vissza a főoldalra

 

 

 2013.03.01. 

Vonalak

Fábián Zoltán és NAGÁMI kiállítása a Nyitott Műteremben

Van-e egyszerűbb cím, mint a Vonalak? Még akkor sincs, ha ez egy kissé megtévesztő, hiszen nem grafikáról vagy vonalhálóról van szó, hanem a vonalak határolta síkról és a vonalak igézetében készült plasztikáról. A festőművész Fábián Zoltán és a szobrászművész NAGÁMI ugyanannak az élménynek hódol, vagyis a konstruktivizmus – ez a rendben is rendet kereső irányzat mint egyfajta tisztaság-jelkép – határozza meg műveiknek kifejezésmódját. Meghatározza? Új formavariációk igézetében sokkal inkább lendíti. Ám nem csupán ösztönző erőként hat, hanem teljes egészében a négyzet, a téglalap, a háromszög, a kocka és téglatest, stb. „hűvös forradalmiságát” tartván irányadónak, átfonja, alkotásról alkotásra leglényegibb részévé válik.

Sem a világ művészetében, sem az itthoniban nem kell példaadó ősöket keresnünk – sok klasszikus őrzi a kikristályosodás eme formáját –, hogy megbizonyosodjunk a visszafogott színvilágú (fehér, fekete, sárga, kék) Fábián-festmények és a nemegyszer érzéki felületükkel ható (megborzolt diófa), némelykor fémbetéteket is magukban foglaló NAGÁMI-faszobrok intenzív szépség kalandjáról. Beszédes némaságukkal (csendriadó!) úgy vonzanak magukhoz bennünket, hogy csak ámulunk a mértani rendbe szedett, ám a gondolkodó érzéshullámaival minden esetben erezett alkotások anyagsűrűségű mikéntjén. Még a megfegyelmezett térhullámokra épülő festményeken is – minden szín- és formakonstrukció találkozási pontja világpont – észlelni a festőecset anyagközelíségét, a felületek réseibe beszívódott ívfény („talpas” fehér, „húzott” vörös, stb.) szerkezeti villódzását (110214). Nem a törvény, a színkontraszt (sárga-fekete) billenik meg evvel, hanem lusta képzelőerőnk kap új és új impulzusokat a jól ismert irányzat ellenére is friss szántású művek megismeréséhez.

Ha Fábián esetében anyagsűrűségről beszélünk – természetesen minden egyes színmolekula a maga módján át van szellemítve –, hogyne lenne még fokozottabb a NAGÁMI-szobrokat bekalandozó figyelmünk. Amit észlelünk, az egyszerre hihetetlen és lenyűgöző. Eme plasztikai képzeletnek az anyag (diófa, mahagóni, krómacél, bronz) egyszerűen megadja magát. Mert némely szoborban, reliefben – Kétséges, Viktória III.,Üzenet – az egymástól tulajdonságaikban különböző „nehéz” és „könnyű” anyagok olyan tökéletesen illeszkednek, mintha eme keveréklétben volna fölismerhető a világ (és minden egymással ellentéte „ízű” koordináta) egysége.

Fábián festményei a sokat mondó (lírai, drámai, semleges, így vagy úgy közlő) címeket elhagyván nem véletlenül vannak számokkal jelölve. Ez a lecsupaszított, az emlékezetnek egy csöpp elrugaszkodási pontot sem adó megnevezés (pontosabban egzakt leltár) bizonyos nagyobb lélegzetű folyamatra utal. Párhuzamba állítható a napórával, a csillagokkal, a számozott régészeti és ásványtani leletek – a kopogós rendszerben is tárgyi voltukkal, létük egyediségével tüntető „anyaghalmazok” – törvényerejű örökérvényűségével.

Bizonyos egyensúlyhelyzeteket tekintve a 120614 (akril, vászon) artisztikus világmodell. Nagyméretű diptichon lévén (120x240) van mód a konstruktív részekből épített csavarvonal nyújtózására, és arra is, hogy a finom érzékiséggel és nem kevés pontossággal fedett síkok között megvillanjon az a már említett fényrés, amely nem csupán szétválasztó a különféle színfelületek között, ám összekötő kapocs is.

Mértani szonáta formában ez a megvilágosító villám olyan festményeken is fölfedezhető – mindkettő a diptichon előképének tekinthető –, mint a fekete-fehér-sárga 120520 és az ugyancsak ebben a színkombinációban érvényes 120511 (ez is, az is akril, vászon, 120x120). A szürke „eget” is belopva és a horizont alatti sárgát „búzatengerré” formálva a 100817 című kompozíció a konstruktív formában megsejtetett organikus élmény kivetítője. Itt érezni igazán a „hűvös” vagy legalább is első látásra annak tetsző mértan lírai oldását. Annak ellenére is, hogy a fekete kúp (a létezés hegysége) tetejéből a Föld gyomrába (?) induló vörös vonal valaminő drámaiságot sejtet.

Avval, hogy Fábián, nem akármilyen kései utódként, fölbontja Malevics Fekete négyzetét – a 110223 és a 110220, de még inkább a 110214 (ez utóbbi invenciózus gazdagsággal) példa a klasszikusból eredő egyedi formaköltészetre –, önmaga filozófiával átitatott kifejezésmódjához ér közelebb. Sugallata: nem a halál, hanem a megküzdött élet.

NAGÁMI szoborkompozíciói, híven valahai mesteréhez, Csiky Tiborhoz, az erdő fáját, vele együtt az organikus létimádatot juttatják eszünkbe. Tömb voltukban (Gondolat, Kapu II.) ugyanúgy ott, a helyenkénti rusztikus felület finom megmunkálásával, a szobor palástját betétként, illetve nyílásként meghullámoztató erő, mint a nyitottabb szerkezeteknél (Átjárható tér, Érintett, Átfedések).

Természetesen az épített anyag – az ötletet akár „minimalos” visszafogottsággal is szenzációsan tükröző kompozíció – formavívmányával hat, ám jelképszerű tágasság révén a gondolati teret több irányba is kiterjeszti. Ebből a szempontból a biblikus szimbólumvilágával (kapu – Krisztus) még érzékletesebb váló Kapu I. és Kapu II. – a szakralizált nyitott és zárt tér – külön kiemelendő. S a diófaremek, vagyis a Közelítés II. síkfelületébe beillesztett kocka ugyancsak valaminő találkozás letéteményese, hiszen a sima mező által megregulázott rusztikus rész  anélkül robban, hogy szétvetné a reliefet.

Ez a konstruktív, szinte „befelé” ugyanolyan intenzitással növő formavilág – innen a látványszépségen túlmutató gondolatisága – attól is eleven, hogy megszólaltatja, sőt érzékivé emeli az anyag tulajdonságait. Minthogy szobraiban a művész több (akár egymáshoz nem annyira illő) anyagot társít, a felületi érintkezések (fa – krómacél; fém – fa, gránit – szerszámacél, pácolt acéllemez – fa) fölöttébb dinamikát adnak a műveknek. Az Üzenet című relief is – két rozsdás lemez szárny fog közre (sajátságos gerincként?) egy megmunkált fatengelyt – ebbe a vonulatba tartozik (egyúttal rímel – remek rendezés – Fábián Bipolárisára), de még inkább ide a Viktória és a Viktória I. a maga (anyag)kontrasztjával.

A diófából készült, horizontálisan megnyújtott Zéró – a posztamens önmagában is konstruktív szobor – az egyszerű látványelemet a felső diagonális megszakítással (a térben kis folyosót szervező réssel) izgalmassá teszi. Ugyanez a „negatív” térfoglalás jellemző a fölfelé nyújtózkodó Érintett (mahagóni) mint egyfajta konstruktív korpusz léggel „megélénkített” tárnáira is.

A míves szobrok mi mást sugallnának, mint a művész hallatlan anyagszeretetét, s bravúros technikai tudását. NAGÁMI konstruktív rendje olyan létimádat, amelyben a művész összes tulajdonsága – visszafogottság, gondolati erő, plasztikai leleményesség – tükröződik.

 

Szakolczay Lajos