vissza a főoldalra

 2013.11.29. 

Csorja Gergely: Horthy Miklós

Sokáig ódzkodtam, mégis muszáj. Muszáj hozzászólni a Horthy Miklós személyét használó választási magamutogatáshoz, mert ez valami új.

Hogy a Jobbik Horthy-szobrot avat szobor nélkül, és hogy ifj. Hegedűs Lóránt belemegy ebbe a kutyakomédiába, azt tudjuk be a XX. századi magyar történelem és elsősorban politikai irodalom töredékes ismeretének.

A Jobbik ugyanis saját magát előszeretettel állítja be nemzeti radikális pártnak, ifj. Hegedűs Lóránt pedig – ha máshonnan nem is, de Csurka Istvántól, a nemzeti radikalizmus utolsó nagy alakjától, akár személyesen is – megtudhatta, hogy a nemzeti radikalizmus óriásai, mint Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre és elsősorban Németh László nem annyira szerették a Horthy Miklós nevével jelzett rendszert. Több okból sem.

Németh László 1943-as szárszói beszédében, ahol az akkor már teljesen kommunista Erdeivel szemben érvelt, új jövőképét vázolta fel. Ez az új magyar jövő szemben állt az 1919-ben bemutatott proletárdiktatúrával, de elutasította a liberális kapitalizmus rendszerét is. A Németh László-i rendszer a magyarság belső tartását és ebből fakadó megmaradását jelölte ki alapcélnak, a nemzeti függetlenséget és egy igazságosabb társadalmi berendezkedést pedig ezen célok előfeltételének tekintett. A hangsúly a magyar önépítésen volt. A „harmadik oldal” természetes igényét jelentette be a hódítókkal szemben a nemzeti önrendelkezésre. Németh László gondolatmenete időtállónak bizonyult és szöges  ellentétben állt Horthy rendszerével.

Horthy Miklós ugyanis egy egészen modern, mondhatni angolszász típusú monarchia irányába akart elmozdulni, miközben az elsősorban gazdaságilag talaját vesztett köznemességnek is adni akart. Ha úgy tetszik a liberális kapitalizmus irányába indult, de szimbólumok és a közigazgatás terén visszakacsintott egyfajta nemesi köztársaság ideájára. Horthy habitusának, neveltetésének, gondolatainak sokkal több köze volt Széchenyihez, mint Kossuthhoz. Márpedig a nemzeti radikalizmus, ha egyáltalán beszélhetünk még egységes nemzeti radikalizmusról, Kossuthtól indul.

Horthy Miklós minden érdemé-vel együtt Magyarországot egy modern, az európai hatalmi és gazdasági struktúrába betagozódni igyekvő országgá akarta tenni. Elképzeléseinek gyakorlati megvalósítása, sőt az elképzelések jelentős része azonban nem miatta, hanem valójában Teleki Pál, Bethlen István és még néhány jelentős politikus érdeméből lettek valósággá.

Horthy rendszere alkalmazkodott a német befolyáshoz úgy, ahogy  maga Horthy korábban alkalmazkodott a K.u.K. világához. Horthy a várható realitás embere volt és mint ilyen ellentétes a nemzeti radikális gondolattal.

Ettől függetlenül Horthy Miklós semmiképpen sem elítélendő történelmi figura. A második világháború kirobbanásában és lefolyásában Horthy rendszerének semmilyen meghatározó szerepe sem volt, annál inkább okolható a második nagy világégés kirobbanásáért az első világháborút lezáró Párizs környéki – ezen belül a trianoni – békeszerződések lehetetlen rendszere. A kormányzó nem tehető felelőssé a háborút követő szovjet megszállásért sem. Márpedig a két nemzeti tragédia nélkül a kormányzó vezette Magyarország Angliához hasonló társadalmi átalakuláson ment volna át a már említett liberális kapitalizmus felé. Ez az átalakulás a harmincas években elejétől érezhető valóság volt. Horthy rendszerének része volt nemcsak az amúgy teljesen jogos revizionista törekvés, de a zsidó nagytőke korlátlan támogatása is. A Hatvany-Deutsch, a Weiss, a Goldberger, a Mauthner és a többi nagytőkés zsidó család, mely családok vagyonukat és befolyásukat a kiegyezés utáni hatalmas konjunktúrában alapozták meg, zavartalanul gyarapodtak egészen a második világháborúig. A Horthy-rendszer eredendő bűnét, az 1920-ban elfogadott numerus clausust, vagyis hogy a nemzetiségek számarányuknak megfelelően képviseltessenek a felsőoktatásban ma egyértelműen zsidóellenes törvénynek állítják be. A törvényben a zsidó kifejezés egyetlenegyszer sem szerepel. 1920-ban a lakosság 6%-át kitevő zsidóság számára a törvény csak bizonyos karokon jelentett érdeksérelmet. Ugyanis a jogalkotó alsó korlátokat határozott meg nemcsak a zsidók, hanem minden nemzetiségre vonatkoztatva. Az érdeksérelem abban állt, hogy a törvény rendelkezései miatt a 94% nem zsidó származású emberből a hallgatók 84,6%-a kellett kikerüljön. Következésképp a magyar zsidóságra egy 15,4%-os felső korlátozás adódik, amit ma kvótának neveznénk. Ezzel szemben 1920-ban csak 10,4% zsidó hallgató volt, tehát a zsidóság aránya még akár 4% ponttal növelhető is lett volna. A tényleges korlátozási probléma tehát nem a globális százalékok szintjén, hanem az egyes egyetemi szakirányokon belüli százalékok szintjén látszik csak. A választható szakok közti hagyományosan egyenetlen zsidó eloszlás (pl. a zsidó hallgatók jóval 30 százalék feletti számaránya az orvos- és jogászképzésben) visszaszorítása lényegében azt hivatott elérni, hogy ne alakuljanak ki olyan területek, ahol többségében egy nemzetiséghez tartozók képviselik magukat. Hogy ez a korszellemmel mennyire egyező rendelkezés volt, arra jól példa, hogy az Egyesült Államokban, a híres Harvard egyetemen 1920-ban hasonló rendelkezés volt életben.

Horthyval kampányolni – különösen, ha egy állítólagos nemzeti radikális párt teszi ezt –, illetve az 1948-at követő nemzetpusztítás után Horthy ellen kikelni egységesen visszataszító.

Visszataszító, mert óhatatlanul hazug, mert óhatatlanul manipulált, óhatatlanul magamutogatás. Horthy Miklós szerepén ugyanis nincs mit megítélni. Megtette, amit meg kellett tennie. Horthy becsületes, jóravaló úriember volt, aki elvállata a szerepet, melyet más nem vállalt. Egy széthulló országot egyesített. De ennél nem volt több. Ezért kritizálta az ún. népi oldal, ezen belül pedig a nemzeti  radikálisok.

Németh László 1956-ban, még a reményteljes időszakban, a szovjet hadseregek bevonulása előtt papírra vetett sorai adnak eligazítást, hogy a magát nemzeti radikálisnak tartó magyar hogyan is gondolhatott Horthyra. Az emelkedő nemzet képe című remek írásában a következőket mondja:

Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával, tudtam, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá. Végigtekintettem az akkor lezáruló koron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta.

Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradalmat, s Habsburg-császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsbrug-birodalom maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami  történt. Egy kis képességű, anakronizmust jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye más későbbi, még kisstílűbb, szintén anakronizmust jelentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan éhes.

Miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne. A magyar társadalom fejlődését, ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kis mértékben tudta. S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg, alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet.

Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy népe nyugaton, keleten új technizálódása ellenére a hanyatlás jeleit kezdte mutatni. A magyar emelkedés főként szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre. Az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényegek kimondására, az elviselhető korlátozást a klasszikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű nagy nevet, a Bartókét, s az ismeretlen, nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli.

De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége teljesen megakadályozta a nagyobb méretű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, amelybe szorgalmuk beleölhették. Jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot. Nem véletlen, hogy épp ebben az időben merült fel a Kert-Magyarország terve: a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész-színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Ezzel egy időben az ipari munkásság szakképzettsége, általános műveltsége is megnőtt. A főváros körüli kertvárosokat az ő házacskáik népesítették be. Nem volt vad álom többé a másik gondolat, az értelmiségi színvonalra emelt munkás- és parasztnép s a néphez húzó értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban.

Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott. A nemzet erkölcsi és politikai érzés dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemileg. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott. Az elért vívmányokat engedte kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egyetlen országban sem kaptak ennyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, már megkezdődött a kergetőzés az új pozíciókért, a másik magyar fölajánlása jövendő gazdáinak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből, az otthonból. Ami történt, egy kelet-európai nép sem kerülhette el. De hogy ez így történt, annak a magyar túlzás és irigység majdnem olyan mérvben volt oka, mint az idegen ügynökök szolgalelkűsége.

Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom, voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő elfeledett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel, mint kortársai közül. De hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukban így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelőknek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet is.

Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettel a veszélyt látó képzelete kapcsán gyötrő ajándékul kapták a nagy bajokat is. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg vagyok, az utolsó hét, az izgalmas feszültség még rontott is az állapotomon. A forradalom kitörése előtt nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek vissza többé a fővárosba. A rettenetes aggodalom napjai után csak egy éjszakát birkóztam az örömmel. Azóta már csak a felelősség szorítását érzem, amit ma minden értelmiségi embernek éreznie kell. Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a nemzet elé a célokat, amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell.

De az utóbbi évtizedek gazdái tudták, hogy miért tiltották könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik. S most őrájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, amelyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani. Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, már világosan állt előttem a veszély. Először a közvetlen veszély, hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni. S a kissé távolabbi veszély, hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 1956-os magyar szabadságharcból holmi 1919-es kurzust csinálnak.

Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk felmentést a halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval Pestre jöttem, szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógépem mögé, hogy amíg bírom, csattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, de ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult.

Nem tudom, pontosan így történt-e. De az én szívemben ez a lány most múzsa. Ő int a háztetőről: rajta, öreg hullajelölt; ha én odadobtam szép ifjú életem, miért kell neked, szegény emberi maradvány, a megadóhoz görcsösen ragaszkodnod? Az emelkedő nemzet órája ütött. Megyek.

Az emelkedő nemzetet néhány nappal később, november 4-én két szovjet hadsereg letiporta, de nem tudta megölni. Most, közel hat évtizeddel később a nemzet újra emelkedik. Horthy Miklóst most belevonni a választási harcba, elővenni mint szimbólumot, hogy aztán Tamás Gáspár Miklósok  rá tudják húzni a mostani reményteljes változásokra, hogy ezek – mármint a kétharmad – valójában ezt a rendszert akarják restaurálni, ostobaság. Vagy még rosszabb: számító magamutogatás egy fontos választás előtt.