vissza a főoldalra

 2013.11.22. 

In memoriam Csurka István

Csurka István: Az út

A fogyasztói társadalom mint a liberális piacgazdaság végterméke, mára túlélte magát. Az egykor felszabadító erejű liberalizmus a tiltások önkényes rendszerévé vált. A liberalizmus gazdag részvényesei, menedzserei, közgazdászai és médiaszakemberei bezárkózva, őrzött-védett lakóparkjaikban élnek. Félnek azoktól a népektől, amelyeknek egykor egyenlőséget és a zsarnok király, a zsarnok állam és a zsarnok egyház alóli felszabadulást ígértek. Tiltások, korlátozások bevezetésén törik a fejüket. Értelmetlenné vált az életük. A liberális lakópark a vár középkori védettségébe szervezte magát, annak tekintélye nélkül, és úgy tesz, mintha rémülten várná a populisták és a szélsőségesek ostromát, holott a legtöbb szélsőséges csoportot maga szervezi, mert valójában a középosztály, a nemzeti értelmiség támadásától tart.

A végletekig manipulált világban egyetlen szélsőséges csoport, törő-zúzó utcai anarchista erő sem veszélyes a rendszerre. A tálibok is messze vannak és az ismeretlen hegyek közt játsszák el a mumus szerepét. A liberalizmus maroknyi haszonélvező rendszerének egyetlen gondja van, hogyan kerülje el a nemzeti értelmiségek újjászerveződését. Ha sikerül, új ostromlandó helyeket, pogrom célpontokat, intézményeket az utcai hőbörgés számára kijelölni, és egymás ellen tudja hangolni a nemzeti értelmiség egyes csoportjait, nyert ügye van. Még a kezében van a média, a tömegtájékoztatás és a reklám, azaz a teljes manipuláció. Ha kiderül, hogy a rendszere megbukott, ezeket elveszti és minden elveszett számára.

De reménykedhet más körülmények fennforgásában is: liberalizmus ellen fellépő tömegnek még nincs, vagy megint nincs vezetője, nincs eszmeadó értelmisége, törzskara. Fel-fellépnek írók, építészek, gondolkodók, szociológusok, s néha politikusok is, de sikerül őket a liberális elitnek, a lakóparkok kasztjának elszigetelni. Egyre több ember látja ugyan a liberalizmus végét és a fogyasztói társadalom pusztító voltát, a helyzet tarthatatlanságát, de nagyon kevesen adják fejüket bátor cselekvésre. Molnár Tamás Liberális hegemónia című művében, amelyben éppen ennek a hegemóniának a végét írja le, ezt az értelmiségi gyávaságot, avagy tehetetlenséget így látja: „A nyugati értelmiség nem feltétlenül ért egyet Rawlsszal – a liberális status quo amerikai apologétájáról, egy istenített filozófusról van szó –, de azon a gondolkodási kereten belül, amelyet az uralkodó liberális ortodoxia szabott meg, nincs más lehetséges megoldás. Ennek az értelmiségnek minden tagja fél az ismeretlentől, ámde a közelmúlt alapján fel tudja mérni a jövőt és az általa nyújtott alternatívákat. Miután az összes alternatívát elvetették, az eredmény az, hogy kényelmesebb fenntartani a jelenlegi állapotot megszerzett pozícióival együtt. Némelyek tisztában vannak ugyan a liberalizmus folytatódásának veszélyességével, de nem akarják elsőként megkongatni a vészharangot. A fent említett értelmiség következésképp a nem hivatalos, az ortodoxián kívül álló átalakulások ellenzékévé szerveződik. Tagjai ily módon dupla presztízst élveznek: támogatják a liberális status quót, amely szinekúrát, pénzt és tekintélyt biztosít számukra, és közben azt a látszatot keltik, hogy harcolnak ugyanezen ortodoxia ellen, tartalmatlan, de divatos fogalmak ellenében. És ez biztosítja nekik, hogy eredeti és bátor újítóként tiszteljék őket…”

Ha valamiről a magyarság mai helyzetében éles kritikát kell mondani, erről a kétszínű játékról mindenképpen. A magyarság veszélyeztetettségében ez a bújócska megengedhetetlen. A liberalizmus világméretű összeomlása egyenes, bátor kiállást kíván és harcot, szembenállást tesz, ha nem is veszélytelenné, de rövid távú hátrányúvá, elviselhetővé. A második világháború utáni liberális, zsidó vérengzés, bosszú, a bolsevizmussal szövetkező és Európát elpusztítással fenyegető roosevelti politika nem lehetséges többé. A liberalizmusnak nem lesznek többé népbíróságai, internáló táborai, jégbe fagyott hullahegyei a tundrán, fennmaradásának egyetlen reménye már csak a holokauszt tagadás elleni küzdelem mindenáron való fenntartása és az értelmiségi egzisztenciák fölötti rendelkezés.

Ezért most a megmaradásért folyó harc táborának és a kibontakozás tervezőinek elsősorban önmagukkal, saját elszántságuk fokával és harckészségükkel kellene tisztába jönniük. Akarják-e a rendteremtést, a hatalom- és pozícióbitorló liberális álelit eltávolítását, a komprádorok megfegyelmezését, akarják-e a hatalmat. Tudják-e, hogy most nem lehet kompromisszumot kötni?

Ez a dolgozat elsősorban befelé vizsgálódik, mint valami önátvilágítás. Milyenek vagyunk, milyenekké lehetünk és milyenekké kellene válnunk? Rendelkezünk-e saját belső vagyonleltárral, vagy elhisszük, hogy minden ész, tudás, vezetési tapasztalat, készség odaát van. Holott csak egy tény nyilvánvaló: nincs annyi pénzünk, mint nekik. Eszköztelenek vagyunk és a pénz még odaát fial hírnevet, hatalmat, vagy ha úgy adódik, leereszkedős népbarátságot, bájolgó karitászt. A liberalizmusnak több mint egy évszázadnyi az uralmi előnye a magyarsággal szemben és ebből 45 év a szovjet bolsevizmussal karöltve gyakorolt nemzetpusztítás.

Lendvai István írta az 1920-ban kiadott A harmadik Magyarország című gyűjteményének előszavában az alábbi keserű, de nagyon pontos és ma is égetően igaz szavakat. „Két hamis Magyarország játszotta halálos regényét a magyar élet politikai, gazdasági és irodalmi területein. Egyik sem minket jelentett, mindegyik jelentett belőlünk valamit, s a fajiság legmélyebb érzéseivel, a hivatottság öntudatával tudtuk és láttuk, hogy mi jelenthetnénk mindent. De némákká és tehetetlenekké ítélt a dolgok fonáksága, és összeomlás volt ránk alkudva annak fizetségéül, hogy a szánk parazsát végre szavakká szórhassuk és gúzsainkat szétdobhassuk. Az egyik Magyarország, amelyről 1867 óta mindent elneveztek, s amely olyan kérkedve, olyan öreges hetykeséggel viselte a történelem nevét akkor, amikor a történelmet már régen nem ő csinálta – apáink Magyarországa volt. A másik, amely 1867 óta egyre bátrabban és tornyosabban mozgatta vakondtúrásait, de csak 1918 októberében merte nyíltan magáénak vallani és vállalni 1867 óta csinált magyar történelmét, s tépkedte izgult mohósággal a hosszú évek aranyalmáit, az idegenek Magyarországa volt. Két névbe foglalom össze a két országot, minthogy a két név viselője jelentette is: Tisza István gróf és Jászi-Jakobovits Oszkár nevébe.”

Lendvai István az egyik legképzettebb fajvédő ideológus, író, kritikus, pompás tollú publicista. A harmincas években megindult Magyar Nemzetnek Nomád írói nevű tárca- és vezércikkírója. 1945-ben nyomtalanul eltűnt. A magyar fajvédelem és a „harmadik” Magyarország megteremtésének szükségességét már korábbi, a világháború előtt és alatt közreadott írásaiban is hangoztatta. Egyéni sorsában, mindig részrehajlás nélküli kiállásaiban és az egész fajvédelmi mozgalom fogadtatásában, időnkénti üldöztetéseiben, az értelmiségi közép meg nem értő, gyáva fogadtatásában a magyar sorstragédia szele süvölt fel. Az, ami most történik velünk.

Az ember s a mozgalom, amely véréből való vérnek tudja az úri Tisza-nemzedéket és kérlelhetetlenül megnevezi az idegenséget, soha nem jutott hatalomra Magyarországon. Megtűrt többször lehetett, nem mindig üldözték, ennyi volt a sorsa. Amikor az „öreg hetykék” a Tiszák, a Bethlenek és a Kormányzó úr volt hatalmon, akkor a Jakobovits bankárjaival való alkuk, végeredményben a bankárok pénze akadályozta meg, hogy Szabó Dezső, vagy barátja, Lendvai István fajvédelmi gondolatai érvényesüljenek. De a Molnár Tamás által leírt alkalmazkodási kényszer – amely Amerikában íródott –, a gyávaság is oroszlánrészt vállalt a magyar kultúra, a magyar felvilágosodás ezen részének az elhallgatásából. Amikor pedig Jásziék közvetlenül és szovjet segítséggel kerültek hatalomba, Rákosi, Kádár, Aczél és később a rendszerváltás után Göncz Árpád és Kis János vagy Haraszti Miklós és Konrád György idejében, már Lendvaiéknak a nevét sem lehetett kiejteni. Mind a faj, mind a védelme tiltva volt, és gyakorlatilag tiltva van ma is.

Elhangzott 2009 novemberében

(Folytatása következik)