vissza a főoldalra

 2013.11.22. 

A látás és láttatás eleganciája

Ardai Ildikó tárlata a Budapest Kiállítóteremben

A magyar textilművészet forradalma akkor – évtizedek előtt – következett be, amikor a művek kiléptek a térbe. S ez a szemléletváltás, a hagyományos szövőtechnikák meghaladása, együtt járt az anyagok bővülésével is. A papír (öntött papír), a fa, a fém, az üveg olykor a textilalapú anyagokkal elegyítve, olykor önmagukban egy másfajta önkifejezés szolgálatába álltak. Evvel természetesen nem hamisítódott meg a gobelin-technika (a gyapjú, stb.) – a legjobbak ma is művelik – közvetítő ereje, ám a sokáig idegennek tetsző anyagok használatával fölfedező út nyílott a kísérletezők számára is.

Ardai Ildikó annak a művészgenerációnak a tagja, amely – akárcsak Nagy László vagy Juhász Ferenc a költészetben – visszanyúlt a bartóki gyökerekhez. Önmagára találásukat a népköltészetben, néptáncban való otthonosság – az innen merített érzelmi erőnek a művekben való kamatoztatása – éppúgy jellemezte, mint modern létszemléletük. Számukra a világ sosem a káosz, az elidegenedés terrénuma volt, hanem összetett anyagi, filozófiai, stb. valóság mint az eszmélkedés terepe.

Olyan fölfedezendő, kozmikus értékeivel a személyiségkifejtést is segítő – mi több, ösztönző – pont, amely sűrítve magában foglalta mindazt (csak érteni kellett az „előhívás” módozataihoz!), ami az új arcú nemzedék számára érték volt. Közülük elsőbben a hagyománytiszteletet kell említeni. Ezeknek a hajdani fiataloknak a történelem, a magyarság, a haza, a népélet és -művészet – legkivált Erdély mint magatartásforma, mint megtartó erő – nem eldobandó kolonc volt, hanem szem- és léleknyitogató érték. Érzéshullám, amely ha végigsöpört a személyen, átalakította annak világlátását, gondolkodásmódját is.

Ezen kívül a néptáncban, az előadó művészetben és a sportban való jártasság, nem utolsósorban a finom rajzhálóban való kitárulkozás – végső soron képzőművészről van szó –mind-mind olyan járulékos, az invenciózus önkifejezést szellemmel, erővel, bátorsággal segítő elem, amely nélkül Ardai Ildikó személyisége, művészete aligha volna az, ami: az organikus létélmény mint szabadság, egyúttal mint modern boldogságforrás megtestesítője. A Budapest Kiállítóteremben látható csoda a föntiekben gyökerezik.

A látványnak lehetnek, mint ahogyan vannak is, szakrális vetületei, hiszen a vesszőből font műtárgyak (Aranyhalra várva – 1992; Fészkek és madarak – 1998; A varázsló sapkája – 2012) nemcsak a népi kézművesség, hasznosság szépségre törekvő tárgykultuszát juttatják eszünkben, de bibliai jelképrendszerükkel az „égi tárnák” magasságát, s a mítoszi kötődés mélységét is.

Ám ez a szentség a kézi munka, a fonás, az ujjbegyek simogató keménysége által – az életfára utaló teremtés gesztusával – valósul meg. Anyag és szellem találkozik bennük. Szinte költészet van abban, ahogyan clairvaux-i Szent Bernát Szűz Máriát „felséges termőágnak” nevezi. De látván a Fészkek és madarak, a több részből álló, térfoglaló gesztusukkal ünnepien szárnyaló művek, leheletfinom szobrok kecsességét, nem föltétlen kell gondolunk Izajásra – „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1) –, hogy birtokunkban legyen az élmény, az anyaggá lett virgonc, szellősen szabad képzelet – műtárgy formájában.

Viszont aki egy csöppet is tisztában van avval, hogy a termékenységet szimbolizáló zöld ág (vessző) a magyar népszokásokban milyen fontos szerepet tölt be (Húsvét, Szent György-nap, Pünkösd, Aprószentek, stb.), azelőtt megnyílik, új értelmezési tartományokat sugallva, az Ardai Ildikó-i univerzum. Eme látvány-költészet ugyan merít a gazdaság (az alföldi pusztaság) szokásvilágát, munkakapcsolatát, hasznosságát kifejező „hétköznapi” darabokból is – lásd az állatok védelmére szolgáló, itt poétikus formaként ható Szárnyékot (1998) –, ám a „föld legyezőjeként” a beléje szuggerált tartalmakkal csaknem szakrálissá válik.

A varsák folyóbéli és égi (Biblia) halai a körkörös „koszorúkká” font fűzfavesszők rabságában éledezni kezdenek – a látványnak ez az esztétikai hozadéka –, és beragyogják a láthatatlan révén is látható horizontot. Egyúttal utalván Krisztus eledel-szaporítására. Íme az egymásnak boruló, evvel a tömbhatást erősítő organikus „zikkuratoknak” (Aranyhalra várva – 1992) a titka. Az A varázsló sapkája (2012) szerkezetében ennél jóval bonyolultabb kompozíció, hiszen a körkörös vessző-horizontálisokból épített koronát – a pörgés, forgás mozgás-elemek szerint is kecses szimbólumát – a fokozatosan elvékonyodó, fölfelé törő kupola (vessző-kúp) emeli izgatóan térelemmé.

Evvel nem az Álló kévék (1991) stabilitása lesz kérdéses – eme szobor-együttes bojtos-kalászos tornyai megannyi aratásünnep –, sokkal inkább a két – nyitott és zárt – forma egyaránt fontos üzenete hangsúlyozódik. Mint ahogyan a minden bizonnyal művészi ars poeticaként is értékelhető Szárny (1986) – számtalan formája föllelhető az életműben – ugyancsak (leget-magasságot meghódító alkalmasságával) a röpülés, tágabban a szabadság jelképe. Lógatott legyezőszerű volta némi keleti jellegű beütést involvál, s minthogy átlátható lévén fölsejlik mögötte a műtárgyakkal belakott tér, egy kissé „kapu” funkciója is kitetszik – a háttér minél szabadabb légzésével. Az Átjáró (2003) függélyes szalagjai, a libbenések által szabaddá váló nyílásokkal, ugyancsak rokon látványérzést szülnek.

Magyar motívumkincs, székely festékes? A lélek palettája ettől, és az ezt megelőző, majd erre rakodó technikai s vizuális értékhalmazoktól utánozhatatlan. A finnországi és a hetvenes években tett erdélyi utak – az ellesett technikával is egy régiesen újfajta szépségfaktor megteremtése – sokat lendítettek a textil mívesén. Aki a már említett komplexitással – új szépségre új szépség – közeledett minden, a fonás, szövés, színezés keresztjére feszített tárgyhoz. (Különféle technikák épültek egymásra.) Ha az egyúttal egy corpust (is) magában rejtő Égi madártól (2011), a halovány szürkék és égő (több fokozatban égő) barnák lakhelyétől visszatekintünk a korábbi kárpitokig – a lépcsősen eltolt horizontális hullámzásban erő van –, könnyen észrevehető a Racka I. és III. (mindkettő 1999) hasonló felületi villódzása, s nemkülönben a színes gyapjún megült fénytestek (a rackagyapjú természetes színei), valamint a színkazetták harmóniája (Indián I.- III. – 1990).

A kiállítás mint életműmustra tömör foglalata az Ardai-féle szépségeszménynek. Tudás, bölcsesség, érzékenység, tapasztalat, kivitelezői – önkifejezési – bátorság mind-mind eme cél minél hathatósabb megmutatására szolgál. Vizualitásra törekvő tökély? A látás és láttatás eleganciája.