vissza a főoldalra

 

 

 2013.03.15. 

Anyag(ok)

Az Asztal Társaság kiállítása a KULTI – Karinthy Szalonban

A 2011 nyarán alakult Asztal Társaságot a barátkozáson túl elsősorban a minőség vezérli. Az alapítók azért dugták össze fejüket egy törökbálinti lugasban, hogy magukhoz vonzzák mindazon művészeket, akiknek gondolkodásmódja – nem a különféle irányzatok szerinti szerepe – főbb vonalaiban megegyezik. Mostani kiállításuk címe bár rejtélyes, több mindent sugall. Elsőbben az anyaghoz, a megmunkált felülethez, stb. való kötődést, ugyanakkor az okot – ez már a szellemiekhez van közelebb –, amely röppályára kényszeríti (ösztönzi) az önkifejezést minél aktívabban segítő képzeletet.

Mindenki abban a műfajban méretik meg (egypáran más műfajokban is), amelyet kedvel. Így a Szalonban bemutatkozó nyolc tag között festő is van, grafikus is, meg szobrász is. Pesti és vidéki egyaránt, sőt a művészcsoportot egy prágai szobrászművész, Lőrincz Zsuzsa, és egy évtizedek óta nálunk élő skót festőművész, Jim Urquhart is színesíti, aki mellesleg a pesti házak és falak szerelmese. Az egymástól karaktereikben eltérő pályák, akárcsak a párhuzamosok, a végtelenben nyilván találkozni fognak, de addig szép vagy csúnya, izgatott vagy nyugodt, rejtéllyel teli vagy mindenki számára nyitott arcukat mutatják. Ez a védjegyük. Mert a különbözőségük – a technikai fogásokon túl – az az érték, amely egyedivé teszi a pályát és a műveket.

A festők jobbára a konstruktív, vagy ilyen élményekkel átitatott ábrázolásmód felé hajlanak. Természetesen a rendszeretetet Kéri Mihály síkok által fegyelmezett, sötét jellegű vászna másképp visszhangozza, mint a különleges prágai „tájképet” festő Luzsicza Árpád városi mozgásba belehasító mértani tömbje. Mint ahogyan Urquhart élénk színekben gazdag, az égi folyosót a ház falával szembesítő (különös nézőpontú) festményei is nagymértékben különböznek Székács Zoltán kalligráfiával átitatott, absztrakciós foltélményre rímelő ábrázolásmódjától. A konstruktivitást, vagyis a „néma”, ám határozott lendületet illetően kivételt képeznek a festői „előtanulmányokat” végző szobrász, Felényi Péter ilyes jellegű művei, s nemkülönben Vankó István Dubuffet rajzi kalligráfiáját, pontosabban az attól való egyedi elemelkedést mutató három alkotása.

Kéri festményeinek komor világa attól egy kissé megszelídül, hogy a konstruktív alakzatok felületi illeszkedését valaminő mértani mezőn belüli organikusság, „absztrakt kertélmény” oldja. Leginkább a Cím nélkül (2012 0511) című akril-vásznon észlelni ezt, de olyan képnek is velejárója az illúziónál erősebb látvány (méghozzá fehér ablakkal tarkítva), mint a Cím nélkül (2012), vagy kisebb mértékben a monokróm sötétjét világos háromszöggel támadó Fekete kép (2008). Luzsicza sötétbarna, a város kövezetét baljós felhőkké emelő kazettái, csaknem azt mondtam, kazamatái, szinte vonzották magukhoz a földbarna kövezetet megélénkítő zöld-kék derékszög és T-alakú szalagokat (Prága-színek I. – II. (2012).

Urquhart minden esetben a kék égből vág ki egy jókora darabot (Pesti utca – 2013; Pesti ég – 2009, mindkettő akril-vászon), és sajátságos optikával úgy állítja egymás mellé a tömörített leget és a házfalak-homlokzatok rövidüléssel torzított képét, hogy szinte érezni az illeszkedés vertikális erejét. Szép, tiszta festmények. Székács táblaképei ennél bonyolultabbak. Drámaibbak is? Igen. Különösen a Bejárat (2012) kalligráfiával fölülírt foltvillódzása vezet valaminő baljós sejtelembe, ám az Ars poetica hármasán (2012) – talán a legnagyobb hatású művön – is észlelni a sötét motívumvilág és az azt megvilágító fehér felületek (sajátságos képi lámások) kontrasztját.

Az eddigi konstruktív és nonfiguratív művek mellett a stílusok libikókáját teszi változatossá Vankó művészete. Avval, hogy a festőművész – jóllehet a groteszk felé közelítvén – bátran ábrázol, alakjainak világa egyszerre valóság közelivé, ugyanakkor mesével fűszerezetté válik. A Cím nélkül (2012) állat-ember kapcsolata a külön-világok játékos „ősnemzésére”, a felhőtlen tükör-játékra utal, míg az Időréteg és az Elmosódó rétegek (mindkettő 2012, olaj-papír) a folt-arc variációját rajzos játékkal sajátságos Kronosz-illúzióvá  emelik.

A szobrászművész, Lőrincz Zsuzsa vegyes technikájú színes nyomatát, illetve rajzát (Sikátor; Udvar), valamint Luzsicza korai akvarelljeit leszámítva P. Boros Ilona képviseli a grafikát. Nem is akárhogyan. Finom szövésű vonalhálójában a mértani alakzatok (kör, négyzet) is helyet kapnak, de a grafika vonalrácsai át vannak szellemítve. Avval, hogy a kollázs és a rajzos vonal, akár hímzéshálóval elegyedve, különleges szépségű lapokat indukál, érzelmi tárnák szabadulnak föl. Egyszer nem kis szenvedéllyel, a bibliai jelkép (kereszt) középpontba állításával (Szakítás – 2013), másszor a sötét négyzeteket, „rejtélyablakokat” csaknem pókháló finomságú hímzett hálóval fedve (Titkos szálak – 2011, vegyes technika).  A körformát artisztikusan megbontó lapjain is – Rekonstrukciós kísérlet (2011, vegyes technika); Rész szerinti ismeret (2000, tusrajz) – a rajzi érzékenység dominál.

A tárlat koncepcióját valaminő „fejlődésvonal” megrajzolásának az igénye adta, hiszen egy-egy alkotótól régebbi (vagy kevésbé régebbi) művek is szerepelnek. Ám ez nem mindig – itt sem – szerencsés megoldás, hiszen a művészenként kiállított három-négy darab mű nem elégséges arra, hogy bizonyságot szerezhessünk a különbözőségek fokozatairól. Vagy ha igen, akkor könnyen megállapítható, hogy „régi” és „mai” alkotás – jóllehet más szerkezetben, más motívumokkal, a ritka műfajváltásról nem is beszélve – ugyanazon érték hordozója. Csak két illusztris példát, ha Luzsica korai, 2002-es akvarelljei, a Magyar tájak I. – II. – a színkombináció szerint is érzékeny művek – távol esnek az érett, prágai ihletésű akril-festményektől, hogyne volna különbség Felényi piktúrája, az érzékeny pop arttal is kacérkodó expresszív „testhirdetés” (Jelmez I. – II. – 1996) és a robbanó fémreliefek között.

Mert a szobrászművész kozmoszi igénnyel készült reliefjei, a szemet vonzó fémtáblái olyan felületi feszültséget involválnak, hogy valósággal robbannak. A Progresszió I. hasadt acéllemez felülete kirajzolja a keresztet – ebben P. Boros Szakításával rokon –, míg az ugyancsak 2007-ben született másik acéllemez domborművön (Progresszió II.) lévő hornyok plasztikai dinamikája, az egyikben porcelángolyó, a fölfelé törés (kupola) méltóságára utal. Felényi 2013-as acél-réz tárgy-együttese a keresztúton túlmutató, mert (távolságaiban is) meghosszabbított emberpróbára asszociál, hiszen a tarisznya, vándorbot, kalap mint El Camino „tartozék” a szentséges kaland, a zarándokút nélkülözhetetlen velejárója.

Lőrincz Zsuzsa plasztikai bravúrja abban van, hogy színezett (fekete, vörös) drótból épített kompozíciói ugyanúgy térhatást keltenek, mint más alkotók tömb-hatású művei. A rácsszerkezetnek, amelyen artisztikussá téve a testet itt-ott átfú a hiány, mi más volna a funkciója, mint az így is koherens darabok-testrészek összekovácsolása. A finoman egymásba fűzött-sodort dróthalmaz a téglatest-rácson pihenő alakokat (Ülő figura; A távolság színe) ugyan úgy fémszobornak láttatja, mint a fekvő, az előbbieknél expresszívebb hasonmásukat (Etruszk).

 

Szakolczay Lajos