vissza a főoldalra

 

 

 2013.03.22. 

Kovács Imre és a Látóhatár

Beszélgetés Borbándi Gyula íróval

A két világháború közötti népi mozgalom kiemelkedő alakja, Kovács Imre író, politikus születésének századik évfordulóján emlékkonferenciát rendeztek március 9-én Budapesten, a Parlament Főrendiházi üléstermében. A Lakitelek Alapítvány és a Népfőiskola Alapítvány által egybehívott tanácskozáson Borbándi Gyula író, az egykori Új Látóhatár folyóirat főszerkesztője is előadást tartott. Ennek részleteiről beszélgettünk vele.

 Milyen körülmények kényszerítették Kovács Imrét arra, hogy búcsút vegyen a szülőhazájától?

 – Amikor Magyarországon elindult a szocializmus – nevezetesen a szovjet mintára történt átalakulás – az 1945-ös koalíció pártjainak el kellett dönteniük, hogy végrehajtják-e a Moszkva által támasztott követeléseket. A négypárti koalíció legkisebb tagja a Nemzeti Parasztpárt volt. Ennek egy része Erdei Ferenc irányításával és Veres Péter nem lelkes, de a megmaradást biztosító utat kényszerként felfogó közreműködésével csatlakozott a kommunistákhoz és a szocialistákhoz. A Parasztpárt másik fele Kovács Imrét követte, aki 1947 február végén, a kisgazdapárti Kovács Bélának a szovjet biztonsági szervek által történt elhurcolása napján kilépett a Nemzeti Parasztpártból. Az augusztus végi országgyűlési választásokon Kovács egy ellenzéki listán még bekerült a Parlamentbe, de röviddel utána, a feltételezett letartóztatása előtt Svájcba menekült.  

Kerültek társai az emigrációhoz?

 – Igen, voltak olyanok, akik a híveinek számítottak, és vele tartottak. Hadd említsek meg néhányat az ismertebbek közül: Sz. Szabó Pál volt népjóléti államtitkár, Mikita István, Pap István és Borsós Sándor országgyűlési képviselők, valamint Molnár József, a párt nagy budapesti szervezetének főtitkára. Ugyanehhez a körhöz sorolható Vámos Imre újságíró, Gál Mihály pestvidéki titkár, az erdélyi Derecskey Károly és jómagam, aki korábban budapesti VI. kerületi titkár és a fővárosi intézőbizottság tagja, valamint a párt ifjúsági szervezete, a Népi Ifjúsági Szövetség budapesti titkára voltam. Az emigrálók közé tartozott még Kárász Artúr, a Nemzeti Bank elnöke és Dabasi-Schweng Lóránd államtitkár, továbbá két diplomata, Borsody István és Szabó Zoltán író – az előbbi a washingtoni, az utóbbi a londoni követségen dolgozott.  

Milyen pénzügyi és társadalmi helyzetben kezdték meg emigráns életüket?

 – 1948 és 1949 folyamán, mivel Kovács Imre Svájcban lakott, legtöbbünk számára ez az ország lett a menekülési célpont, találkozásaink színhelye. Első teendőnk természetesen a mindennapi megélhetés előteremtése volt. A menekülteknek a svájci jótékonysági intézmények szállást és élelmezést adtak, de ez csak ideiglenes volt, és mindenki arra kényszerült – persze a saját akaratából is arra törekedett –, hogy minél előbb álláshoz, elfoglaltsághoz, legalább egy svájci segédmunkás bérének megfelelő keresethez jusson. Többre akkor nem volt lehetőség.

A jövőt illetően nekünk, parasztpártiaknak is döntenünk kellett arról, hogy működésünknek és tevékenységünknek milyen szervezeti formát választunk. Kovács Imre és hívei korábban is parasztegységre, tehát a Független Kisgazdapárttal való majdani egyesülésre, vagy legalábbis szoros együttműködésre törekedtek. Ez Magyarországon az akkori körülmények következtében nem jöhetett létre, viszont külföldön, a hazai tapasztalatok birtokában és a nyugati szabadság légkörében a terv megvalósíthatónak látszott. Ilyen gondolatok foglalkoztatták Nagy Ferencet és közvetlen barátait is. Ők szintén kívánatosnak tartották egy egységes külföldi agrárszervezet megteremtését, amely a Nemzetközi Agrárunióhoz történő csatlakozás révén nemzetközi háttérre és támogatásra is számíthatott.

 Milyen történések nehezítették az előrehaladást?

 – Elsősorban az, hogy a két párt vezetői nem közösen, hanem külön-külön igyekeztek megvalósítani a szándékaikat. Kovács Imréék azzal akadályozták az egységet, hogy megalapították a Nemzeti Parasztpárt emigrációs szervezetét, a Kisgazdapártiak pedig azzal, hogy nem a Kisgazdapárt külföldi szervezetét hozták létre, hanem a közös agrárpolitika keretéül feltámasztották a Nemzeti Parasztszövetséget mint a kisgazdák és a parasztpártiak egységes szervezetét. Nagy Ferencék azt óhajtották, hogy a parasztpártiak egyenként lépjenek be a Parasztszövetségbe; Kovács Imréék pedig úgy képzelték el, hogy a két párt emigrációs szervezete egyesül az egyenjogúság és kölcsönösség jegyében.

 Bizonyára megkísérelték rendezni a helyzetet

 – A problémák megoldásának szándékával ült össze a Zürich melletti Wallisellenben 1949. március 27-én a parasztpártiak svájci csoportja. A tanácskozáson Kovács Imre elnökölt, a résztvevők legfőbb célja a Nemzeti Parasztpárt Emigrációban nevű szervezet megalapítása volt. A jelenlévők szóban, a távol maradottak – köztük jómagam – írásban adták elő véleményüket. A két parasztképviselő, Sz. Szabó Pál és Mikita István közölte, hogy már elhatározták a Magyar Parasztszövetség emigrációs szervezetébe való belépésüket, és javasolták, hogy minden jelenlévő ezt tegye. Kovács Imre és a többiek a pártalapítás mellett döntöttek azzal, hogy az majdan ajánlja fel a Kisgazdapártnak az egyesülést. Nem sikerült egyezségre jutni. Mikita és Sz. Szabó kitartott álláspontja mellett. Ezek után Kovács Imre értelmetlennek nevezte, hogy parasztpárt alakuljon az emigrációban élő két paraszt képviselő nélkül. Az ülés eredménytelenül zárult. A parasztpártiak egyenként léptek be a Nagy Ferenc által irányított emigráns Magyar Parasztszövetségbe. A zavartalan együttműködés azonban hamarosan megfeneklett, többek között azért, mert a formák nem tisztázódtak kellőképpen. Mindamellett nyomasztó volt a kisgazdák többsége, ráadásul ők nagyrészt Amerikában, a parasztpártiak pedig Európában éltek.

 Miként alakult a parasztpártiak további sorsa?

 – Egy csoportunk (engem is beleértve) Münchenben telepedett le, ugyanis 1951 nyarának végén ott indult a Szabad Európa Rádió, és annak szerkesztőségében kaptunk munkát. A kulturális rovat vezetőjeként arra törekedtem, hogy a New Yorkban élő Kovács Imrét külső munkatársként foglalkoztassam. A rádió több előadását is közvetítette az általam szerkesztett irodalmi műsorban, de olykor politikai adásokban is szóhoz jutott. Talán felesleges említenem, hogy ezek az előadások elsőrangú írások voltak, amelyek széles rétegeket érdekeltek, ráadásul a Szabad Európa Rádió tekintélyét is emelték.

 1950 végén pedig, még Zürichben, megszületett a Látóhatár című folyóirat

 – Amikor Vámos Imrével elindítottuk a Látóhatárt, még nem tudtuk, milyen következményei lehetnek annak, hogy magyar folyóiratot jelentetünk meg lakóhelyünkön, anélkül, hogy arra engedélyünk lett volna a svájci hatóságoktól. Menekültekként erre ugyanis ott nem lett volna jogunk. Ennek tudatában írtuk az  egyik oldal aljára, hogy „Készült Ausztriában”. Az első szám megjelenése után Borsos Sándor áttelepedett Párizsba, és vele a folyóirat is átköltözött a francia fővárosba. Ott jelent meg az 1951 januári számban Kovács Imre A szellem szuverenitásáért című esszéje, amelyben a szabadság jövőjéről, az amerikai közállapotokról, a nyugati világ helyzetéről, a kis népek sorsáról és a kivándoroltak Európa utáni honvágyáról elmélkedett.

 Milyen emlékezetes írásokat publikált még Kovács Imre ebben a folyóiratban?

 – 1953 márciusában érkezett meg a szerkesztőségbe A lélektani hadviselés problematikája című tanulmánya, amelyben arról írt, miként viselkedjék a Nyugat, és mit tegyen a szovjet elnyomás alatt élő népek érdekében. Szerinte, ha a nyugatiak fel akarják szabadítani a leigázott népeket, akkor olyan feltételeket kell szabniuk, hogy azokat a moszkvai igától és sztálinista vezetőiktől szabadulni akaró kommunista párttagok is elfogadhatónak tekinthessék. Arról kellene őket biztosítani, hogy rendszerük és vezetőik bukásával nem veszíthetnek, hanem nyerhetnek. Kovács Imre fejtegetéseit a szerkesztőségben egyhangúan közölhetőnek ítéltük, de Szabó Zoltán aggályoskodott, és ellenezte a kinyomtatásukat.

 Ez meglepő. Miért?

 – Attól tartott, hogy a közlés miatt konfliktusba kerülhetünk többünk munkaadójával, a Szabad Európa Rádióval, és ez árthat a folyóirat vele kialakult jó viszonyának. Mindamellett Cs. Szabó Lászlóval együtt úgy vélekedett, hogy kivívhatjuk a mccarthyzmus (Joseph McCarthy amerikai szenátor nevéről – a szerk.) által befolyásolt amerikai körök és intézmények rosszallását. A két Szabó tehát a közlés esetleges káros következményeitől féltette a folyóiratot. Mi, akik a megjelenésért felelősök voltunk, úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy a Látóhatár (későbbi nevén Új Látóhatár) független, szabad orgánum volt, és a szerkesztést nem voltunk hajlandók megosztani senkivel, még a pénzt adókkal sem. Az amerikaiak tetszésétől vagy nem tetszésétől sem akartuk függővé tenni a munkánkat. Éppen ezért Kovács Imre írását beiktattuk az abban az évben esedékes harmadik számba. 1953 májusában bármiféle változtatás nélkül meg is jelent. Az írás megjelentetéséből nem lett botrány. Mindenki a maga szemléletének és magatartásának megfelelően kommentálta, de tudomásul vette.

 Hogyan vélekedett Kovács Imre a nyugati hatalmak politikai szavahihetőségéről, magatartásáról?

 – Nagy figyelmet és érdeklődést keltett az 1956 januári számban megjelent Kijózanult emigráció című írás, amelyben Kovács Imre a nemzetközi és közép-európai állapotok alakulásából azt a következtetést vonta le, hogy a magyar emigrációnak is világossá és félreérthetetlenné kell tennie, hogyan ítéli meg szerepét, lehetőségeit, a jövőben vállalható feladatait. Úgy észlelte, hogy az Egyesült Államok nem indít háborút Közép- és Kelet-Európa országainak felszabadításáért. Ezt a lehetőséget tehát az emigrációnak ki kell iktatnia terveiből. A Kelet és a Nyugat közötti kapcsolatok nem a konfrontáció, hanem a békés egymás mellett élés irányába mutatnak. Magyarország jövője szempontjából ez a nyugati felszabadítás helyett az erőszak nélküli társadalmi és politikai változások igényét és lehetőségeit helyezi előtérbe. Kovács Imre ennek a tudomásul vételét ajánlotta, és ennek a helyzetnek megfelelő emigráns magatartást javasolt. Ehhez igyekeztek tartani magukat mindazok, akik Kovács Imre híveinek és barátainak tekintették magukat. A történelem alakulása, Magyarország helyzete és nemzetközi megítélése is igazolni látszott Kovács Imre felfogásának helyességét.

 

Zsille Gábor