Függetlenség

2013.03.29.

Amíg Isten csak arra kell, hogy a gyomrunkat megtöltsük, addig tékozló fiak vagyunk, és távol járunk tőle

(Barsi Balázs: Az irgalmasság misztériuma)

A szerző ebben a kis könyvében Jézus egyik legszebb és legismertebb példabeszéde, a tékozló fiú története alapján tárja fel az isteni irgalmasság mélységeit, s arra hív, hogy mi is lépjünk be a mennyei Atya megbocsátásának előterébe, mely egy új világ és az isteni testvériség kezdete. Fr. Barsi Balázs OFM 1946-ban született Sióagárdon. Ferences szerzetes, pap, több mint két évtizeden át gimnáziumi és teológiai tanár, novíciusmester, több ciklusban rendi tanácstag, rövid ideig tartományfőnök. 1997 óta a sümegi kolostor elöljárója, valamint a sümegcsehi remeteség és a Newman-kegyhely megálmodója és gondozója. Határainkon innen és túl egyaránt keresett lelkigyakorlat-vezető és igehirdető, az egyházi rádió-és televízióműsorok rendszeres szereplője. Prédikációi, konferenciabeszédei, lelkigyakorlatos elmélkedései megtalálhatók könyv alakban, különféle hanghordozókon, valamint az interneten. Dr. Barsi Balázs szerint nem elég tanulni a hitigazságokról, hanem életünket keményen és következetesen hozzájuk kell igazítanunk. Így ahhoz az igazsághoz is, hogy Isten lelke bennünk lakik. Az Ószövetségben ez az emberre személyesen vonatkozó legnagyobb ígéret. „A lelkemet adom belétek.” (Ez 37,14) És: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.” (Ez 36,26) Jeremiásnál ugyanezt ígéri, amikor mondja: „Törvényemet a bensejükbe adom, és a szívükbe írom.” (Jer 31,33) Azt pedig tudjuk, hogy a törvény teljesítése a szeretet (vö. Róm 13,10), aki maga a Szentlélek. Ezért írja Szent Pál, már a beteljesülés napjaiban: Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe (Gal 4,6). Vagy: A Lélek zálogát adta nekünk. (2Kor 5,5) Ott a mélységben maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal (Róm 8,26). Jézus olyan emberi életet élt, amelyet a legteljesebb mértékben rábízott a teremtő Szeretetre. Elkövetkezendő halálunk megkerülhetetlen ténye megköveteli tőlünk is, hogy Istent vagy teremtő és feltámasztó Istennek valljuk, vagyis Mindenhatónak, és akkor rá építsük egész egzisztenciánkat, vagy pedig – ha nem tudunk hinni az ő feltámasztó erejében – ne is törődjünk vele. Sajnos sok magyar katolikus hívő egyszerűen nem ismeri az Isten hatalmát, nem hisz a feltámadásban, nem várja a holtak feltámadását, Istent csak az evilági dolgok zökkenőmentességét biztosító és hiánypótló automatájának tartja. Pedig logikusan végiggondolva mindaz, aki Istenről nem feltételezi, hogy erősebb a halálnál, igazából a halált isteníti. Ezért épül ma körülöttünk a halál-isten civilizációja. A halál-bálvány mögött persze a sátán bújik meg, aki kezdettől fogva gyilkos és a hazugság atyja. Szent Pál, aki a damaszkuszi úton látta a feltámadt Urat, és akiben Isten kinyilatkoztatta Fiát, így kiált fel egy nap: Halál, hol a te győzelmed? Az Élet elnyelte a halált! (vö. 1Kor 15,54-55) Isten maga az Élet, és az Élet szerzője. A megdöbbent kiáltás Húsvét hajnalán, amely felhangzik Mária Magdolna, a szent asszonyok, majd az apostolok ajkán: „Jézus feltámadt!”, és amely a századok boltozatai alatt egyre erősödik, minden nyelven, az utolsó napig: megrendülés Isten hatalmának láttán. Jézus feltámadásában megnyilatkozott az isteni hatalom. Hiszen gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből, vagyis hatalmából él. Akit halottaiból való feltámadása óta Isten hatalmas Fiául rendelt, (vö. Róm 1,4) A görög eredetiben a hangsúly az erőn, a hatalmon van. Ez cseng vissza a Máté-evangéliumban Krisztus szájából: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön.” (28,18) Az Efezusi levélben pedig Szent Pál az összes lehetséges szinonimát felhasználja az isteni hatalom jelzésére, amikor a megdicsőült Krisztusról ír.

Isten olyan irgalmas, hogy amit megbocsátott, arra soha többé nem hivatkozik. Dávid így vall Isten irgalmáról: „Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy... nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk." Isten olyan irgalmas, hogy „tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32). A tékozló fiú története pedig Barsi Balázs szerint olyan kimeríthetetlenül gazdag kincsesbánya, aminek sosem érünk a végére. Ha jobban megnézzük, a példabeszéd központi figurája valójában nem is a tékozló fiú, hanem az apa, aki a történet végére a mennyei Atya képévé válik, sőt annál is több lesz: az Atyaisten túlcsorduló szeretetének szentségi jele. A ferences prédikátor hangsúlyozza, hogy Urunk példabeszédei nem allegóriák, ahol minden egyes elemnek külön szellemi jelentése van, hanem olyan, az életből vett szemléletes hasonlatok, illetve parabolák, melyek kivétel nélkül valamilyen valós élethelyzetre, történésre épülnek, ugyanakkor egyetemes, mindenkor érvényes üzenetük van. Igaz ez a tékozló fiúról szóló példabeszédre is, melynek alapja egy valóságos emberi szituáció, melyen keresztül azonban maga az örök Isten közelít hozzánk és lép be az életünkbe. Az apa nem valamiféle idealizált figura, hanem hús-vér ember, aki bizony nem mentes a gyarlóságtól: például nem vette észre, hogy a nagyobbik fia hosszú éveken, ha nem évtizedeken át szorongott, és szenvedett mellette. Jézus példabeszédének sajátos aktualitása volt az őt hallgató kortársak számára, de ugyanolyan érvénnyel szól nekünk, ma élő keresztényeknek is, hiszen középpontjában Isten és az ember kapcsolata áll, átívelve az egész üdvösségtörténetet Ádámtól Krisztusig és az utolsó napig. Az, ahogy a tékozló fiú a példabeszéd elején előre kikéri az örökség rá eső részét, a Teremtés könyvének 3. fejezetét, a bűnbeesés történetét idézi. Ádám és Éva azzal, hogy evett a tiltott fa gyümölcséből, mintha azt mondta volna Istennek: „Add ki az örökségemet! Te magad nem kellesz, csak az a gazdagság, ami azon címen illet, hogy a gyermeked vagyok.” Viszont, ha az atya tudja, hogy később nagy éhínség támadt azon a vidéken, ahol tékozló gyermeke él, miért nem indul utána, s miért nem táplálja? Azért, mert most még hiába adná neki az ő isteni életét, azt is csak úgy venné, mint a disznók eledelét. Ebben a pillanatban a tékozló fiú szíve még halott. Úgy van ez, mint a szentáldozással. Aki csak a gyomrába akarja fogadni, ez nem áldozhat, mert Krisztus a szívünkbe akar költözni, s nem a testünket, hanem halhatatlan énünket akarja önmagával táplálni. Amíg Isten csak arra kell, hogy a gyomrunkat megtöltsük, addig tékozló fiak vagyunk, és távol járunk tőle. Amíg nem ő maga, az ő szeretete kell nekünk, amíg nem merült föl emlékezetünkben az atyai ház képe, addig nem lehet segíteni rajtunk. Isten sem tehet mást, minthogy türelmes szenvedéssel várja, hogy a tisztátalan eledel utáni sóvárgáson át kívánkozni kezdjünk a szellemi táplálék után.

Isten a kozmoszban elsősorban az ember által akar jelen lenni. Bármilyen törékeny és méretre is parányi a csillagokhoz, de még a behemót állatokhoz képest is, mégis mindenkit felülmúló súlyt kapott azzal, hogy Isten gyermekének hívta meg; a legnagyobb gravitáció ugyanis itt működik. Minden érte és benne áll fönn. Ha azonban megszakítja a kapcsolatot Istennel, ahogyan meg is tette, minden fellázad ellene, elsősorban ösztönös, öntudatlan természete. Az őskáosz és a halál lesz úrrá rajta, megzavarodik kapcsolataiban, így vége lesz az eredeti dicsőségnek. A teremtett világban elveszíti a súlyát; megméretik és könnyűnek találtatik. Erőt vesz rajta minden, ami azelőtt a lába előtt hevert. Az ember súlya, dicsősége az Istenhez fűződő viszonya, vagyis az őspünkösdben való részesedés. Az, hogy Isten szeretete már a teremtés pillanatában titokzatosan kiáradt a szívébe, és egészséges önszeretettel ajándékozta meg. Az ember a bűnnel az Isten Lelkét, az Isten Szeretetét űzte ki saját szívéből, és így megromlott az Istentől kapott önértékelése is. Azóta hol az önundor, az öngyűlölet, hol meg a megalomániás hatalmi roham vesz erőt rajta. Mániákus depressziós lett, teológiai szempontból, mert igazi belső, Istentől kapott súlyát, vagyis dicsőségét, istengyermekségét elveszítette. Nem veszítette el azonban teljesen, hiszen nem szűnt meg Isten képmása lenni. Továbbra is dicsőségre van rendelve, csak persze másutt keresi a dicsőségét. Más emberek véleményében, értékelésében, a hírnévben, a gazdagságban, a testi adottságokban és az evilági hatalomban, a mások fölötti uralomban, az emberek emlékezetében. Vagy ami ennél is rosszabb: végképp lemond a dicsőség helyes kereséséről. A tékozló fiú viszont józanul értékeli helyzetét: „atyámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok”. A tékozló fiú ezzel a mondattal a fizikai éhségen túl a bűnbeesett ember egzisztenciális éhségére is utal. Hiába lett az övé az egész teremtés, az Atya házán kívül semmi sem táplálja, semminek sem tudja igazán élvezni az ízét. Az embernek otthon kell, ahol dúskálhat, és nem elsősorban ételben-italban, hanem az életben. Bizonyos értelemben minden étkezésünk szentségi jellegű, hiszen a nekünk nyújtott falattal mindig magunkhoz vesszük, befogadjuk valakinek a szeretetét. Amikor az édesanya enni ad a gyermekének, nem csupán valamit ad, hanem önmagát. Ily módon a leghétköznapibb gesztusok is felvázolják az örök boldogság világát. A második fok a bevallás pillanata. Nagyon nagy jelentőségűek azok a szavak, amelyeket a fiú kimond: „Fölkelek, elmegyek atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám! Vétkeztem az Ég és teellened.” A bűnbevallás szavai azonban még nem elegendőek, a méltatlanság tudata és megvallása is szükséges. Ez a harmadik lépcsőfok, ahol a tékozló fiú elismeri, hogy eljátszotta az örökséget, hogy megtagadta az atya iránta való szeretetét. Az elszakadást nem lehet meg nem történté tenni, s a fiúnak semmi alapja nincs abban reménykedni, hogy régi méltóságát valaha is visszanyeri, mert azt egyszer s mindenkorra elveszítette. Ez az előre eltervezett bűnmegvallás azonban még mindig nem a megtérés teljessége, mert nem a valóságos, hanem az elképzelt atya előtt történik, akit a tékozló fiú rossz lelkiismerete ijesztőnek és könyörtelennek mutat. Amikor majd találkoznak, akkor fogja csak a maga valóságában látni őt, de úgy, ahogy korábban nem ismerte, irgalmas atyaként. A negyedik lépcsőfokra úgy jut el a fiú, hogy az atya lép le hozzá, s emeli magához: „Atyja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult, és megcsókolta.” Ebben az eseményben történik meg a feloldozás, s a példabeszéd itt éri el a csúcspontját, mert Jézus Krisztus most nyilatkoztatja ki az Atya minden emberi elképzelést fölülmúló szeretetét. Jobb volna, ha szüntelen erről az irgalmas Istenről gondolkodnánk, mintsem önmagunkról. Így ismernénk meg valódi önmagunkat, méltóságunkat, lehetőségeinket.

Szent János első levelében hangzik fel a kinyilatkoztatást összefoglaló, s azt hiszem, minden emberi gondolkodást, minden vallást felülmúló kijelentés: Szeretet az Isten! (4,16) De ugyanebben a fejezetben, néhány verssel előbb azt is írja János, hogy a szeretet Istentől való (4,7). Vegyük szemügyre ezt a két kijelentést. Az elsőben a szeretet és Isten közé egyenlőségjel került, annyira, hogy az állítás megfordítható, tehát azt is mondhatjuk, hogy Isten a szeretet (1Jn 4,8). Melyik az alany és melyik az állítmány? Mindkettő lehet ez is, az is. Istenről itt Szent János olyant állít, amely alany is lehet, nem csupán állítmány, márpedig Istenben csak az isteni személyek lehetnek az alany, így tehát ez az állítás: Szeretet az Isten, megfordítva: Isten a Szeretet, azt jelenti, hogy a Szeretet egy személy, mert alany lehet Isten belső életében. De melyik isteni személyről van szó? Évszázadok teltek el, és úgy tudom, hogy az első, aki ezzel foglalkozik, Szent Ágoston, a szeretet doktora, aki az emberi szeretet poklát, tisztítótüzét és mennyországát egyaránt megjárta, s aki tudta, hogy mi múlik a szavakon, amikor Isten szól hozzánk. Ő veszi észre Jézusnál a másik kijelentést: A szeretet Istentől való. Akkor tehát nem lehet szó az Atyáról, mert róla nem lehet állítani, hogy Istentől való, hiszen ő a „principium sine principio”, a kezdet nélküli kezdet. A Szeretet, aki Isten és ugyanakkor Istentől van, lehetne Krisztus és a Szentlélek. De csak a Szentlélekről írja Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben: Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.(5,5) Tehát az a Szeretet, aki maga az Isten, s ugyanakkor Istentől való és kiáradt a szívünkbe nem lehet más, mint maga a Szentlélek. Kiáradt a szívünkbe – nagyon merész állítás. Nem arról van szó ugyanis, hogy Isten érzelmet gerjeszt bennünk maga iránt, vagy pedig azt az érzést kelti, hogy ő szeret minket. Isten saját szeretetét, Szentháromságon belüli legsajátosabb életét osztja meg velünk: ez a sajátos isteni szeretet és élet, a Szentlélek lesz az ember saját szeretetévé. Hallatlan ajándék: Isten és ember egyazon szeretetből él.

A kisebbik fiú tudatosan hagyta el a házat, és fizikailag is messze került tőle, lelke mélyén azonban elvitte az atya képét, s amikor a kétségbeesés határára jutva magába szállt, fel tudta idézni ezt a képet, és erőt merített belőle. Bátyja ezzel szemben testi valójában otthon maradt, bensőleg viszont ő is eltávolodott az atyai háztól: csak a kötöttségeket és az engedelmesség terhét érezte, és lelke mélyén elveszítette az atya és az otthon képét. A felszínen ő feddhetetlen: azzal, hogy otthon maradt, és kifogástalanul megtette atyjai parancsolatait. Azonban nem az erkölcsi sík a legfontosabb. A történet teológiai mondanivalójának hangsúlya az Istennel való személyes kapcsolat alakulásán van, s ebből a szempontból az otthon maradó fiú is hűtlen. A nagyobbik fiú nem szerette atyját, s öccsét rejtett irigységgel gyűlölte. Az erkölcstelen és az erkölcsös, az atyai házat elhagyó és az otthon maradó fiú ellentéte tehát nem a bűnös és a szent ellentéte, hanem a mi belső meghasonlottságunk ábrázolása.

Az irgalmasság misztériuma az egyházi év minden időszakában, de nagyböjt idején különlegesen aktuális olvasmány. Ajánljuk a kedves Olvasó figyelmébe a www. barsibalazs. hu internetes oldalt, melyre ellátogatva megtalálhatják Balázs atya igehirdetésének különféle írott, hangzó és mozgóképes dokumentumait; tájékozódhatnak aktuális szentmiséinek, előadásainak és lelkigyakorlatainak helyszínéről és időpontjáról; értesülhetnek a beszédeit tartalmazó legújabb könyvekről és cd-ktől; valamint jelentős kedvezménnyel, on-line meg is rendelhetik e kiadványokat.

(Barsi Balázs: Az irgalmasság misztériuma; Kecskemét, 2011)

M.A.