vissza a főoldalra

 2013.03.22. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: A Rubicon túlpartja

Orbán nemzetközi fejleményekből levezetett, jól és higgadtan alátámasztott igénybejelentése az országra, annak visszafoglalására, a lényegi irányváltásra – tulajdonképpen hadüzenet. Gyökeresen más szerkezetű társadalmat látomásozott Orbán, mint ami most roggyant össze. Tántorgó, liberalizmus által vérszegénnyé szipolyozott állam helyett a bankokat ellenőrző nemzetállamot, a külföldi tőke tűzoltárán minden saját értéket elégető komprádorburzsoázia helyett nemzeti kis- és nagytőkét. Kimondatlanul: idegenszerű élet helyett magyar életet.

 Orbán Viktor március hatodikai, évértékelő beszédével megindult a Rubicon felé, hogy majd átlépje. Aztán, hogy átugrat-e majd rajta, mint Caesar tette, vagy megtorpan, azt még nem tudjuk. Megtörténhetik, el sem ér a kis folyócskáig, mert ha nagyon nagy sereg gyűlik köré a barbárok – rablók, bitorlók stb. – kiverésének és legyőzésének szándékával, és ellenségei éppen azért, mert serege nagy, gondoskodhatnak hátba szúratásáról. Ezért most a belső rend, a magyar egység a legfontosabb.

Orbán nemzetközi fejleményekből levezetett, jól és higgadtan alátámasztott igénybejelentése az országra, annak visszafoglalására, a lényegi irányváltásra – tulajdonképpen hadüzenet. Gyökeresen más szerkezetű társadalmat látomásozott Orbán, mint ami most roggyant össze. Tántorgó, liberalizmus által vérszegénnyé szipolyozott állam helyett a bankokat ellenőrző nemzetállamot, a külföldi tőke tűzoltárán minden saját értéket elégető komprádorburzsoázia helyett nemzeti kis- és nagytőkét. Kimondatlanul: idegenszerű élet helyett magyar életet.

Beszédének volt egy borotvaélen táncoló, valójában egy picit nehezen értelmezhetőnek látszó kitörése. Oda lyukadt ki, hogy területi követeléseink vannak, nekünk, magyaroknak, a jelenlegi hatalommal szemben. Ez nem csak első hallásra érthetetlen vagy legalábbis mint gondolat és mint kép nem tiszta, mert területi követelése csak annak lehet, akitől területet csatoltak el. De hát, akárhogy forgatjuk is a dolgot, ez még nem történt meg. Az ország neve még Magyar Köztársaság, ha a tartalma már nem is az. Készülnek a megszállására, építik a lakóparkot, szállítják befelé az új földesurakat, a szálláscsinálás befejeződött, de a terület még egyben van. Tényszerűen még nem vettek el, Csonka-Magyarország még magyar tulajdonban van, csak egy kötetnyi széljegy van a telekkönyvi bejegyzésben.

Ebben a szóképben tulajdonképpen az „élettér” fogalma van gondosan elrejtve. Az Orbánt hallgató közönség a másodpercnyi meghökkenés és meg nem értés csendje után azonban megértette üzenetét és dörgő tapssal válaszolt. Igen, kell a magyar élettér. Mégpedig minden kommentár nélkül, azaz nem a más népek ellen irányuló támadó és hódító szándékkal, hanem a magyar megmaradásért.

Érdemes tehát ennél a területi követelés–élettér cselnél egy kicsit elidőznünk. Ez ugyanis egyszerre kortünet és remény is. Ha egészen pontosan akarja az ember levezetni ennek a csel-üzenetnek az előadóban és a közönsége egyes részeiben végbemenő folyamatát, akkor persze meg kell állapítania, hogy az „élettérnek” mint régi, a forgalomból erőszakkal kivont fogalomnak a pontos jelentése, valamint az érzete és a nyilvánvalósága nem jelenhetett meg minden hallgatóban. Mert sok mai magyar emberben benne sincs már. Mert nincs benne, s nem is lehet benne. Nyilvánvalóan ültek ott, a Millenárison öregebb rókák, akik somolyogva vették tudomásul a célzást és a szónok bátorságát. De nem ők számítanak, hanem az a nagyközönség, amely ott, a Millenáris-parkban sem lebensraumként, valami terjeszkedő szándékként, agresszióként örült meg a „területi követelésnek”, hanem egyszerűen magyarként. Sokan nem tudták, mi alól, de valami alól felszabadultak. Egy elnyomott, kisemmizett, már-már nem is a saját földjén élő, fogyatkozó és minduntalan megalázott nemzet tagjaként. S ebben az értelemben a „területi követelés” – „élettér”–  egyenlőség vagy nagy mértékű megfelelés már mellékes is, marad a felszabadító érzés: együtt menetelünk – a Rubicon felé.

Természetesen igazunk alátámasztására próbát is kell tennünk. Orbán Viktor a területi követelések bejelentése előtt a bankok ellenőrzéséről, az állam megerősítéséről, a munkahelyteremtésről és a munka becsületének visszaszerzéséről, a magyar kis- és középvállalkozások feltámasztásáról, együttesen a középréteg megerősítéséről szólott, s ezek közül egyik sem területi követelés, ellenben mindegyik élettér-követelés, mármint a harmadik út gondolatrendszerében.

Orbán azonban sem a harmadik út, sem az élettér fogalmát nem ejtette ki, óvatosan, helyesen és nyilvánvalóan őszintén. Minek? Ha valaki meg akar valósítani valamit, annak lehetnek titkai a sereg előtt. Elég lesz majd az avatóbeszédében eldicsekednie azzal, hogy ő már akkor, évekkel korábban is az élettérre gondolt. De lehet, hogy akkor is csak egy szoboravatás alkalmát fogja erre felhasználni, és azzal áll elő, hogy az elkészült szobor nem Károlyi Mihályt, hanem Széchenyi Istvánt ábrázolja.

Maga a beszéd s a gondolatmenet teljes mértékben magyar volt, remélhetően annak a felismerésnek következtében, hogy a válság-változás-világháború kérdéseire ma már más válasz, itt, Európában, és különösen a magyar élettérben nem adható. Egy kis költőiséget bekérve a sorok közé és egy pillanatra eltekintve a Caesar–Rubicon játéktól, a harmadik utat mint örök és soha nem teljesülő vágyat, irodalmi gyorssegélyt, Szabó Dezső Az elsodort falujának, Németh László A minőség forradalmának a perbehívását állíthatjuk ebbe a gondolatmenetbe. Mert mi természetesen mindig, amikor a magyar sorsról elmélkedünk, gondolkodunk, kesergünk a Csodaszarvas után futó Hunor és Magor útját, nyargalását követjük. Szeretnénk követni. Nem kelet, nem nyugat, hanem egy megtartó, felfelé emelkedő út ez.

Meg kell mondanunk, hogy ezen az úton, s abban az értelemben, ahogyan most beszélnek róla, egyszerűen nincs úgynevezett növekedés. A harmadik úton az ember növekedik, az élete tud rajta kiteljesedni. A növekedés visszakerül oda, ahol van emberi és isteni értelme: a családba. Az ostoba és sohasem valóságos, mindig felfújt fogyasztási igényen és az ezt kielégítő növekedésen alapszik az a globalista világrend, amelyik most összeomlófélben van. Ez a növekedés bizonyosan és bizonyíthatóan csak a profit növekedését jelenti. Kevesek zsebében eszméletlen növekedés, sokak életében borzalmas szűkülés. Nem folytatható. És most minden emberellenes, gigászi, kimondhatatlan pénzekbe kerülő erőfeszítés, parancs, fenyegetés, kényszerítés arra akarja rábeszélni, rávenni, abba akarja beletörni az emberiséget, hogy annak érdekében hozzon áldozatot, ami a végső elnyomorodását, esetleg a végét jelenti. Minden olyan terv, reform vagy reformhazugság, amely tehát ezt a profitnövekedést akarja visszahozni és a fogyasztás újbóli növekedését akarja elérni ártalmas, emberellenes, csak az eddigiek uralmát célozza meg. Egyenesen gazemberség.

Ezért kell most a Rubicon felé előretörnünk.

Mert az ezeken a hasábokon világháborúnak nevezett válság után, és a ránk váró szörnyű szenvedések, nélkülözések és pusztítások előtt visszaállítani azt az önmagát túlélt rendszert, amely a világháborúhoz és a kevesek gonosz uralmára vezetett – gaztett. Háborús bűn. Új irány kell, amely emberibb, és amely mindig egy kicsit nemzetibb.

Mit kezdjen azonban ezzel a szándékkal, elhatározással, ezzel a Rubicon felé vonuló sereggel – amely még tulajdonképpen csak összetoborzás alatt áll és sem a nyaláb, sem az egyenes kard nincs keze ügyében – a fennálló hatalom és annak kiszolgáló bandája? Nyilvánvalóan meghallatlanná kell tennie nemcsak Orbán Viktor beszédét, de minden magyar felsóhajtást is, minden magyar gondolatot is. Mindent, mindig és mindenekelőtt jelentéktelenné kell hazudni, amit nem ők hazudnak fel tele gyomrukból, gyomorhangon. A jelentéktelenné hazudás, a „nem mondott semmi konkrétat” példás egységben történik. Mindegyik alakra ki van osztva a szerep. Az egyik lát benne valamit, a másik semmit, a harmadik csak ágál és rombol és mondják, böfögik szüntelen. Túlbeszélik, lenyomják, lehazudják, csakhogy a nép a lényeget, a Rubicon felé lovaglást észre ne vegye.