vissza a főoldalra

 

 

 2013.05.31. 

Dobozokba sűrített történelmi tanmesék

Fel akarom hívni a figyelmet a magyarságot fenyegető veszélyekre

vitéz Prutkay Péter Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész 1947-ben született Budapesten. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (2013). Sokszorosító képgrafikával foglalkozott, rézkarcot, litográfiát, szerigráfát készített. Nagy műgonddal készített rajzait, grafikáit. 1969 óta kiállító művész. Az 1969-es első Szürenon kiállításon nem nyomataival, hanem a hazai művészetben az elsők között számon tartott térberendezésével, szürrealista szobájával keltett figyelmet. Az installációt a megnyitó után hamarosan lebontották. Az 1970-es években részvevője volt a Balatonboglári Kápolna-tárlatoknak, politikai ihletésű grafikái jelentek meg a magyarországi pártállam ellenében (Nagy STORNO pecsét, 1975; Art-Párt-Art, 1975; Bot, 1981.) A környezetvédelem és a 19-20. század fordulójának, s 20. század elejének hangulata is megjelenik képein. (Környezetvédelem, 1974; A magyar tenger, 1980; Elhagyott fészek, 1990; Béka, 1975; I. világháborús fészek emlékmű, 1987).) A nemzetiségi kérdés is foglalkoztatja (Erdélyi szalonna, 1987.)

Magyarországon, Nyugat-Európában, Ázsiában is bemutatkozott egyéni és csoportos kiállításokon. Számos elismerésben részesült, több évtizedes alkotói munkájáért Munkácsy Mihály-díjjal (1998) tüntették ki, Az évezred utolsó majálisa című munkájáért a Szinyei Merse Pál Társaság részesítette jutalomban (1999). Munkáit hazai és külföldi közgyűjtemények őrzik, köztük Fővárosi Képtár, Budapest; Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan; Herman Ottó Múzeum, Miskolc; Janus Pannonius Múzeum, Pécs; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Nemzeti Múzeum, Varsó; Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján; Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest; Szombathelyi Képtár, Szombathely; Art Center, Kiotó; Art Center, Szöul; Metropolitan M., Tokió.

Novotny Tihamér művészeti író így írt Prutkay Péter alkotásairól az Újművészet 2011/11-es számában: „itt valójában tetszetős, elképesztő türelemmel és precizitással kivitelezett dobozokba sűrített történelmi tanmesékről, apró emlék-, fétis-, ereklye- és kultusztárgyakból, mindenféle hasznos és haszontalan gadgetekből, kütyükből, mütyűrökből, számítás-, média- és információtechnikai alkatrészekből vizuális kereskedelmi szurrogátumokból állóképekké rendezett kis „teatrum sacrum”-szerű szent vagy éppen világi töltésű művészi minioltárokról, apró kulisszajátékokká merevített kultúrhistóriai kor- és kórképekről van szó. Prutkay Péter alapállása bölcseleti, kritizáló, bíráló, véleményező, megmutató és leleplező természetű is egyben. De egyszersmind olyan művész ő, akitől nem áll távol a humor, az irónia, a vitriolos gúny, a groteszk és az abszurd eszköztára sem. Ha kell, éppúgy nekimegy az önkényuralmi jelképeknek, a hazaárulóknak, a környezetszennyezőknek, a pénz- és plázavilág oltárainak és a szabadságelvonó, szabadságmegsemmisítő, szabadságeltipró hatalmi struktúráknak és rendszereknek, mint az emberi személyiséget, lelki és szellemi autonómiát és erkölcsiséget szintúgy felszámolni és megfertőzni képes médiavilágnak.”

 1969-ben objektet építettem Csontváry emlékére, amit a hatalom három napon belül lebontatott

 A 2006. október 23-i események hatására végleg lezárult a több mint harminc éves grafikusi munkássága. Azóta csak úgynevezett művészdobozokat készít. Legyen kedves bevezetőként erről beszélni.

 –Dobozaimban nagyon fontos szerepet kap az 1848-as forradalom, a kiegyezés – az egyik olajnyomaton Ferenc József fogadja a főrendeket, s alatta egy osztrák sorompó, mutatva, arra a magyaroknak zárva az út–, az első és a második világháború, az ’50-es évek és 1956, majd a rendszerválás s végül napjaink időszaka. Nagyon lényegesnek tartom az emberi, és a nemzeti szabadság kérdéskörét. Az 1956-os forradalom 50. évfordulóján olyan felháborító események zajlottak, amik arra késztettek, hogy még jobban felhívjam a figyelmet egyéni és nemzeti identitásunkat megnyomorító és veszélyeztető tényezőkre. Ez a figyelemfelhívó akció a igazából úgy sikerül, ha nem grafikát alkotok, hanem ilyen dobozokat, mert ezekkel jobban érzékeltethetem a nemzetet és az emberiséget fenyegető veszélyeket. Hittem én eleinte a grafika, a sokszorosító grafika erejében, hiszen eleinte tollrajzokat készítettem. 1969-ben a Szürenon kiállításra meghívott Csáji Attila festőművész, aki szervezte a progresszív törekvésű képzőművészek kiállítását, ami számomra hatalmas lendületet adott. Akkor egy 1x1x2 méteres objektet építettem Csontváry emlékére, amit a hatalom három napon belül lebontatott. Elsősorban maga Csontváry nem tetszett a bírálóknak, másodsorban az, hogy szürreális abszurd volt az egész szobabelső. Egy karcsú próbabábú be volt ragasztva a napi sajtó termékeivel, a fején egy lókoponya volt, a szájában egy földgömb. A falon természetelvű képek voltak fejjel lefelé felakasztva a. A földön pedig összegyűrt újságok voltak borssal és paprikával megszórva.

 Azt mutatja, hogy hazugságokkal etetik a népet?

 –Bizonyára, mert ez nálam nem volt tudatos, hanem azt alkottam meg, ami benne volt a levegőben. Ezután is készítettem objekteket, de a fő irányvonal a sokszorosító grafika volt, és azon belül is a rézkarc, a foltmaratás, mezzotinto; próbáltam metszeni is, de az kis fájdalommal járt, mert mindig valamelyik ujjamat be kellet kötni, ha „kiszaladt” a vörösrézből a metszőkés. Sokkal szabadabban lehet a vonalat egy alapozott rézlemezen húzni, mint a metszésnél, ahol kötött a vonalháló. Visszatértem a régebbi dobozműfajhoz, mert ezzel is foglalkoztam időként a grafika mellett. Annyiféle tárgy gyűlt össze a lakásban, szobában és a rokonoktól is kaptam mindenféle holmit, melyeket relikviaként, nem öncélúan, hanem valamit bemutatva, valamire figyelmeztetve bedobozolom.

 November 4-én rácsodálkoztam a világ kegyetlenségére és igazságtalanságára

 Mi határozza meg a dobozok tartalmát?

 –Azt, hogy miként álljon össze a doboz tartalma, sok minden meghatározza. Így a gyermekkori élmények is, a csengőfrász korszaka is, ami az 1950-es évek lidérce volt. Szüleink csak suttogva mertek egymással közölni bármit, s mi gyerekek csak félszavakat hallottunk. Meghatározó volt az otthoni családi légkör is, és a tárgyi kultúra is. Így hatással voltak rám Hieronymus Bosch, Pieter Brueghel és William Hogarth. Az ő képeik figurális szürreálisak, abszurdok, s ezek igen közel állnak hozzám, és illeszkedtek az 50-es évek abszurditásaihoz. Ami szintén nagy hatással volt rám: az 1956-os forradalom. Kilencévesen jártam az utcákat, s nagyon sok rémisztő dolognak voltam tanúja. Akkoriban a Váci utcában laktunk, és emlékszem arra: a Fővám téren három sír volt, ahová ideiglenesen temették el a hősöket. Emlékszem, Dimitrov mellszobrát vastag dróttal akasztották föl egy fára. November 4-én pedig rácsodálkoztam a világ kegyetlenségére és igazságtalanságára. Szüleim később beszéltek is az eseményekről, melyek meghatározták egész létüket. Mindig is kritikus szemmel néztem a világot, s a gyermekkor, a szocialista rendszer ellentmondásai a mai napig kísértenek, és benne vannak munkáimban. Az egyiken, A szellemvasúton Lenin egy szerelvényen utazik. Ebbe a munkába mechanikát is beleépítettem. Tehát, gombnyomásra egy vonat zakatolását hallhatjuk. A Néprádió munkámban már világítás is van, s ha bekapcsoljuk a gombot ez hallható: „a szabad magyar rádió hívja a magyar hallgatót”. Felette egy kép, melynek egy oldalán Sztalin, másikon Rákosi látható. Több az 1950-es évekből származó kitüntetést, és a Szabadságszobrot is beépítettem a dobozba. A rádiózás története igen foglalkoztatott, és így egy korabeli, 1951-es újságcikket is beragasztottam az egyik dobozba: „ifj. Domonkos Gábort, mivel engedély nélkül rövidhullámú amatőr rádióadó készüléket épített és tartott üzemben, az MSZHSZ a rádióosztály tagjai sorából kizárta. Apja bor-és gyümölcsszeszfőzde tulajdonos volt, üzemét államosították. Ellene a bűnvádi eljárás is megindult.” A szocializmus idejéből nem csak ilyen tragikus, vagy tragikomikus eseményeket elevenítek föl, hanem a legendás 6:3-as meccset is. A különböző korokat igyekszem másféle szemszögből bemutatni, hiszen mindig a győző írja a történelmet.

 A művészdobozoknak nagyjából két fő típusát különböztethetjük meg. Az egyik variáns az úgynevezett kukucskáló doboz, a másik, a közkedveltebb típus, egy, az elején nyitott vagy üveggel lezárt szekrényke, melyet hétköznapi, gyakran talált tárgyakkal rendez be az alkotó. Ön melyik táborba tartozik?  

–Főleg a második típusba tartozó tárgyakat készítettem. Ezek eredetét vizsgálva meg kell említeni azt, hogy a családban több egyházi ún. zárdamunka volt látható. Az első ilyen zárdamunkák körülbelül 400 évvel ezelőtt készültek, s a 19. század végére már polgári használatban is előfordultak. A kazettaszerű mély tartóba helyezett viasz medalion, relief vagy szentkép, melyet filigránszerű kézimunka díszítmény vesz körül, idővel egyre népszerűbb lett. A családunkban olyan munkák voltak, melyekben rézvirágokat, üveggyöngyöket tettek a szentek köré, kis zárt dobozkákba. Az ereklyetartók, a kis miniatúrák, mint előképek jelentkeztek nálam.

 A művészetnek a társadalmat nem kiszolgálni, hanem közvetett módon nevelnie kell

 Nem csak a történelmi eseményeket mutatja be, hanem a korunk társadalmát is bírálja, ahogy annak idején a 70-es évekét.

 –Így van, s ebbe a körbe tartozik a Virtuális Vénusz-kert című dobozom, ahol az internet jele, mint Isten szeme néz le a világra. Tudjuk, megvannak a veszélyei az internetnek. Annyi selejt dolog van rajta a világhálón, ezért már az iskolában meg kéne tanítani a gyerekeket arra, hogy szelektáljanak a különböző oldalak között, s arra, ne vegyék készpénznek azt, amit olvasnak az interneten. Szintén nagy probléma, hogy a civilizált világban körbevesz bennünket az elektroszmog, ami az elektromos berendezések által kibocsátott elektromágneses sugárzás elnevezése. Erre a láthatatlan veszélyforrásra igyekszem felhívni a figyelmet. Hiszem, hogy a művészetnek a társadalmat nem kiszolgálni, hanem közvetett módon nevelnie kell. Úgy is, hogy fel kell szabadítani a médiaterror alól. A médiumok a celebek kultuszát hirdetik. Felvetődik a kérdés, hogy ezek az egyik napról a másikra megjelenő, majd a süllyesztőbe kerülő emberek képviselnének bármilyen értéket? Miért nem mutatnak be a tévék hősöket, hétköznapi, szent életű embereket, akiknek élete valóban például szolgálhat? Ezek a kérdések foglalkoztattak, mikor megalkottam a Profán oltár c. sorozatomat. Ebben aztán látható a Pláza oltár, a Sztár oltár is, majd egy különálló dobozban a Médiagiccs. Mobiltelefon-sorozatom is van, s ezen belül egy fölhívható kép. Eléggé sajnálatos, hogy a képen lévő számot nagyon sokan felhívták. Tudjuk, az emberek szinte bálványozzák a legújabb technikai vívmányt. Mindenki a legújabbat akarja, ami azért abszurd, mert ugyanakkor minden elavul. A legújabb pedig nem biztos, hogy a legértékesebb is.

 Bámulatos, hogy mind az asztalosmunkát, mind a műszaki részt is önmaga készíti el.

 –Az egész alkotást én készítem, s még gyermekkori játékaimat is beleépítettem a dobozokba. Mindig is érdekelt a kézművesség, és bizony sok mindenre rákényszerül az ember, ha valamit meg akar csinálni. Apám modellezett, csatahajókat épített, és én pedig ellestem a technikáját. Felhasználok én minden anyagot, aminek kisugárzása van.

 Milyen ezeknek a művészdobozoknak a közönségre gyakorolt hatása?

 –Nemrég Győrben a Korunk Galériában állították ki ezeket a dobozokat, és a kiállítás megnyitó végén egy tanárnő elsírta magát. Ezért is nagy felelősség, amit én teszek, mert ezek az alkotások megérintik a nézőt. Az általam felvetett problémákat nagyon sokan érzik, csak valami miatt nem beszélik ki azokat, vagy egyszerűen megpróbálnak nem törődni velük. Sajnos történelemoktatásunk sem áll a helyzet magaslatán, és csak kevesen adnak olyan reális képet a második világháború koráról, mint dr. Szakály Sándor.

 Nem lakásdekorációt szeretnék csinálni, hanem gondolatokat közvetíteni

 Bizonyára sokakban felvetődik az, hogy az már művészet, ha egy dobozba beteszünk egy mobiltelefont, vagy egy babát?

 –A művészet az a szellemiség, ami kisugárzik az alkotásokból, ezekből az általam kóros kor-képeknek nevezett dobozokból. Nem lakásdekorációt szeretnék csinálni, vagy lányszobákba képet, vagy az ágyak felé tájat, hanem gondolatokat közvetíteni. Tehát ezek a dobozok egyféle közlési módot jelentenek. Gondolatokat fogalmazok meg az adott korról, így lesznek a dobozok kor-képek.

 Nemrég fejeződött be Kassán a Dobozolt kor-képek kiállítása. Ez látogatottságot tekintve beváltotta a hozzá fűződő reményeket?

 –A felvidéki magyarok számára nagyon fontos volt ez az esemény. Sokan elpanaszolták a kitelepítéssel kapcsolatos kálváriájukat. Vittem ki ezzel a tragikus eseménnyel kapcsolatos munkát is.

 Meg is vásárolhatók ezek a dobozok?

 –Ezek a művek nem eladók. Aki akarja, vigye el gondolatban. Az üzlet nem érdekel. Nem szeretném az emberek birtoklási vágyát azzal is kielégíteni, hogy eladom a műveimet. Gondoljunk csak bele, hogy mitől is értékes egy gyémánt? Azért, mert sok csíkot rácsiszolnak egy széndarabra?

 Tehát megrendelésre sem dolgozott?

 –Bár felkerestek engem azzal, hogy rendezzem el egy sportoló érmeit, de erre is nemet mondtam. Amit készítek, azok kiállításokra születnek. A 80-as évek közepétől nagyon sok helyre meghívtak nemzetközi grafikai biennálékra, és néha díjat is kaptam. Akkoriban vették meg ilyen alkalmakkor a műveimet. Arra is volt példa, hogy mikor Krakkóból visszajöttek a munkáim, arra nekem vámot kellett fizetnem.

 Autodidakta művész. Milyen iskolákat végzett?

 –Vendéglátóipari szakközépiskolát végeztem, de ebben a szakmában sosem dolgoztam. Dolgoztam gyémántcsiszolóként is, akkor gyűlöltem meg a gyémántot. Amikor 1969-ben betiltották a munkámat, arra gondoltam, csak azért is alkotok, de mást. Így aztán egymás után születtek azok a grafikai munkák, amiben kritizáltam az akkori rendszert és a társadalmat. Ilyen képem „ A párt árt”, ami egy nagy pártünnepség ironikus kifigurázása a „p” betű más színnel jelölésével. Ezért kaptam is egy figyelmeztetést.

 Tehát nem íróasztalnak készítette ezt a grafikát?

 –Dehogyis! De nem zavart a figyelmeztetés. Dacból elkészítettem a Hatalom szimbólumai című rajzomat. Ezen ott látható a püspökbot, a pásztorbot, a sétapálca, de a legnagyobb a gumibot, ami mindenek felett uralkodik.

 Egy olyan embert, aki ilyen műveket készít, nem figyeltek meg?

 –Nem tudok róla, de mindez nem is érdekel. Lelke rajta, aki ilyet tett.

 A Belügyminisztériumból kapta meg a figyelmeztetéseket?

 –A 70-es évek elején felvettek a Fiatal Művészek Stúdiójába, ami minden évben rendezett kiállítást, amire be lehetett küldeni három munkát. Így tudtak arról, mit készítettem. A figyelmeztetés leiratban érkezett a Művészet c. lap főszerkesztőjének azzal, hogy semmit nem lehet közölni tőlem. 1991-ig dolgoztam, amikor a céget privatizálták, és így elveszítettem a munkahelyemet. Ezután sokszorosító grafikával kezdtem el foglalkozni. De olyan elmélyülten, hogy közben alig vettem észre azt, hogy szétlopták az országot. Könyvekből tanultam meg a klasszikus grafikusi technikát. Tetszett a grafika érzékenysége, és lassan megismertem az összes technikai metódust. Ez egyfajta megszállottság volt nálam, hogy megtanuljam ezeket az eljárásokat, hiszen a látvány teljesen más, mint egy egyedi tollrajznak. Évekbe teltek, míg ezt mind megtanultam, míg a főiskolán már az első évben lehetőségük van a hallgatóknak a különböző módszerek elsajátítására. De hiába, mert sokan közülük azt, amit könnyen megkapnak, könnyen el is hanyagolják.

 Művészettörténészek segítettek önnek, hogy kiállításokra kerüljenek anyagai?

 –Csak állami, stúdió kiállításokon vettem részt, azokon, amiket meghirdettek. Főleg politikai témájú kiállításokra adtam be grafikákat.

 A Munkácsy –díjat konkrétan egy alkotására kapta?

 –Azt a díjat az addigi életművemre adta a szakma, és nem a szocialista –szabaddemokrata kormány.

 Az ember alig tudja a valóságot megkülönböztetni a virtuális világtól

 Többször hangsúlyozta a Monarchia tárgykultúrájának, a minőségi munkának a fontosságát. A Monarchia tárgykultúrájához visszatérni nem anakronizmus?

 –Arra utaltam akkor, hogy abban a korban még híres kézművesipar működött. A mai gyerekjátékok főleg műanyagból készülnek, míg a régiek vasból, rézből, fából. Volt egy régi mozdonyom, amit be lehetett spiritusszal fűteni, s ahogy elindult pöfögött, füstöt fújt. Olyan hangulata volt, amit a mai elektronikus játékok nem adnak vissza. A számítógép pedig olyan személytelen dolog, ami függőséget okozhat, oly’ annyira, hogy az ember nem tudja a valóságot megkülönböztetni a virtuális világtól. Nem véletlen, hogy a nagyvárosokban már működnek játékelvonók.  

Maga a művészet valóság-e, vagy annak égi mása?

 –A conceptual-art gondolati művészet, de nem elég leírni azt, amire gondolunk, hanem az alkotást technikailag létre is kell hozni. A gondolatot a művésznek a legjobb tudása szerint kell kiviteleznie.

 Milyen stílusba skatulyázná be magát?

 –Nem stílusokban gondolkodom, hanem a szellemiség közvetítésében. S mindig vonzott az abszurd, a dolgok végletig való elvitele. Nem a látvány megkomponálásáért, hanem a gondolatok átadásáért dolgozom.

 

Medveczky Attila