|
 2013.11.08.
„Talpalatnyi földet hasítani”
Beszélgetés Szentmártoni János költővel, a Magyar Írószövetség
elnökével
Az 1956-os
forradalom napjainak egyik kevéssé ismert, elfeledett részlete
a váci füveskertiek néven elhíresült fiatal költők kiszabadítása.
– A tényért, hogy e rendhagyó költői csoportosulás
mindmáig nem épült be az 1945 utáni magyar irodalom oktatásába,
de még irodalmi köztudatunkba sem, azért nemcsak a kommunista
diktatúra a felelős, hanem bizony kritikusaink, irodalomtörténészeink
figyelmetlensége, nemtörődömsége, és ki tudja még, milyen
okból tett mulasztása is. Akárhogyan is, elkeserítő, hogy a Füveskert
alkotói szinte minden látókörön kívülre kerültek. Ha ezek
az 1949-től ilyen-olyan koncepciós perek révén elítélt
fiatalok elkerülik a börtönt, feltételezhető, hogy bekerülnek
nemzedékük irodalmi vérkeringésébe. Ám a Füveskert költői
sajnos megtapasztalták a rabságot. Ifjúságuk azon éveit,
amelyek általában családalapítással, a karrier megalapozásával
telnek, ők a Rákosi-diktatúra poklának bugyraiban voltak kénytelenek
elszenvedni. De ha már így alakult, akkor nem mehettünk volna
el évtizedeken át szó nélkül amellett, hogy egyazon időben több
fiatal magyar költő ugyanott raboskodott, és valóságos
irodalmi tanácskozásokat szervezett 1954-ben a váci börtön kápolnaudvarán,
a Nagy Imre miniszterelnökké kinevezését követő hónapok
enyhületében. Ez önmagában is irodalomtörténeti különlegesség!
Kikről is van szó? Kik voltak a váci füveskertiek?
– Béri Géza, aki nem csupán kiváló költő volt, de
novellistának sem volt utolsó. Ki tudja, milyen magasra
juthatott volna, ha az Illatos úti szívlapátolás, az állandó
zaklatások és megfigyelések fel nem őrlik az idegrendszerét,
és 1979 karácsonyán véget nem vet az életének. Gérecz
Attila, aki Béri cellatársaként és pártfogoltjaként került
a körbe, s akinek tiszta és egyenes jelleme, élsportoló múltja
már önmagában is imponálhatott a füveskertieknek. Legkiválóbb
költeményeinek minden idők antológiáiban ott volna a helyük.
Ha 1956. november 7-én nem hal hősi halált a Klauzál térnél,
minden bizonnyal jelentős irodalmi pályát futhatott volna be. Kárpáti
Kamil, akinek költői, prózaírói és irodalomszervezői tevékenysége
nem csupán a füveskertiek sorában kiemelkedő, de nemzedéke
egyik legnagyobbjaként kellene számon tartanunk őt. Szathmáry
György, aki kényes ízlésű, nagy műveltségű és igen alapos
tudású költő volt. A forradalom leverése után azonban
elhallgatott, bárzongoristaként kereste kenyerét egészen
1990-ben bekövetkezett haláláig, s az asztalfiókjából
egyetlen újabb vers sem került elő. Tollas Tibor, a kör rangidőse,
aki másolta és egybegyűjtötte a Füveskert-antológiák
verseit és műfordításait. A forradalom leverése után az
NSZK-ba menekült, s az ott megalapított, de a világ számos
pontján terjesztett Nemzetőr című lapjával emberfeletti küzdelmet
folytatott a Rákosi Mátyás alatt tiltott költők, írók
megismertetéséért. Tóth Bálint, aki szerencsére bekerülhetett
a hazai irodalmi életbe. Korán jelentkező betegségei máig
tartó visszavonulásra kényszerítették, az utóbbi tizenöt évben
már szinte semmit nem publikál.
Említhetnénk még
Ghéczy Istvánt és Hámory Jenőt, akik a börtön után nem írtak
többé, vagy legalábbis nem tudunk róla. A szakirodalom nem füveskertiként
tartja számon Csendes Bélát, pedig egy ideig ő is tevékeny
tagja volt a körnek.
Milyen mozzanatok eredményezték megkésett pályakezdésüket?
– Felemás indulásukat alapjában irodalomtörténeti
balesetnek tartom. És itt most nem a börtönre gondolok, hanem
éppen arra a kultúrpolitikai pillanatra, amikor az 1956-os
forradalom leverése után nem csupán mi, de egész Európa Déry
Tiborék bebörtönzésére figyelt, és Albert Camus-vel az élen
tiltakozott. Így a „kis” és „nagy íróper” árnyékában
nemigen maradt figyelem a börtönből akkoriban szabadult, pályájukat
kezdő költőkre, akiknek többségét nemhogy a szakma, de még
saját nemzedékük is alig ismerhette. Bár 1957 legelején más
társaikkal még együtt szerepeltek a Hajnali óraütések című,
első engedélyezett irodalmi estjükön az Egressy Klubban. A kétszáz
főre tervezett klubban legalább négyszázan gyűltek össze,
hogy meghallgassák a többségükben frissen szabadult költőket.
Aczél György, aki akkoriban miniszterhelyettes volt, azt
nyilatkozta a sajtóban, hogy ellenforradalmi összeesküvés színtere
lett az Egressy Klub. A forradalmat követő megtorlások kezdetével
a füveskertiek tanácsosabbnak látták, hogy feloszoljanak, meghúzzák
magukat valahol, munkahely után nézzenek. Bár tudjuk, hogy Gérecz
Attila akkor már halott volt, Tollas Nyugat-Németországban élt,
Tóth Bálintot pedig júniusban kémkedés vádjával megint
letartóztatták, majd decemberben vádemelés nélkül kiengedték.
Köztudott, hogy az 1956-os forradalom előkészítésében
és napjaiban a magyar írótársadalom, így a Magyar Írószövetség
is tevékeny szellemi szerepet vállalt. Ez azért különösen lényeges,
mert történelmi tény, hogy a szövetséget 1945 áprilisában
szovjet mintára hozták létre: az akkori pártvezetők a
kommunista diktatúra láncszemének szánták, ám az írók
szembefordultak az önkényuralmi elképzelésekkel. Ön harmincöt
évesen lett e fordulatos múltú szervezet elnöke.
– Három évvel ezelőtti végső döntésemet, hogy
indulok a Magyar Írószövetség elnöki posztjáért, hosszas tépelődés
előzte meg. Ennek legfőbb oka nem az alkotói félelem volt,
hogy nem fogok tudni annyit írni, amennyit szeretnék. Inkább azért
haboztam, mert tisztában voltam azzal, hogy egy ilyen felelősségteljes
poszt legalább akkora teher, mint amekkora megtiszteltetés. Mi több,
azt is sejtettem, hogy koromnál fogva majd még nagyobb súllyal
nehezedik rám a felelősség, hiszen mindenki árgus szemekkel
figyeli, vajon mire vagyok képes. A fiatalabbak azt lesik, hogy
milyen reformokat vezetek be, az idősebbek pedig attól tartanak,
hogy lesöpröm őket a szövetség irodalmi színpadáról. Akik
közelebbről ismerték addigi munkásságomat, persze tudhatták,
hogy mind költői, mind szerkesztői, mind pedig irodalomszervezői
tevékenységemmel éppen a nemzedékek közötti szakadék fölé
igyekeztem mindvégig hidat verni. Akárhogyan is, hosszas rábeszélések
és többszöri mérlegelés hatására 2010 novemberében
elindultam az elnöki tisztért, az új választmány megújult
elnöksége pedig vezetőnek választott. Nem csupán az én életemben
volt ez rendkívül fontos esemény, hanem az Írószövetségében
is, hiszen vezetői testülete általánosan fiatalított: az ötvenhat
fős választmányba tíz, a hétfős elnökségbe pedig három ötven
év alatti tagunk is bekerült. Időközben eltelt egy ciklus: számos
küzdelem, tanulság és eredmény áll mögöttünk. Különösen
jó érzéssel tölt el, hogy munkámmal elnyertem olyan idősebb
mesterek bizalmát is, akik eleinte ódzkodtak a bátor fiatalítástól.
Persze, ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy lehetetlen egyszerre
mindenkinek megfelelni. Ezt már tízéves szerkesztői munkám
során is megtanultam, de elnökként még töményebben átéltem.
Elnöki ténykedésének egyik legsikeresebb fejlesztése
a Magyar Írószövetség világhálós portálja, amely sokkal áttekinthetőbb
és naprakészebb lett.
– Szeretnék e portálon egy 1956-os virtuális emlékszobát
is létrehozni korabeli dokumentumokkal, írók visszaemlékezéseivel,
képgalériával. Ehhez jelentős előrelépés lesz írószövetségünk
irattárának rendbetétele, feldolgozása, amelynek érdekében
szakmai tárgyalásokat kezdeményeztünk a Rendszerváltás Történetét
Kutató Intézettel. Ez óriási munka, hiszen több évtizedet
kell alapul venni, nem beszélve arról, hogy 1956 után a hatalom
számos dokumentumot eltüntetett.
A Magyar Írószövetség otthona nagyszerű helyen áll:
a hatodik kerületi diplomatanegyed peremén, a Városligeti fasor
és a Bajza utca sarkán…
– A székház sorsának végleges elrendezése már-már történelmi
feladat, és ezt elődeinktől örököltük. 2012 elején lejárt
a tíz évre előre kifizetett bérleti szerződésünk a Terézvárosi
Önkormányzattal. Folyamatosan tárgyaltunk a kerület vezetésével
és a kulturális tárcával. Most már nyugodt szívvel
kijelenthetem, hogy ez év végéig a történet végére érünk.
A kormány kifizeti a több mint másfél éves bérleti tartozásunkat,
kicseréli székházunkat egy másik ingatlannal, majd azt a
rendelkezésünkre bocsátja. Vagyis a tulajdonunkba kerül a
Bajza utcai palota több mint hetven százaléka (az a része,
amelyiket jelenleg is használunk), előreláthatólag 2014 első
negyedévében. Bízom abban, hogy ezek után forrásokat is találunk
majd a felújítási munkálatok elkezdéséhez, mert egyre égetőbb
veszélyeket rejteget az elektromos hálózat, a nyílászárók
szigetelése, a homlokzati állapot, a fűtésrendszer. Büszkék
lehetünk rá, de bizonyos értelemben az előbbi tervek kivitelezését
jelentősen megnehezíti majd az a tény, hogy székházunkat
2013. augusztus 9-i hatálylyal műemlékké nyilvánították.
Mostanság divat a nyomtatott könyvek eltűnéséről, a
Gutenberg-galaxis zsugorodásáról, sőt pusztulásáról szónokolni.
Bevallom, bosszant az efféle bölcselkedés. Ön miként van
ezzel?
– Nem kesergek. A könyv nem lesz az enyészeté, mert az
általa megélhető bensőséges viszonyt a szerző szellemével
semmiféle digitális adathordozó nem pótolhatja. Igaz, hogy az
olvasási statisztikák világszerte évről évre romlanak – de
az olyan programsorozatok, mint az Ünnepi Könyvhét vagy a
Gyermekkönyvnapok, makacs példái annak, hogy a
Gutenberg-galaxis nem adja könnyen magát. A könyvfesztiválok
idején országszerte százezrek sereglenek költőink, íróink,
tudósaink köré, hogy kezet rázzanak velük, dedikáltassák könyveiket,
s az otthoni meghitt félhomály körében elmerüljenek a világukban.
Az emberek szeretnének feltöltekezni valami plusszal, amit a hétköznapoktól
nem kaphatnak meg. A kis kiadók emberfeletti küzdelemmel, a nagy
kiadók pedig kellő körültekintéssel azon dolgoznak, hogy kielégítsék
ezt az éhséget. Mert a szellem is éhezik, ha nem etetik, s nem
csupán a test sorvad el táplálék híján. A művészet a lélek
oxigénje – a könyv, az alkotás pedig az oxigénpalack.
Súlyos problémákat vet fel a magyarországi könyvterjesztés
rendszerváltás utáni állapota. Ráadásul a kedvezőtlen
folyamatot a jelenlegi gazdasági válság csak felgyorsította.
– E káros tendencia ellensúlyozására több mint két
évtizede várat magára egy nemzeti könyvesbolthálózat kiépítése
határon innen és túl, amelynek kötelessége volna, mondjuk,
Szabadkától Kassáig, Bécstől Sepsiszentgyörgyig mindazon könyvek
tartása és népszerűsítése, amelyek a Nemzeti Kulturális
Alap vagy a miniszteri külön-keret által támogatva, tehát állami
forrásból láttak napvilágot. Hasonló rendszer indult el a könyvtárak
esetében a Márai Programmal, amely kezdetben óriási segítséget
nyújtott a kis és közepes kiadóknak – mostanra viszont már
több sebből vérzik.
Egyesek azt állítják, hogy az emberiség szellemi és
erkölcsi értelemben mélyponton van, és régóta nem volt
annyira az ösztönei rabja, mint korunkban…
– Ha szeretnénk kimenteni a valódi értékeinket,
farkasszemet kell néznünk a tényekkel. A szellem és a hit bástyái,
amelyek hosszú évszázadokon át igazodási pontként szolgáltak
emberek millióinak, jelenleg romokban he-vernek. Európa legtöbb
nemzete, de más földrészek számtalan népe is kezdi fölismerni:
ha kulturális gyökereinek köldökzsinórján át táplálkozva
nem építi újjá önmagát, nem fogalmazza újra identitását,
a lényeget illetően nem segíthet rajta népszaporulat, sem
gazdasági győzelem.
Nemzedékem, amely
fokozatosan átveszi a világ irányítását, identitászavarban
vergődik, sokszor tévutakat épít vagy vizionál maga elé.
Sokszor olyan ostromokra indul, amelyek közepette elveszíti önmagát,
kapcsolatát lényegével. A többség nem hisz a családban, a hűségben,
a becsületben, a hazában, az adott szóban, a művészet
megtisztító és figyelmeztető erejében. Közben rohamléptékben
üresedik, fogyatkozik, magányosodik – s jobbára nem érti, mi
hiányzik az életéből, hiszen ő csupán a világ kihívásaira
felelt; azokra a jelenségekre, amelyeket a szüleitől örökölt,
s úgy tűnik, a gyermekei fognak végképp elviselhetetlenné
tenni.
Mi dolgunk hát e világon? Mibe kapaszkodhatunk?
– Talpalatnyi földet kell hasítanunk. Nem egyet, hanem többet
is, külön-külön, amelyeken megrakhatjuk újra az értelem tábortüzeit.
Ahogy kezdtük. Hinnünk kell abban, hogy si-kerrel járunk, különben
eleve kudarcra ítélt az egész. S közben nem csupán elemezzük
a rettenetet, amiben élünk, hanem alternatívát is keresünk. A
megtisztulásig kell jutnunk, nem csupán a fölismerésig.
Tagadnunk kell azt, hogy csupán a pénz, a hatalom, a szexualitás
rabjaiként lerongyolódott tömeg vagyunk. A magyar írástudóknak
is ezt kell szem előtt tartaniuk. Egyetlen percig se higgyük,
hogy hazánk, kultúránk, anyanyelvünk ma kisebb veszélyben
van, mint a XIX. század közepén vagy a XX. századi világégések
alatt volt. Napjainkban sokkal alattomosabb és kiismerhetetlenebb
erők áldozatául eshetünk, mint bármikor. Ehhez a kultúrára
fölesküdött embereknek újra becsülni kell tudniuk önmagukat,
a hivatásukat. A nehézségek kedvünket szeghetik, föladásra
sarkallhatnak minket. Mégsem szabad behódolnunk egy felsőbb erőnek,
amit napjainkban jobb híján globalizmusnak nevezünk.
A magyar népre,
legalábbis a kárpát-medencei történetét nézve, sajnos
mindig jellemző volt a széthúzás és az irigység.
Hazaszeretetünk, bátorságunk, műveltségünk számtalan dicsőséget
is hozott a konyhára, de az összefogásról sosem voltunk híresek.
Miért jellemezné más az értelmiségünket? Napjainkban sincs
ez másképpen. Fogalmunk sincs még (tisztelet a kivételnek),
micsoda életveszélyes luxus ez, főleg akkor, amikor erősek
csak együtt lehetünk. Nem kell mindenben egyetértenünk, sőt,
a viták előrébb viszik az embert – de állóháborút vívni
ott, ahol a leginkább építkezni kellene: a kulturális
frontokon, nos, ez egyenlő az önfelszámolással.
Zsille Gábor
|
