a könyvet, s ezeket mind azok készítették, akik akkor ott, lent az óvóhelyen együtt voltak az akkor még kicsike lánnyal. A könyv igazi színháztörténeti kuriózum, egy igazi összetartó művészgárda háborús mindennapjait mutatja be.

(Erdélyi Hajnal: Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről, Corvina Kiadó, 2011.)