vissza a főoldalra

 2013.11.29. 

A „Big Ear” művelet része

Gondolatok a múltról, tanulságok a jelenről

Már az 1960-as évek vége felé a Rendőrtiszti Akadémia állambiztonsági szakán, az ellenség tanulmányozása néven emlegetett tantárgy keretein belül, oktatás tárgyát képeztek az amerikai National Security Agency (NSA) globálisan alkalmazott műveleti sorában a „Big Ear” fedőnéven emlegettek is. Ezekről a lehallgatási műveletekről, mint a világ csendőrének galád tetteiről a szocialista propaganda jóvoltából már nyilvános kiadványokban is olvasni lehetett. Titkosszolgálati berkekben az is tudott volt, hogy az USA titkosszolgálatai – köztük az NSA is – már akkoriban, de később is, nem csupán az ellenséget vették célba, hanem az állítólagos barátokat és szövetségeseket sem kímélték.

Ugyanez elmondható volt a kétpólusú világ másik nagy hatalmáról, a Szovjetunióról is, sőt akkor is és időről időre azóta is kiderül, hogy más államok titkosszolgálatai sem nagyon idegenkednek a barátok megfigyelésétől sem. Példákkal bizonyítható, hogy mind a két nagy ellentáborban, a szövetségi rendszereken belül is előfordultak konspiratív titkosszolgálati villongások, amelyekről a nemzetközi közvélemény vagy tudomást szerzett, vagy nem.

Az informatika és a távközléstechnika robbanásszerű fejlődésének a következménye, hogy számottevően változott ezeknek a területeknek az ellenőrzésére kifejlesztett és alkalmazott eszköztár is. Nincs ennek kapcsán semmi csodálkozni való. A megdöbbentő sokkal inkább az, hogy az évtizedek óta többé-kevésbé ismert tények miatt az NSA-val kapcsolatban micsoda heves botrány robbant ki napjainkban.

Nem kellett ehhez más, csupán egy Snowden (képünkön) nevű, eddig ismeretlen, de egy csapásra világszerte ismertté vált titkosszolgálati (NSA) munkatárs – már bocsánat a minősítésért, de egy utolsó kis senki – aki olyan adatokhoz férkőzött hozzá és tálalt a világ közvéleménye elé, amely nemzetközi bizalmi válság felé sodorta az USA és szövetségesei viszonyát. Az a tény, ismert körülmény, ami évtizedeken át nem hatott sokkolóan, az most egy csapásra azzá vált. Márpedig ennek a változásnak kell valami okának, magyarázatának lenni.

A barátok, szövetségesek felé irányuló titkosszolgálati műveletek, így a technikai eszközökkel végrehajtott információszerzés különféle változatai is eddig általában a katonai, hadiipari, gazdasági – fejlesztési, termelési, kereskedelmi, pénzügyi stb. – adatokra terjedtek ki. A jelek szerint ez hidegen hagyta a szövetségeseket. Most is ugyanezzel kábítják mind a két oldalról, a megfigyelő és a megfigyeltek oldaláról is, a közvéleményt. Vajon mi lehet az, ami a felháborodás, az eddig soha nem tapasztalt ricsajozás okaként most mégis számításba vehető?

Valószínűleg akkor találjuk meg a helyes választ, ha a régebbi idők és a mostaniak közötti titkosszolgálati technikai megfigyelések műveletei közötti különbségekre koncentrálunk. A különféle informatikai eszközök és a szuper okos mobil távközlési lehetőségek már olyanok, hogy a megfigyelésük által mélyen bele lehet látni a felhasználók legféltettebb magántitkaiba is. Márpedig az emberek többségükben gyarlók – ilyenek ám a politikai, katonai, gazdasági stb. potentátok is! – és vannak titkolni valóik, minél fontosabb pozícióban van valaki, annál inkább.

A politika pedig már csak olyan, hogy aki ma barát, az lehet holnap akár ellenség is, vagy akivel ma meghitt a viszony, az holnapra, netán holnaputánra hűvösebbé válhat. Ezért nem árt, ha akár barátról, akár ellenségről, rendelkezésre állnak olyan adatok, amelyekkel szükség esetén akár nyíltan a közvélemény előtt kompromittálni, netán titkon presszionálni lehet. Bizony nem zárható ki, hogy ez lehet ennek a mostani bizalmi válságnak és nagy felháborodásnak az oka. Érdekes módon azt senki nem sérelmezi, hogy ugyanezzel a művelettel hétköznapi emberek sokaságát is – még ha feleslegesen is – lehallgatták. De a vezető politikusok esetéről ez már nem mondható el. Nem véletlenül pont ezek miatt tört ki a Snowden-cirkusz.

Az NSA-botrány kapcsán van néhány olyan körülmény, amelyen nem ártana kicsit elgondolkodni.

A híradások arról szólnak, hogy ez a Snowden állítólag 20-25 munkatársa számítógépes jelszavát felhasználva jutott hozzá illetéktelenül a sok-sok titkos információhoz. Erről eszembe jutott, hogy negyven évvel ezelőtt a magyar kémelhárítás egyik alosztályán négyen, operatív tisztekként, közös irodában dolgoztunk. Valamennyien titkos hálózati munkát is végeztünk, de egyikünk sem tudta azt, hogy a többieknek kik a titkos megbízottai, ügynökei. A belső konspirációs előírások megkövetelték ezeket a szigorú rendszabályokat, illetve ezek betartását és betartatását. Elképzelhető, hogy milyen lehet a belső konspiráció – a titkosszolgálati munka egyik alapkövetelménye! – az amerikai NSA-nál, ha ez a Snowden megtehette azt, amit megtett. Lehet, hogy igaza lesz a titkosszolgálati szakmában jártassággal rendelkező Putyinnak, és tényleg érdemes lesz visszatérni az írógépekhez?

Nehogy azt gondolja valaki, hogy egy titkosszolgálat vagy egy titkosszolgálati rendszer egyik tagja, hajlandóságot mutat a baráti államokkal szembeni különféle technikai lehallgatási műveletek végrehajtására, ugyanakkor képes lesz az egyéb konspiratív eszközök és módszerek tekintetében az önkorlátozásra. Ennek körülbelül annyi a realitása, mint annak a nemrégen elhangzott magyar szakpolitikusi nyilatkozatnak, hogy a baráti titkosszolgálatok között nem szokás az egymásra dolgozás. A Snowden-ügy kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy az USA-ra a legutóbbi időkben sem jellemző a titkosszolgálati önmegtartóztatás, már ami a barátaikat és szövetségeseiket illeti. Arra utaló jelek is vannak, hogy ugyanez más országokról is elmondható, legfeljebb a lehetőségek okán korlátozottabb mértékben. Márpedig ha van hajlandóság a baráti országok irányába lehallgatási műveletek végrehajtására, akkor miért ne tételezhetnénk fel más konspiratív tevékenységet is a barátok megfigyelésére?

Az ehhez kapcsolódó kétkedő gondolataimat rövid történeti visszapillantással kell kezdenem. A mieinkkel jelenleg baráti és együttműködő titkosszolgálatok – akár a NATO-n belüliek, akár azon kívüliek – 1990 előtt többségükben ellenségeink voltak a konspiratív frontokon. A magyarországi rendszerváltozással azonban megváltozott a helyzet és az egykori ellenségek közül a jelentősebbek hirtelen barátokká váltak, a korábbi szövetségesekből meg többnyire ellenségek. Majd ez az utóbbi helyzet is némiképpen módosult, elsősorban az egy szövetségi rendszerhez való csatlakozás következtében. Ma már hallani sem lehet az 1990-es évek elején olyan gyakran hangoztatott körkörös védelemről.

Az ellenséges titkosszolgálatok természetesen a rendszerváltozás előtti évtizedekben beszerveztek kémügynöknek Magyarországon élő magyar állampolgárokat is. Ha ezek csak annyian voltak, vagy csak megközelítették azt a számot, amennyi külföldön élő idegen állampolgárságú beszervezett ügynöke a magyar állambiztonsági szolgálatnak volt, bizony már az is egy igen jelentős szám. Elenyésző kisebbség volt az, amit a kémelhárítás leleplezni képes volt, ám ez a világon mindenhol így van. Adódik a kérdés: A rendszerváltáskor mi lett a sorsa a Magyarországon élő, magyar állampolgárságú idegen, addig ellenséges titkosszolgálati kémügynököknek?

Erre a kérdésre a következő válaszok – verziók – adhatók: Elképzelhető, hogy a rendszer megváltozása következtében ezekkel a kémügynökökkel a kapcsolatot véglegesen megszakították. Normális esetben azonban a titkosszolgálatokra nem az a jellemző, hogy csak a mának élnének. Bizony gondolnak a jövőre is. A világ ugyanis már csak olyan, hogy a barátokból is lehetnek ellenségek, vagy ha nem is kifejezetten ellenségek, de kialakulhatnak bizony a szövetségi rendszereken belül is kormányok és rezsimek közötti ellenérdekeltségi viszonyok, és ekkor, még ha csak időlegesen is, szükség lehet az ügynökségre, vagy a korábbi ügynökség aktivizálására. Erre gondolva az újabb verzió lehet az, hogy az 1990-ig Magyarország ellen foglalkoztatott ügynökséggel a kapcsolatot nem véglegesen szakították meg, hanem csak szüneteltették, felderítő munkájukat befagyasztották. A harmadik lehetőség pedig az, hogy 1990 után nem történt lényegi változás és a korábbi ügynökségüket tovább foglalkoztatták s talán ez a helyzet fennállhat még napjainkban is, természetesen a különböző relációk esetében különböző mértékben. Ha ugyanis lehallgatni lehet barátokat, akkor ügynökökkel megfigyeltetni is. Az egyik is egy felderítési módszer, a másik is az. Ha az egyik esetében nincsenek erkölcsi aggályok, miért lennének a másik esetében?

Az előbbi verziókhoz kapcsolható egy másik rövid történet. A magyarországi rendszerváltozás után volt néhány korábban lebukott USA kémügynök, akik a börtönből szabadulva kikiáltották önmagukat a NATO első magyar katonáinak, a szocialista rendszer lebontásában szerepet vállalt hősöknek, majd lebukásuk okán mártíroknak, és erősen méltatlankodtak, hogy nem részesültek semmiféle állami elismerésben, kitüntetésben, de még rehabilitációban sem. Ennek a történetnek az érdekessége, hogy az iméntikkel szemben egyetlen olyan magyarországi kémügynök sem állt elő azok közül, akiket a magyar kémelhárításnak nem sikerült leleplezni. Egy sem dicsekedett a hősiességével, senki nem tartott igény közülük a NATO első magyar katonája címre, sem kitüntetésre, sem egyéb elismerésre. Az idő múlásával a számuk nyilvánvalóan csökkent. De még ma is élnek, élhetnek közülük sokan. Vajon miért a hallgatásuk? Vajon az előbb említett verziókat figyelembe véve, melyik kategóriába sorolhatók?