Függetlenség

2013.03.15.

Éltető fény

(Csáji Attila: Billenő idő)

2009-ben jelent meg a Püski Kiadó gondozásában Csáji Attilának, a Magyar Művészeti Akadémia alelnökének igazán színes és tartalmas képzőművészeti könyve, a Billenő idő. Csáji Attila festőművész, fényművész, holográfus 1939-ben született Szepsiben, 1948 óta él Budapesten. Gyermekkorában egy évet Hollandiában töltött. 1956-ot követően el kell hagynia Budapestet.A hatvanas-hetvenes években a magyar avantgárd egyik fő szervezője. Nagy mértékben hozzájárult egy olyan friss szellemű művészeti folyamat elindításához, melynek hatása máig tart s az általa szervezett kiállítások ma már művészettörténeti jelentőségűek.. A hetvenes évek közepétől a Központi Fizikai Kutató Intézet támogatásával a lézer képi lehetőségeit kutatja, társa Dr.Kroó Norbert a magyarországi lézerkutatás vezetője. Új képi transzformációs módszert kísérletezik ki, az ún. szuperpozíciós módszert. Számos európai országból meghívást kap előadásokra és bemutatókra (Koppenhága Bella Center, Finnország - Finnlandia Palota, stb).Létrehozza a „Nemzetközi Fényműhelyt” nemzetközi mércével is kitűnő művészek részvételével. Több mint 500 kiállításon vett részt, köztük olyan kiemelkedő tárlatokon, mint a Párizsi Modern Művészeti Múzeum ELECTRA 83 című tárlata, (itt azokat az újítókat mutatták be, akiknek az elektromosság művészeti felhasználásában komoly szerepük volt). A művész szerint a fény az egyik legmeghatározóbb élményünk. Méltán övezte a fényt már az őskultúrákban is áhítat és imádat. A fény tehát a transzcendentális vágy jelképe. A 1960-as években kezdett el a művész a fénnyel foglalkozni, amikor plasztikussá tett képeimet súroló fénnyel értelmeztem. Ezek a képek olyan struktúrák, melyek ősi írásképzeteket is felidéznek. Latinovits Zoltán számára például sumér táblákat. A művész szeretett volna olyan kiállítást rendezni, hogy mindegyik képem mellett elmond egy sumér verset. Erre Csáji azt felelte: „örülök a felvetésednek, de ezek a képek nem erre készültek. Ezek sajátos szabadságstruktúrák”. Az egyes jelek, ahogy egymás mellé kerülnek, figyelembe veszik a mellettük levőt, mindegyik megőrzi az indivídumát, de az egész mégis összefüggő rendet teremt. Egy élhető és éltető rendet. Később polarizált fénnyel is foglalkozott, UV sugárzás érzékeny festékekkel, kalligrafikus formákat készítettem neoncsövekből. És a ’70-es évek közepén kezdett el foglakozni a Központi Fizikai Kutató Intézet támogatásával a lézer képi lehetőségeivel. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon hol húzódik a határ a művészet és a technika között. Erre a könyv lapjain találjuk a választ. Korunk technikája kiterjesztette a szemünk által érzékelhető jelzések körét. A műszerek – ahogyan sokan írnak erről – minden bizonnyal kulcsfontosságúak civilizációnkban. A roppant méretű távcsövek vagy az elektronmikroszkópok a mindennapok emberének távoliak, az általuk feltárulkozó világ egzotikum, „vertikális utazás”. A 60-as évek közepén egyik génkutató tudós barátom mutatott néhány színes sejtbiológiai metszetet azzal a kérdéssel, hogy ezek a nonﬁguratívnak ható formák milyen tartalmakat jelentenek számomra. Nem foglalkoztam biológiával, s nonﬁguratív képeim hangsúlyozottan az ember belső világának feltárását, festői megfogalmazását szolgálták. Mindketten meglepetten tapasztaltuk, hogy az általam hozzáfűzött formaértelmezések funkcionálisan helyénvalók, az egyes sejtek szervezeten belüli szerepével összehangolódnak. Ma ezen már nem lepődöm meg. A vizuális nyelvet természetes könnyedséggel beszélő nonﬁguratív festő nem érzi magát idegennek köztük. A tudós számára a betekintés ebbe a világba a mindennapok ténye: ahogy egyikük, egy ﬁzikus, megjegyezte: az interferencia ábrák olyanok számukra, mint a svájci pásztorok számára a hegyek. Az érzékelés új tartománya nem pusztán új információkat jelent, hanem új érzéki élményeket és harmóniákat. Az ezekbe való közvetlen betekintés jellegzetesen e századi. A művész számára ez a betekintés a külső és belső valóság folytonosságát sugallja. De térjünk vissza az alapkérdéshez, mi az az eljárás vagy eszköz, amellyel a lézerrel keltett új érzéki élmények és harmóniák dinamikus folyamatokban kompozíciókba szervezhetők, felfokozott szuggesztivitással a közönség elé tárhatók?Ennek megteremtésében a döntő lépés tulajdonképpen villanásszerűen gyors volt. Akkor következett be, amikor rájöttem, hogy a terület egységek hogyan számíthatók át másodpercnyi pontossággal időegységekké. A megfelelő átszámításokkal a kialakítandó kompozíció szempontjából kiválasztott – a skálában formailag rögzített – különböző optikai információk egyetlen felületen összesíthetők. (Az összesítés részleteire nem térek ki.) A lézerfény a kijelőlt utat követve kivetíti az ernyőre a kompozíciót. A lézerfénynek itt az a szerepe, mint a hanglemeznél a gramafontűnek. A hanglemez mintájára az új eszközt képlemeznek neveztük el. A vetítés ritmusa motorikus áttételekkel szabályozható. Így ezen a módon egyetlen képlemezen rendkívül sok képi információ tárolható. A rögzített „lézerszimfónia” a megadott eszközök és információk segítségével bárhol reprodukálható. Egy előadáson, több lézerrel egyszerre több képlemezről vetítve és összehangolva, a kompozíciók hatása fokozható. A felvetett idea pontos műszaki leírása, tárgyiasítása, a lézerek által keltett eddigi látványélményekkel való összehasonlítása, az alapgondolat továbbfejlesztése stb. hosszú közös munka eredménye. Ennek az egész szempontjából rendkívül fontos közös munka eredményének részletes rögzítése a szabadalmi leírásban olvasható. Számomra e munka folyamán a leglényegesebb kérdés oldódott meg: a tervszerű komponálás eszközeinek kialakítása.

Csáji Attila szerint a műszerek új világot teremtenek a szem számára is, láthatóvá teszik a másként láthatatlant és az embert egy folyamatosan táguló világba vezetik. De a művészet is ezt teszi. Nem a külvilágot tükrözi pusztán vissza, hanem folytatja az isteni munkát, a teremtést. Láthatóvá teszi a láthatatlant. Nagyfokú naivitás lenne azt hinni, hogy a természettudomány felfedezéseinek a nyomában kullog, s hatására született mondjuk az absztrakt festészet. A képi világ öntörvényű valóságát tárja fel, miközben sugárzóvá változtatja az anyagot, s olyan tulajdonságokkal ruházza fel, mely az emberben és az anyagban csak virtuálisként, csirájában létezett. A műszerek az anyag láthatatlan tartományait teszik megközelíthetővé és érzékeink számára is artikulálttá, a művész a belső láthatatlant menti át az érzékelhetőség tartományába és az érzékelhetőség öntörvényű virtualitásait bontja ki. Az is kitűnik a könyvből, hogy a mester szerint bármely technikát lehet kitűnően, vagy csapnivalóan használni, hiszen olajfestékkel is lehet szörnyű dolgokat művelni. A legkülönfélébb modern eszközökkel pedig olyan műalkotásokat is lehet létrehozni, melyek belső folyamatokat képesek elindítani az emberben. S ezzel segítheti a befogadó kiteljesedését. Bizonyos eszközök elhasználódnak, szerepük leértékelődik. Ezért is szükségesek az új eszközök, mert azáltal a másik emberre történő szellemi hatás erőteljesebbé válhat. Régebben az avantgárd pedig a lázadás egyik módja volt a szocialista szemlélettel szemben. Abban az időszakban vállalták ezt a kifejezési lehetőséget, amikor az teljesen elnyomott volt. Aki akkor az avantgárdban alkotott nem tudott itthon érvényesülni, kitaszítottnak érezhette magát. A komoly állami kiállításokon nem jelenhettek meg ezek a művészek. Ennek az időszaknak a jellemzője, hogy valódi szellemi élet a félreeső helyeken, a szabadság apró kis köreiben zajlott, értéket teremtve és átmentve az értékeket.

Mint a legtöbb valódi művész, Csáji Attila foglalkozik az univerzum és a psziché kérdéseivel is. Szerinte az ember egy sajátos függetlenséggel bír. A függetlenség kihívás, de e kihívásra totális feleletet adott egy, a természet és önmaga közé épített új valóság megteremtésével. A függetlensége, a távolsága a valóságtól azonban megteremtette nemcsak a helyes, a helytelen válasz lehetőségét is. A tévelygés a ködöt, a köd a megoldhatatlant az elbizonytalanodást. Elutasítjuk magunktól a káoszt és létünk állandóságát, stabilitását keressük. Van egy küzdelem melyet a ránk hagyott liánok ellen folytatunk, s van egy melyben az általunk termelt liánokat szabdaljuk szét. Tele vagyunk konvenciókkal és spekulációs hajlammal. Ezek elzárnak bennünket az élettől. Olyan magától értetődő dolgokat fejtegetnek hosszadalmasan, kozmikus igazságként, melyet minden józan ember ismer, minden glória nélkül. Ma alkotó művész körökben kicsit szégyellnivalóvá vált a józanság. Józannak nem az érdekhajszolót, vagy a spekulatív, lagymatag, érzelem és indulat nélkül valót tartom – hanem a nyitott életűt, az érzékenyen jelenben élőt. Azt akinek kapcsolata van a valósággal. Nem áttételekben, hanem közvetlenül. Rimbaud szerint a művész helye „az emberi józanság mennyei lajtorjájának a csúcsán van”. Sokak biztonsága abból áll, hogy nem gondolkodik a számára kétséget jelentő kérdéseken. Ez egy látszólagos biztonság. A túlzottan kicsinyre vont körök biztonsága. Önmagát csak a mimózaszerű bezárkózásban őrizheti meg. Vannak akik úgy képzelik, hogy könnyebben juthatnak el az állandósághoz az ősi tanítások kerülőin át. Minden tanítás igazi értelme abban állt és áll, hogy mennyiben tudja fenntartani és erősíteni az emberben lévő belső életerőt. Úgy hiszem, hogy a nagyon lényeges dolgok, valahol nagyon egyszerűek. Miért vállaljuk magunkra túlzott komplikációk buktatóit – spekulációit, ha valahol az alapnál kezdődik minden? Mert homályos a valóság, és talán azért, hogy bölcsebbeknek hassunk. Hajdan nem azért hoztam elő a pásztor példáját, mivel létezése misztikus valami. Nem. Nem is azért mert pásztor. Hanem azért, mert a pásztor magától értetődő módon élte önmagát, s ez az önmaga nem mások ellen valósult meg. Azokban az oly gyakran ismétlődő beszélgetésekben, melyekben a meggyőzés s nem az elgondolkodtatás, az önmagára találásban való segítés dominál – ma egy beavatást jelentő szó az Isten. Úgy dobálóznak vele a társalgásban, mint lovagi kesztyűkkel. De a kesztyű nem arra való, hogy dobálózzunk vele, hanem, hogy a kezünkre húzzuk. Nem díszként, hanem, hogy elfeledtesse kezünkkel, hogy hideg van. De vajon mennyire hatnak a történelmi események a művészetre? Lehet- e valaki úgymond szabadon lebegő értelmiségi? A művész Felvidéken született, és édesapja világlátott, hét nyelven beszélő református lelkész volt, és ezért , mint vezető értelmiségit, internáló táborba hurcolták. Csupán egyetlen egy táskát vitt magával, amibe beletette a Bocskai-sapkát, a palástját és a Bibliát. Ahogy bevitték a táborba, hirtelen ötlettől vezérelve felvette a palástot, a sapkát, kezébe vette a Bibliát, és kisétált az őrök mellett, akik azt hitték, hogy beteghez jött. Értesítette a családot szökéséről, de édesapjánál, Nagyidán bújt meg. Mindez a „polgári Csehszlovákiában” történt. Csáji Attila emlékszik a soviniszta tömegekre is, hogy zúdultak végig az utcán és üvöltöttek, hogy minden magyart a Dunába. Látta, ahogy a bátyámat ütlegelték a tömegben… Ahhoz a nemzedékhez tartozom amely, átélte ötvenhatot, cselekvően, a névtelen mellékszereplők tömegében. De e mellékszereplők nélkül nincs hittől lelkesült áradat, magával ragadó sodrás. Nincs forradalom. Meghatározta életemet, a döbbent ráébredés felemelő tisztítótűzével: hogy valóban létezik közösség, mely szinte mítikusan átélt élményemmé vált, történelem teremtő elszántságával, a Budapestről való kényszerű távozással. A megbélyegzettséggel. Mi, akik kamaszként éltük át a szabadságharcot, a hit és a kétely nemzedéke voltunk, váratlan transzparenciákkal. Nem hazudhatnak tovább! – hittük sokan az 56-os forradalmat követően, de keserű élményként rá kellett döbbennünk arra, hogy kevés, ami olyan leleményes, mint a köpönyegforgató hazugság. Tömegek „szocializálódtak” ebben. A társadalmi mimikri színes kaleidoszkópja szórakoztató lett volna, ha nem éltünk volna a tűztéren belül, s ha a lövések időnként nem minket találnak el. A forradalom vulkánjának legerőteljesebb eruptív energiáit a nemzeti érzés adta. A forradalom leverőinek főcéljává az eruptív energiák megzabolázása vált. Az állampárt meghatározó korifeusai szerint a szocializmus építésének fő akadályozói – „a nyugati fellazító tendenciák terjesztőit” is megelőzve – a nemzeti érzés hordozói lettek. 56 legnagyobb élménye számomra a szabadság volt. A béklyót hihetetlen erővel és váratlansággal szétzúzó, a mélységekből feltörő jövőt teremtő szabadság. Amikor a költészet – néhány napra – valósággá vált: a lét, az igazság vonzásának sodrásába került. Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz a forradalmat követően, hogy önmagam számára is megfogalmazhassam szabadság élményemet képileg is az Üzenetekben-Jelrácsokban. Ezek a munkák szabadság struktúrák. A hitelét vesztett valóság befelé űzött, a megroggyant értékrend kétségessé tette a kapcsolódást. Mint festő, nem intellektuális spekulációkból indultam ki, hanem a vizualitás öntörvényű értékeiből. Úgy láttam, mindent magamból kell felépítenem s a legősibb, legegyszerűbb kifejezési módhoz, a gesztushoz kell vissza nyúlnom, a kéz felszabadult táncához. De a szabadság rendjét fürkésztem, harmóniát a káoszban, egységet az improvizatív struktúrában. Kételkedtem a jelszavakban, de a szabadosság pancsoló káoszában is. Kerestem egy élhető, szerves rend vizuális egyenértékeit. Ezt találtam meg az Üzenetekben-Jelrácsokban. Egy új művészeti világlátást mutat be a könyv, és így megértjük, hogy a trendeknek megvan a szerepe, de a trendeknek való túlzott megfelelési kényszer elhomályosítja az értékek felismerését.

(Csáji Attila: Billenő idő; 2009; Püski Kiadó)

M.A.