vissza a főoldalra

 2013.11.29. 

In memoriam Csurka István

Csurka István: Az út (2. rész)
Mind a faj, mind a védelme tiltva volt és tiltva van ma is.

„A másik, az idegen ország, hazug ígéretek lidércfényével bolyongatott minket ingoványokon. Öldöklő céljainak agyafúrt szolgálatában Nyugat-Európát, emberi ölelkezést, szabadságot, felsőbbrendűséget, fiatalságunk pattanó erőinek bátor és méltó kiélést ígért. A hazulról kitagadott gyermek megbántott szerelmének dühödt inverziójával vetettük rá magunkat e hazug forradalmiság festett délibábjaira. Többé-kevésbé mindannyian átestünk ezen a nyugatos lázon, amelyet Kelet-Galícia szélhámosai ügyes tudatossággal fűtöttek szervezetünkben, s a legnagyobb, a legküldöttebb, aki minket jelenthetett volna: Ady Endre, el is veszett belé. Benne oly nagy volt a fajnak geniális elgyengülése, betegsége – amely nélkül sémita fermentum nem törhet rá faji szervezetre –, hogy a felismerés dantei pillanatában már menthetetlenül sodorta a poklok égő áradata, és halnia kellett testestől-lelkestől, és fizetségül halnia kevéssel Tisza István gróf után. Kétfelé tévedt két magyarok voltak ők, akik más-más előjellel egyformán pontot jelentettek egy szomorú kornak végén, s akiknek egyformán halált jelentett a sémita sodratás.”

Ezek nem fajgyűlölő szavak, ezek a szeretett faj védelmében kimondott szavak, a mindent egységben látás, az egyetlen lehetséges tárgyilagosság szavai. Sem az egyik, sem a másik partról, hanem csak a harmadik oldalról, azaz felülről lehet ilyen pontosan és ilyen együtthatásban látni a magyar világot. Az előszó végére Lendvai István 1920. január végén tett pontot. Öt nappal korábban vette kézhez a magyar békeküldöttség a békefeltételeket a győztes nagyhatalmaktól és gróf Apponyi Albert január 16-án mondta el előttük válaszbeszédét. Néhány bevezető mondat és udvarias tiszteletadás után, tökéletes franciasággal, amelyet ezután még angolul és olaszul is előadott részletekkel is tarkított, ezzel kezdte: „Habozás nélkül, teljes őszinteséggel kijelentem önöknek, hogy a békeföltételeket, úgy ahogy azt önök voltak szívesek átadni nekünk – bizonyos alapvető módosítások nélkül –, hazám számára elfogadhatatlannak tartjuk.” Ez után következett az a híressé vált mondata az idős politikusnak. „Világosan látom és tökéletesen ismerem azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek e békeszerződés megtagadásából származnának. Mégis, ha az országot olyan helyzetbe állítanánk, hogy választania kellene a jelen formában történő elfogadás vagy az aláírás megtagadása között, úgy lényegében azt a kérdést kellene föltennie magának: legyen-e öngyilkos, hogy ne haljon meg.” Lendvai István még nem ismerhette ezeket a tragikus szavakat, a békeföltételek azonban már lényegében véve a megszállások és a demarkációs vonalak elismerésével adva lévőkké váltak. A Párizsban közreadott, mondhatni a korai Benes-dekrétumok formájában követelésként támasztott igények pedig félelmetesek voltak. A magyar közvélemény bénultan állt. Senki nem tudta elképzelni, hogy teljesülhetnek is ezek az aljas és gonosz szándékok. A magyarokban még valami képtelen bizakodás vert tanyát, hogy ez lehetetlen. Valószínűen nem tudták, hogy a Clemenceau által megtestesített francia kegyetlenség nem csak francia eredetű. A franciák az 1870-es német megalázás után revansra vágytak, de a győzelemhez az USA 1917-es hadbalépése, elsősorban anyagi támogatása segítette hozzá őket, valamint az a tény, hogy az anyaghiánnyal küzdő tengelyhatalmak hátországát szétzilálta, önmaga ellen uszította a liberális sajtó, amit Lendvai és a másik fajvédő, Zsilinszky Endre is leírt. Ennek következtében a versailles-i és a trianoni békeföltételeket is egy amerikai eredetű, Wilson elnököt is a markában tartó zsidó akarat diktálta és ez volt keresztülvezetve a francia revansvágyon. Benes zsenialitása éppen abban nyilvánult meg, hogy ezt észrevette. A szenvedő Európa, a Trianon-palotában a francia hatalmi dühbe, konokságba, németgyűlöletbe, magyargyűlöletbe ütköző küldöttség először csak ezt vette észre.

Ma már közhely: a versailles-i békék nélkül nem lett volna II. világháború. Azok azonban, akik ezt mondják, gondolják, leírják, általában Hitler uralomra kerülésére céloznak és Európa és az egész világ háborúba sodrásáért a németeket teszik egyedüli felelőssé. Ez azonban legjobb esetben is csak részigazság. Kétségtelen, hogy Hitler vezetésével, a német nép egyöntetű helyeslésével és lelkesedéstől kísérve visszaszerezte, elfoglalta a szerinte tőle igazságtalanul elvett német lakosságú tartományokat, és majdnem pontos etnikai határokat jelölt ki Magyarország számára is, magyarlakta területek Csehszlovákiától, Romániától, Szerbiától való visszacsatolásával. Bevonult Ausztriába, de ezt az osztrák nép üdvözölte, Nagy-Németországhoz akarván tartozni, nemzetiszocialista rendben akarván élni. Ezek tények, amelyről ma már a harmadik európai nemzedéknek nincs tudomása. Ami ekkor történt, az csak a versailles-i rossz, bűnös, Európa-ellenes rendezés kiigazítása, helyretétele volt és nem világháború. Hitlernek Anglia és Franciaország üzent hadat. Franciaország roppant készületlenül, francia szemmel nézve is roppant felelőtlenül és a német haderő három hét alatt lerohanta. Meg azonban nem szüntette, gyarmatait el nem vette és a vichy-i köztársaság néven, az ősz Petain marsall vezetésével meghagyta egy darabját. Ez is azt üzente, hogy Franciaország sorsa a francia kapitulációval nincs elintézve. A háború után békekötés következik, és ha Németország vissza is vesz, vagy el is vesz egyes tartományokat, Franciaország nem kap olyan békét, mint amilyet Magyarország kapott Trianonban. De 1941-ben Németország megindult a bolsevista Oroszország ellen, mert mindig is kelet felé akart terjeszkedni és legfőbb ellenségének a bolsevizmust tartotta. Ekkor került a nyugati világ és elsősorban az USA válaszút elé. Beleavatkozni az orosz–német, bolsevista–nemzeti szocialista mérkőzésbe, vagy sem. A kérdést Amerika autokrata elnöke, Roosevelt zsidó tanácsadói, és saját féktelen németgyűlölete hatására már jóval a háború tényleges kitörése előtt eldöntötte. Mégpedig a háborúba lépés javára. Noha az amerikai nép nem akart beleavatkozni az európai háborúba, mert nem fűződött hozzá érdeke.

Ez a beavatkozás, amely ma, a holokauszt- mítosz korszakában nemcsak helyesként, hanem a nyugati demokrácia megvédéseként, sőt az emberiség megmentéseként van feltüntetve, tanítva, elfogadtatva, kétes értékű, vak és Európára nézve káros, zsidó terveket és érdekeket szolgáló döntés volt. Először a „splendid isolation” elvéhez ragaszkodó és a háborútól irtózó amerikai népet kellett rátüzelni a háborúra. Ezt megtette a zsidó kézben lévő amerikai sajtó. Az amerikai nép, ha vonakodva is, de vállalkozott a demokrácia európai megvédésére, de eme döntéséhez teljes mértékben el kellett hallgatni előtte a bolsevizmus vérengzéseit, már régen létező munkatáborait, emberirtásait, egész természetét. Sztalin sötét, rejtett antiszemitizmusát is beleértve. Amerika a szám szerint sokkal több embert kiirtó bolsevizmus támogatása mellett döntött és a németek és – valljuk be – Európa megsemmisítése mellett döntött. Az eredmény ismert: a lengyelek visszakapták Sziléziát, Königsberg egy csöpp kis szovjet enklávé lett, a keleti területeiket pedig elvesztették. Lengyelországot egy néhány délkörnyivel nyugatra nyomták, de némi huzavona után az egész országot bekebelezte a kommunista Szovjetunió, Sztalin. Auschwitz is kommunista fennhatóság alá került. Sikorszky tábornokot, az emigráns lengyel kormány fejét, akinek csapatai részt vettek a németek elleni harcokban, váratlanul repülőszerencsétlenség érte és Klement Gottwald moszkvai emigráns kommunistái éppen úgy átvették a hatalmat Varsóban, mint Rákosiék valamivel későbben Budapesten. A csehek kikergethették a szudétanémeteket, mint bűnös népet a Szudéta-vidékről, de miután Masaryk Tamást, a nagy Masaryknak, a cseh állam megteremtőjének fiát Prágában kidobták az ablakon mint miniszterelnököt, és Benes Eduárdot, a másik életre hívót házi őrizetbe zárták, Prágában is átvették a hatalmat a kommunisták, és kisebb időeltolódásokkal minden ugyanígy történt Romániában, Szerbiában és Horvátországban is. Ez lett az eredménye Roosevelt döntésének: Közép-Kelet-Európa a szovjet bolsevizmus rabságába került.

Elhangzott 2009 novemberében