vissza a főoldalra

 2013.03.08. 

Borbély László: Camus esete a kommunistákkal

Ahhoz kétség sem férhet, hogy a szóban forgó délutánon, február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, Albert Camus könyvei méltóbb helyen lettek volna egy könyvtár polcán, mint a Fel! Támadunk! (korábbi nevén 8888-as) italbolt pultján. Ám a könyvtárban aligha jutott volna eszébe bárkinek az említett napon leemelni ezt a két művet a polcról és a francia író szellemének megidézésével egzisztenciális, filozófiai, és metafizikai értelemben össztüzet zúdítani a politikai életben sajnos még mindig életben tartott baloldaliságra.

Holott nem beszéltek össze.

 Otcsenás Péter hírlapíró a Lázadó embert hozta magával, Bódi Dani alanyi költő pedig a Sziszüphosz mítoszával érkezett.

Akinek esetleg megfordult volna a fejében, hogy védőbeszédet mondjon a baloldal szellemi perében rögtönzött statáriális tárgyaláson, annak szembe kellett volna néznie a két irodalmár érvein kívül a nehézsúlyú olimpikon birkózóból kocsmárossá avanzsált Hörcsög csapos nehéz természetével, aki filozófiai érvek helyett, bütykös ökleire támaszkodott a pulton, és némán hallgatta két barátját, diszkréten ügyelve arra, hogy a poharuk mindig tele legyen. 

- Nálunk is sokan vehetnének példát róla - mondta Bódi Dani -, Camus felvállalta, hogy a baloldali érzelmű francia értelmiség kiközösítse, amiért nyíltan szembefordult a kommunizmussal. Nemcsak az ötvenhatban Magyarországon történt vérengzések miatt, hanem már évekkel előtte, amikor a Lázadó embert megírta.

- Érthetetlen, hogy a kommunizmusban miféle vonzerőt találtak a második világháború után a francia írók és művészek - szólt közbe Otcsenás.

-  A negyvenes évek végétől az önmagát haladónak nevező baloldali értelmiség, Sartre és mások, szemet hunyt a kommunista világ, a rendőrállam, a megtorlások, a koncentrációs táborok világának valósága fölött, hogy ne kelljen önmagával és hazugságaival szembesülnie. A fennálló társadalom bírálata, a marxista prófécia, az elképzelt ragyogó jövő, amely a proletáriátusra épül, az osztály nélküli társadalom utópiája szinte a teológiával rokonította számukra a marxista dogmát.

- Amikor az emberek a kommunizmust valamilyen ideális társadalomként képzelik el, képzeletük rendszerint csak az első napig terjed: amikor bemennek az üzletbe és annyi árut visznek haza, amennyit akarnak. Hogy másnap mitől fognak feltöltődni a polcok, és azokat ki állítja elő, ez már kiesik képzeletük köréből. Mert senki se gondolja naivan azt, hogy öntudatból bárki bármit is megtermel.

- A kommunizmus eszméi nemcsak alacsonyrendűek, hanem torzak, és szerencsére megvalósíthatatlanok is. Mégis bedőltek, mert számos francia értelmiségi érzett lelkiismeret-furdalást az ellenállási mozgalomban részt vett munkástömegek elárulása miatt, s a párt ezzel vissza is élt. Sartre pedig mindezt megfejelte azzal, hogy ki merte mondani: akik nem a cselekvő, a harcokban részt vállaló ellenállásban tevékenykedtek, hanem csak az irodalmi ellenállásban, azok voltak az igazán bátrak.

- Camus olyan tapasztalattal rendelkezett, amellyel csak kevés értelmiségi: a háború előtt tagja volt az algériai kommunista pártnak, és huszonharmadik évét töltötte be, amikor már ki is zárták. Véleménye szerint ugyanúgy kellett küzdeni a kommunizmus ellen, mint a fasizmus ellen.

- A lázadó emberben Camus azt írja, hogy a nemzetiszocializmus és a kommunizmus a „halál ocsmány szolgája”, mindkettő ugyanarról a tőről, a XIX. század nihilizmusából fakad. „Nincs igazunk, ha egy kalap alá vesszük a fasizmust és az orosz kommunizmust. A fasizmusban a hóhér a hóhért magasztalja. A kommunizmus drámaibb: az áldozat magasztalja a hóhért.”

- Sartre ötvenhat októberében „ellenforradalmi zavargásoknak”nevezte a Budapesten történteket, egy hónappal később pedig azt mondta, hogy a szovjet tankok megmentették a szocializmust. Ezzel szemben a Kádár megélte a félelem napját című cikkében Camus rámutatott, hogy Rákosi és Kádár „ugyanaz a fajzat”, s éppen Marosán György egyik dühödt szónoklatára hivatkozva állította: 1956 őszén forradalom tört ki Magyarországon.

- A magyarok vére című írásában néma ellenállásra és soha meg nem alkuvásra ösztönözte a túlélőket. Nem vigasztalásképpen írta: „A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”    

- Sokak számára éppen a mi forradalmunk tette nyilvánvalóvá a kommunista diktatúra valódi természetét, s a francia baloldal olyan nagyformátumú művészekről is kénytelen volt lemondani, mint Yves Montand, Simone Signoret vagy Gerard Phillipe. A baloldal iránti elkötelezettségét már-már neurotikus mértékig fokozó francia értelmiség nem tudta megakadályozni, hogy Camus kapja 1957-ben az irodalmi Nobel-díjat.

- A közelmúltban olvastam, hogy a legújabb feltételezések szerint mégsem egyszerű autóbalesetnek lehet tekinteni a francia író halálát 1960-ban. A Corriere della Sera című olasz napilap azt állította, hogy a baleset mögött valójában szovjet kémek álltak. A parancs egyenesen a szovjet külügyminisztertől, Dmitri Trofimovic Sepilovtól származhatott, aki a merényletet válasznak szánta egy Camus által 1957-ben a Le Franc Tireur című lapban megjelent, őt is hírbe hozó cikkre. Ebben a szerző Sepilovot nevezi meg az 1956-os magyarországi események felelőseként.