vissza a főoldalra

 2013.11.29. 

A mai társadalom nem kedvez a hagyományos művészetnek

Szinte kinézték azokat az egyetemről, akik nem figurálisan alkottak

Horváth Krisztián festőművész 1976-ban született Budapesten. 1990 és 1994 között a Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola festő szakán tanult. 2000-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Mestere: Károlyi Zsigmond. A Sensaria Egyesület tagja.

Csoportos kiállítások:

1997-2006: „Műhely a Határon” – az Élesdi Művésztelep kiállításai, Polgármesteri Hivatal, Élesd, Románia; Román Kultúra Háza, Budapest; Tibor Ernő Galéria, Nagyvárad, Románia; MKE, Budapest; MAMÜ, Budapest; 1997: „Invitatio” (László Dániellel és Simonyi Zsolttal) Ifjúsági Ház, Eger; 1998: „Rendhagyó Emlékezet” Szombathelyi Képtár, 1999:  „Gedachtnis und erinnerung” Karmelita Kolostor, Frankfurt, 2000:  „Tóth Menyhért ösztöndíjasok 1994- 99” Kecskeméti Képtár; 2001: „Gyermelyi Művésztelep kiállítása”, Olaf Palme Ház, Budapest; „Belső táj”, Vigadó Galéria, Budapest; 2002: „10 éves a Széchényi Művésztelep”, MAMÜ Galéria, Budapest; „Természetes átalakulás”, MAMÜ Galéria, Budapest; 2003:„Hortus Conclus”(Kovács Lehellel, Kondor Attilával és László Dániellel), Tragor Ignác Múzeum, Vác,;2004: „Valóságosabban”(a Sensaria kiállítása), Alföld Galéria, Hódmezővásárhely; 2006: „Időn Túl”(a Sensaria kiállítása), Szombathelyi Képtár; 2007: „A Festmény Ideje”(Sensaria projekt),Magyar Nemzeti Galéria, Budapest;  2012: „Terra Recognita”(Sensaria), Párbeszéd Háza, Budapest.

Önálló kiállítások:

2001:„Semiramis”, Dovin Galéria, Budapest

2003:„Terra Recognita”, Dovin Galéria, Budapest

2007:„Laboratorium”, Dovin galéria, Budapest

2010: „Mens Sana In Corpore Sano”, Dovin galéria, Budapest

Díjak: 

1999:Tóth Menyhért Alapítvány ösztöndíja

2000:Corvina Alapítvány díja

2001-2003            : Derkovits Gyula ösztöndíj

2006: Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat, Csongrád Megyei Közgyűlés díja

2010: Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat, Csongrád Megyei Önkormányzat Alapítványának díja

 Az összes izmus a hagyománnyal szemben alakult ki

 Ön a Sensaria Egyesület tagja, amiről azt írják, hogy erősen kötődnek a tradicionális művészethez. Mit jelent esetünkben a hagyomány?

 –Magát a hagyományt, mint kifejezést elég sokféleképpen használják, gondolhatunk arra, mikor egy terméket hagyományos csomagolással hirdetnek. Beszélünk népi hagyományról, gasztronómiai hagyományról is. Amit a szó valódi és szellemi értelmében hagyománynak kell nevezni, az a köztudatban valószínűleg alig van benne. Ha az evolúció elméletét elfogadjuk, akkor valóban semmi mást nem jelent, mint elavult dolgokhoz való ragaszkodást. Azonban, ha egy hagyományos világszemlélet talaján állunk – amihez ma legközelebb az áll, amit „vallásosnak” nevezünk – és úgy keressük e fogalom eredetét, akkor az idők kezdetéhez kell visszamenni, ami maga a teremtés. Tehát a hagyomány a Teremtőtől eredő tudás folyamatos láncolaton átadott fenntartása az időben. Hagyományos művészet csak hagyományos társadalomban létezhet, ami Európa tekintetében az organikus monarchia. Egy ilyen – a Teremtőtől eredő tudásra alapozott – társadalom, mintegy magától értetődően szakrális, vagyis az ebbe illeszkedő művészet sem lehet más. A mester az inasnak átadta a céh titkos tudását, vagyis a szakmához szükséges manuális és pszichikai fogásokat. Beavatást nyert, és így a láncolat újabb szemévé vált. Így öröklődött át a hagyomány a mesterről az inasra egészen a középkor végéig, amíg a céhek működtek. Mindemellett egy középkori művész számára megfellebbezhetetlen érvénnyel bírtak azok a doktrínák, melyek a szellemi tekintélytől származtak, vagyis adott esetben a klérustól. A mai modern, szekuláris – a Teremtőtől, az Eredettől elvágott társadalomban – eredeti maximum a kokakóla lehet. Hagyományos művészetre, különösen olyanra, amely nem csak technikailag az, érthető módon semmi szüksége. Önmaga – nyilvánvalóan nem transzcendens – céljaira megvan a maga sajátos apparátusa, az, amit „médiaiparnak” neveznek, és amelynek legbefolyásosabb „céhe” Hollywoodban székel. Az a kijelentés megállja a helyét, hogy a Sensaria kötődik a hagyományos művészethez, de többé-kevésbé mindenki tisztában van azzal, hogy anakronizmus ez a kapcsolat a jelenlegi társadalomban. Céhek már nincsenek, s olyan mesterek is alig vannak, akik az anyagi javakat alakítják a szellemi doktrinák alapján lelki közvetítő formákba. Bár ez a rendszer már nem létezik, de ettől függetlenül azok az emberek, akik arra lettek predesztinálva, hogy ilyen foglalkozást válasszanak, ma is megszületnek, és sorsszerűen kerülnek bele a művészeti életbe. Emellett lényeges, hogy ezekben a művészekben ott munkál-e az igazság keresése, az igazság szeretete.

 S ez a hagyományos művészet szembe áll az avantgárddal?

 –Az avantgárd a hagyományhoz képest határozta meg magát. Sőt az összes izmus a hagyománnyal szemben alakult ki, mert úgy hitték azok hirdetőit, hogy jobbat képesek alkotni.

 Akkor ön milyen izmusba sorolja be magát?  

–Egyikbe se, mert mindegyik izmus éppen a hagyományos művészettel szemben határozta meg magát, és valamilyen devianciát, a teljességnek valamely részterületét tűzte ki a zászlajára.

 Nem a modern izmusokra gondolok, hanem például a romantikára, a neoromantikára.

 –Téved, mert ezek is modern izmusok. Bármennyire is meglepi az olvasókat, de modern korról a reneszánsz megszületésétől beszélhetünk. A hagyományos társadalomhoz, struktúrához képest a reneszánszban jelentek meg olyan elemek Európában, melyek már rombolták a tradicionális berendezkedést. Például ekkor találkozhatunk először azzal, hogy fontos, hogy ki készített egy adott alkotást. A művészeket elkezdte inspirálni a világi hírnév.

 Pedig azt szokták mondani, hogy minden művész hiú. Akkor önre nem vonatkozik ez a megállapítás?

 –Ha technikai okai nem lennének, akkor a képeim hátuljára sem írnám rá a nevemet, mert én azt nem tartom fontosnak, hanem azt, amit közvetíteni szeretnék. Az már más kérdés, hogy ez a közvetítés mennyire sikerül. A működő organikus társadalmakban a mester személye nem volt lényeges. Ez az oka annak, hogy sok középkori alkotás létrehozóját nem ismerjük név szerint.

 Ön tehát egy izmusba se sorolja be magát, ám a Sensaria Egyesület tagjait sokszor realistának, hipperralistának mondják és nem kortársnak.

 –Ha egy posztmodern alkotást összevetünk egy barokk portréval, akkor látjuk, hogy az utóbbi lényegesen nagyobb szellemi értéket képvisel. És az is igaz, hogy a Sensaria tagjai is különböző módon értelmezik a hagyományosság elvét, de nem tartják magukat egy adott izmus követőinek. Az, hogy valaki megfigyel egy arcot, s azt megpróbálja vászonra vinni, már önmagában olyan szellemi tevékenyég, ami a mai átlagos emberi tevékenységekhez képest igencsak kiemelkedő dolog. Az már másik kérdés, hogy ehhez képest egy gótikus katedrális mennyivel több szellemi tartalmat hordoz. Realistának nem tartjuk magunkat, hiszen a realizmus is modern áramlat, s így a hagyománnyal szembe állt. Gustave Courbet kinyilvánította azt, hogy ő realista az akkori akadémikus irányzathoz képest, s akkor az akadémia gondolta magát a hagyomány letéteményesének. A realitás, mint valóság nem csak a megfogható valóságot jelenti. Ha tovább gondoljuk a témát, akkor azt látjuk, hogy a középkori művészet a legrealistább, mert valóságnak veszi a szellemi létezőket is. Én pedig nem a valóság vizuális leképezésére, hanem a valóság teremtésére törekszem, „együttműködésben” a természettel. A modernisták félreértik azt a kijelentést, hogy a művészetnek a természetet kell utánoznia, s azt úgy lehet csinálni, ha a természetet szolgai módon lefestem. A középkorban viszont a mesterek a természet működésére gondoltak. Az akkor alkotott tárgyak pedig valósággá váltak, gondoljunk csak egy katedrálisra. Erre utalt az egyik közös kiállításunk címe, a Valóságosabban. Az pedig más kérdés, hogy a művészettörténészek mit tartanak realistának. A hipperrealizmus pedig olyan Amerikából származó stílus, aminek a lényege, hogy egy fotót festenek le. Így az egész egy technokrata művészet.

 De aki fest, az már önmagában nem absztrahál?

 –Kérdés, hogy az illető a fotót akarja megfesteni, mint egy személytelenített látványt, vagy pedig fotó segítségével szeretne személyes dolgot kifejezni.

 Annak idején kimondták azt, hogy művész az, aki annak mondja magát, így aztán olyanok is festenek, akiknek nincs végzettségük, és kiállítóteret is biztosítanak számukra. Mi erről a véleménye?

 –Az még mindig jobb, ha valaki kinevezi magát művésznek, mint mikor a celebeket kreálnak a különböző tévéműsorokban. Ugyanakkor, mivel a festőművészet teljesen társadalom kívüli foglalatosság, így nem tartom hatalmas bajnak, ha valaki annak nevezi magát. Sajnos a képzőművésznek nincs is társadalmi megbecsültsége. Emellett a műkereskedelmi központokban trendeket működtetnek, de mindazokkal nem valódi szellemi termékeket céloznak meg.

 Önt mi sodorta a festészet irányába?

 –Aki valóban erre a pályára születik, szinte tudattalanul sodródik bele, és egyszer csak észreveszi, hogy nincs más útja, mint a képzőművészet. Ez történt velem is: hetedikes koromban már egyértelművolt, hogy ezt a pályát választom. Nem „életpálya modell” állt előttem, hanem ez egy magától értetődő dolog volt.

 Ma már a szülők inkább lebeszélik a gyereküket a képzőművészeti pályáról

 Senki sem próbálta lebeszélni erről a hivatásról?

 –Furcsa, de nem mondták nekem azt, hogy inkább olyan pályát válasszak, amiből jobban meg lehet élni. Ennek az is az oka, hogy a ’80-as évek végén még más világ volt, mint jelenleg, mikor a szülők már az óvodáskorú gyermekeiről eldöntik azt, hogy jól kereső, társadalmilag elfogadott szakmát válasszanak. Ma már a szülők inkább lebeszélik a gyereküket a képzőművészeti pályáról, főleg a fiúkat, hiszen ma még mindig a férfi a családfenntartó. Ezért sem véletlen, hogy a Képzőművészeti Egyetem szakjain a nők aránya kimagasló.

 A Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola milyen mesterségbeli tudást adott?

 –Amikor a középkorban egy 10-15 éves gyerek a mesterhez került inasnak, 5-6 éven belül szinte minden technikai fogást megtanult. Amikor én jártam szakközépiskolába, akkor még megtanították azt, miként kell megfigyelni és lerajzolni valamit, de az olajfestészetről már kevés szó esett. Az egyetemen pedig, ha nem Károlyi Zsigmondhoz kerültünk volna, mi a későbbi Sensaria alapítói, akkor lehet, hogy még keményen lebeszéltek volna minket a hagyományos festészetről. Érdekes, hogy Károlyi Zsigmond munkásságának jelentős részére a konceptuális alkotások jellemzők, de ő mégis felkarolt bennünket. Hiszen majdnem kinézték akkor azokat az egyetemről, akik nem figurálisan alkottak.

 Erőt, önbizalmat is ad egy csoporthoz való tartozás?

 –Természetesen. Amikor 10-11 évvel ezelőtt felhívtuk magunkra a figyelmet, az annak köszönhető, hogy egyesületet hoztunk létre. Ráadásul ma azokat csodabogaraknak nézik, akik Magyarországon egy művészi csoporthoz tartoznak. Sőt ezt a csoportot a szellemiség tartja össze, és a nyugati trendek hidegen hagyják. Ez eléggé irritálta akkor műítészeket.

 A képeiből ítélve, helyesen következtetek arra, hogy kedveli a mitológiát?

 –Ez igaz, viszont a kedveli nem helyes kifejezés. Nagyon nehéz feladat, hogy saját tapasztalataimra építve bontsam ki a régi történetek jelentéseit. Mindez egy kényszeredett dolog is, hogy a népek mitológiáját megértsem, hiszen, amint arról beszéltem, nem létezik a társadalom organikus struktúrája, így az egyedüli igazodási pontként adott szellemi doktrinák hiányoznak. Ezért a régi társadalmak szellemiségét használom föl inspirációs forrásként, vagyis minden tradicionális kultúrából érdekel az, ami a transzcendenciára, a Felfelé való igazodásra, törekvésre irányul. Az viszont érdekes, hogy a kereszténységhez explicit kötődő képeket nemigen festettem, de ez nem tudatos elhatározás. Valami olyasmiről van szó, hogy szentképet festeni azt jelenti, hogy az alkotás a rítus része lesz. Azonban, ha egy kánon szerint megfestett kép nem a neki rendelt helyre, hanem a profán „művészeti légtérbe” kerülne, akkor ezt blaszfémiának is tarthatnám.

 Nem bánta meg, hogy ezt a hivatást választotta?

 –Nem bánhattam meg, mivel nem is volt választásom. Hivatást nem választ az ember, arra elhívják, úgymond, és vagy elfogadja vagy nem. Azonban a hivatásom festőművész nem pedig menedzser, sőt, mondhatni utóbbiban antitálentum vagyok. Márpedig a „művészeti életben” az érvényesülés minimum kilencven százalékban az önmenedzselésen múlik. Persze frappáns terméket, „brandet” kell legyártani, de azt azután „pozicionálni” is tudni kell. Az, hogy, úgymond, „a fogyasztói igényekhez szabjam a termékpalettámat” meg, hogy „megfelelő marketingstratégiát alakítsak ki” szerintem az eddig elmondottak alapján érthető, hogy számomra egyenlő lenne a megélhetési bűnözéssel. „Trendekhez”, rekamék színéhez alkalmazkodni ellentmondana a lelkiismeretemnek. Annak viszont örülök, hogy akik eddig tőlem képet vásároltak, azok ezt azért tették, mert valóban arra vágytak, hogy együtt éljenek vele, és nem csupán befektetési tárgynak tekintették. Természetesen portréfestést örömmel vállalnék, az egyházi megrendelés pedig talán, ugye, a non plus ultra lenne, de, hogy mást ne mondjak, ez a két, manapság amúgy sem túl meghatározó „piaci szegmens” meglehetősen „telített”.

Medveczky Attila