vissza a főoldalra

 

 

 2013.03.08. 

Az Apród a karaktergyilkosok ellen
(Csurka István: Írószövetségek harca – Térszínház)

Február 23-án este az óbudai Térszínházban bemutatták Csurka István testamentumként ránk hagyott két drámája közül az Írószövetségek harcát. (Bucz Hunor társulata jóvoltából tavaly egyes részletek bemutatásra kerültek a liberális értelmiség és holdudvara által szőnyegbombázás alá vett másik műből, A hatodik koporsóból, melynek eredményeképpen legalább a nézők számára egyértelművé vált, hogy a három történelmi korszak – Trianon, 1956 és napjaink – egymásra vonatkoztatására épülő kivételes művet igazságtalanul vádolják antiszemitizmussal, többségükben olyanok, akik el sem olvasták.)

Az Írószövetségek harcában Csurka István a megalkuvó és árulásra hajlamos irodalmi közélet néhány tipikus alakjának találó ábrázolásával mutat rá arra, hogy milyen felelősség terheli a magyar értelmiséget abban, hogy egyre jelentéktelenebb szerepre kényszerül a közéletben.

„Az egésznek, amit csinálunk, nincs ethosza, nincs magja, hite. Mindenestül belül vagyunk valamin, amin nem volna szabad belül maradnunk. Azt mondjuk, jobb demokráciát csinálunk az atlanti kultúrán belül, mint amilyet az előző kormányok csináltak, szintén az atlanti kultúrán belül. Ez talán sikerül is, de tudomásul kell vennünk, hogy az atlanti kultúrán belül egyáltalán nincs demokrácia, csak kisebb és nagyobb hazugságok vannak. Szépen szavalunk a kereszténységünkről, de eltűrjük a magzatgyilkosságokat, hogy ne veszítsük el a liberalizmus által elrontott emberek szavazatát.”

A magyarság megmaradása, a nyilvánvaló történelemhamisítás tényei hiába foglalkoztatják a Plebejus Írók Szövetségének (PISZ) vezetőit, ha magánéleti kudarcaikból, és megvalósulatlan karriervágyukból fakadó kísértéseknek engedve önként dugják be fejüket szellemi ellenfeleik a Szenátor Írók Szövetsége (SZISZ) által készített hurokba.

A „szenátor tollforgatók”, értsd liberális és kozmopolita elkötelezettségű írók által kikényszerített, Horthy Miklóst fasisztának megbélyegezni kívánó konferencia csak ürügy a mögöttük megbúvó politikai háttérerők kampánycsapatának, akiknek valódi célpontja nem az elszegényített és bugrisnak gúnyolt írószervezet, hanem a velük szimpatizáló kétharmados többséggel megválasztott kormány. Elég a Horthy-rezsimet megbélyegezni, és fasisztának hazudni, azután  elég csak annyit mondani:Horthysta vagy.

Csurka István hősei sorsán keresztül azt kívánja bemutatni, hogy milyen mértékben alkalmas az önmagát nemzeti érzelműnek tartó értelmiség, jelen esetben az írók, és költők a magyar nép képviseletére. Sajnos a válasz eléggé lehangoló.

„Minden reménytelen. Úgy fekszünk velük, a testükkel és az érzékiségükkel összedrótozva, a politikai, népi, ősi bírvágyukkal megkötözve, mint az Apród öregapja a hatodik koporsóban. De azok valódi drótok voltak. Az egyiknek a múltja, a másiknak a jelene van a kezükben, ők osztják nekünk a szerepet. Néha elképzeljük, hogy lázadunk vagy talpra állunk, aztán kiderül, hogy már nincs is lábunk, nincs gerincünk, nincs múltunk és nincs jelenünk.”

A mű a szerzőtől megszokott nyers szókimondással tárja fel, hogy Ron Werber amerikai-izraeli kampánycsapatának temérdek pénze és aljassága önmagában még nem elég a céljaik eléréséhez mind addig, míg meg nem találják azokat a megsebzett jellemű, kiszolgáltatott kulcsfigurákat, akik szinte tálcán kínálják fel magukat a karaktergyilkossághoz. A külső és a belső bomlasztásnak egyszerre kell történnie.

Galát Norbert a Hatodik Koporsó Apródja alakjában egy kivégzett ötvenhatos forradalmár unokáját kelti életre, dokumentumfilmeshez illő távolságtartással katalizálja az eseményeket, fedi fel a konfliktusok hátterét és élezi ki azokat. Az Apród végig kitart a hamisság megalkuvás nélküli leleplezésében, egyszerre lát át a jelen szövevényes világán és betekint a múlt mélységeibe. (Ahogyan azt Csurka István publicisztikai munkáiban is beszédeiben megtette.) Az Apród az egyetlen, aki képes önfelmentés és megalkuvás nélkül létezni és betölteni az élő lelkiismeret szerepét, melyre 1956-ban kivégzett nagyapjának emléke is szüntelenül sarkallja. Így állíthatja időről-időre döntés elé a többieket, mindenekelőtt az alelnököt (Turi Bálint), aki végül szakít azzal a politizálással, melybe értelmiségi társai beleragadtak, és a birtokai művelése mellett dönt. Feladja, hogy próféta vagy „lángoszlop” legyen, a Nobel-díjnak is inkább a dollárra átváltható összege érdekli, mint az irodalmi életben lebegtetett szimbóluma. Az alelnök személyes csapdája az, hogy házas ember létére szerelmi viszonyba keveredik a másik szervezet írónőjével, Kunfi Zsuzsával, akinek vezetékneve nemcsak ismerős lehet, hanem rossz emlékeket is kelt a honi baloldal múltjának alapos ismerői előtt. Szitás Barbara Kunfi Zsuzsa alakjában egyszerre láttatja az élete nagy szerelmére találó bővérű, végzet asszonyát, és a magasabb érdekek hálójában megrekedt, kiszolgáltatott, társtalan nőt.

 

Borbély László