vissza a főoldalra

 2013.10.04. 

A színművészetnek olyan valóságot kell felidéznie, amely eszményi szép

Elbulvárosodott a szakma, és ártalmasan hatott rá a média sztár-és celebvilága

Molnár László, színész, rendező 1969-ben született Balmazújvárosban. Debrecenben végezte középiskolai tanulmányait. 1994-ben végezte el a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Ezután a Katona József Színház tagja volt négy évadon keresztül, s 1997 szeptemberétől a szolnoki Szigligeti Színház művésze.

Főbb szerepei: Goldoni: Két úr szolgája – Truffaldino, Heltai: A néma levente – Beppo, Sartre: Zárt tárgyalás – pincér, Bart: Oliver– Mr.Sowerberry, Kálmán: Zsuzsi kisasszony – Prebenyák, Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye – Jankovics hadnagy, Franz Arnold – Ernst Bac: Apa csak egy van – Dr. Moritz Mohr, Shakespeare: Romeó és Júlia – Lőrinc barát, Wasserman: Kakukkfészek – Dale Harding, Fellini– Kiss József: Országúton – Zampano, Katona: Bánk bán –Tiborc, Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok – Bohóc, Jakobi: Leányvásár –Gróf Rottenberg, kocsmáros, Cervantes– Wassermann– Leigh: La Mancha lovagja – Kapitány, Zágon– Nóti– Vajda: Hippolyt a lakáj –Tóbiás, Molnár: Az üvegcipő – Sipos, Kacsoh: János Vitéz – A falu csősze, Bródy: A tanítónő – Kántor, Schiller: Ármány és szerelem – Wurm, Molnár: Liliom – Ficsúr, Kiss József: Hol a pénz? –Rudi és Herpay, Kálmán: Cirkuszhercegnő – Brusovsky báró, Hunyady: A három sárkány – Pista, Goldoni: Mirandolina- Ripafratta, Bíró Lajos: Sárga liliom – Dr. Peredy Jenő.

Rendezései: Apa csak egy van, Én és a kisöcsém, Hol a pénz?, Lift, Gyalog galopp, Erik a viking, Pedrollo, Pedrollo visszavág, Csak beljebb Janicskám.

Díjak, elismerések: Bodex-gyűrű (2008), Jász Nagykun Szolnok megyei Príma díj (2009), Jászai-díj (2011).

 Azt olvastam, hogy önnek van egy művészneve, cognómenje, s így néha Csínos Molnár Lászlóként szerepel. Honnan ez a név?

 –Édesapám csikós számadó volt a Hortobágyon, s az ő ragadványneve volt a Csínos, amit két fiútestvéremmel együtt örököltök tőle ezt a nevet.

 Több Molnár László is működik a színészi, zenészi pályán. Ezzel is meg akarja magát különböztetni tőlük?

 –Ketten vagyunk ilyen névvel a pályán; Molnár László a Musical Színház igazgatója, és egy alkalommal egy színpadon játszottunk. Ilyenkor használom ezt a ragadványnevet, de a Csínos nem a művésznevem.

 A szolnoki színház internetes oldalán ezt olvastam önről: „személyében a Páger Antali örökség újul meg, éled fel.” Mit értsünk ezen örökség alatt?

 –Ezt inkább attól kéne megkérdezni, aki ezt írta rólam. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy olyan hiteles színész legyek, mint Páger Antal.

 Példaképe is önnek az említett színészlegenda?

 –Az az autentikus, erős és szenvedélyes színjátszás, amit ő képviselt, mindenképpen példaértékű, és követendő.

 Páger egyéniség volt, ahogyan kortársai is közül igen sokan. Mit gondol, vannak-e most is egyéniségek a színpadon, vagy „csak” ügyes mesteremberek?

 –Mindenképpen vannak ma is nagy színészegyéniségek, de sajnos legtöbbjük nem kap teret, nem ismerik őket, mert annyira elbulvárosodott a szakma, és ártalmasan hatott rá a média sztár-és celebvilága. Így egy jól képzett színész, akármennyire mesteri szinten műveli a szakmáját , mindenképpen háttérbe szorul, s nem tehet szert országos hírnévre. Ez néhány évtizede még nem így volt, mert akkor szinte a színészek voltak a legismertebbek. Mára ez a helyzet alapvetően megváltozott. Sok-sok olyan kollégát ismerek, aki nagyon nagy tehetségű, de kizárt, hogy annyira ismert legyen, mint azok a nagynevű színészek, akik forgathattak, tévéfilmekben vehettek részt. A vidéki városokban is nagyon sok jó és képzett színész játszik, de ezeket az egyéniségeket az adott településen, s jó esetben a megyén kívül alig ismerik, mert nem őket látja a tévénéző, vagy a moziba járó. Ez több esetben fásultsághoz vezet.

 Önben is volt ilyen érzés?

 –Amikor nem kaptam megfelelő szerepeket, vagy nem az elképzeléseimnek megfelelően haladt a pályám, akkor keserűség töltött el. Hangsúlyozom a múlt időt, mert évek óta folyamatosan nagy feladatokat kapok a szolnoki színház vezetésétől.

 Az említett kórtüneten nem segíthetnek a színházi közvetítések?

 –Egy színész ismertségét alig határozza meg az, ha egy évben 4-5 színházi közvetítést lehoz a közszolgálati tévé. A filmekben, a tévéfilmekben ugyanazokat az arcokat láthatjuk, s hiába van nagyon sok képzett színész, őket nem foglalkoztatják a filmrendezők. Az pedig döbbenetes, és vérlázító, hogy a kereskedelmi televíziók mennyire deformálják a nézők ízlését, szépérzetét a különböző show –műsorokkal.

 Mi motiválhatja az ismert színészeket arra, hogy mégis megjelenjenek különböző főzőcskés műsorokban?

 –Az motiválja őket, hogy ne veszítsék el népszerűségüket. Őket már megismerte a filmek révén az egész ország, s ezt az ismertséget fenn akarják tartani. Színészek, s azért dolgoznak, hogy nézzék és szeressék őket. Bevallom, én magam se szívesen esnék ki a nézők kegyeiből.

 Amikor a Katona József Színház tagja volt, akkor sem hívták önt filmezni?

 –Amit mondtam, az egy általános tendencia, tehát nem rólam, nem csak rólam szól ez a történet. Nem siránkozni akarok, hogy „jaj de jó lenne filmekben szerepelni”. Amikor a Katonában játszottam, még annyira kezdő voltam, hogy igaz hívtak filmezni, de csak kis szerepekre.

 Régebben többször előfordult, hogy a nézőt nem is a darab, hanem a színész érdekelte, miatta ment be a színházba, moziba. Mostanra ez a tendencia megváltozott?

 –Nem érzek ebben a tekintetben változást. Amennyiben a színész hiteles, nagyon jól dolgozik, és főszerepet kap, szinte mindegy mit játszik, a néző bemegy a színházba. Ha egy színészt nem szeretnek, nem jönnek be a színházba, akár menyire kedves darabot vesznek elő, ha csak éppen nem azért, hogy ne vesszen kárba a bérlet. S az a színész, akit nem szeretnek, nem való erre a pályára. Senki sem azért megy el színésznek, hogy ellenszenvet vívjon ki magának.

 Akkor igaz, hogy minden színészben felfedezhető az egészséges hiúság?

 –A színészek hiú emberek, különben nem játszanának, hiszen nem keresnek annyit, hogy különben megérje nekik a pályán maradniuk. De a hiúság csak egyik jellemzője a színésznek. A jó színész szívből és belső indíttatásból játszik. Úgy érzi, muszáj valami értékes műben benne lennie, muszáj tanítania, szépre nevelnie. Nagyon fontos, hogy a színház megmutassa a szépet. A színművészetnek olyan valóságot kell felidéznie, amely eszményi szép. Ma pedig azt vesszük észre, hogy a szépre való törekvés kezd elsikkadni, holott a szép, mint kategória mindig aktuális. Ha a közönség szépérzékét csiszolom azzal, hogy szép dolgot hozok létre, akkor nevelem is. De amennyiben csak a fertőt, az undort, a mocskot mutatom be, akkor a rossz felé mozdítom el a nézőt. Ezért is társadalomnevelési és ízlésbefolyásoló tényező a színész. Arra is ügyelni kell, hogy egyetlen egy színházcsináló se mondja ki azt, hogy amit ő művel, az az egyedüli jó dolog. S ha valaki a saját ízlését ráerőlteti a másikra az ízlésterror.

 Viszont van olyan vélemény, miszerint a színháznak tükröt kell tartania a társdalom elé, s ha az a közösség rossz, akkor azt is be kell mutatni.

 –Ha csak a rosszat mutatja be a színház, az még nem nevel. Felvázolhatjuk azt, milyen fertőben élnek egyesek, de a kiutat is be kell mutatni, azt, hogy van remény a változásra. Amennyiben nem mutatjuk be a kiutat, az egész színház öncélú játszadozássá fajul. Ám az öncélú játék, az önmegvalósítás, akár állami pénzből történik, akár nem, csak arra jó, hogy a színész bemutassa a lelki világát, de arra semmiként sem, hogy nevelje a nézőket.

 A színháztudomány berkein belül is szükség van kísérletezésre?

 –Annyira egyetlenegy tudományág képviselője, vagy művész sem lehet konzervatív, hogy csak a múltba nézzen, és ne akarjon valami újat kitalálni. Ady Endre mondja A Tűz csiholója költeményében: „Ez a világ nem testálódott/Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:/ Legkülömb ember, aki bátor/ S csak egy külömb van, aki: bátrabb.” Tehát kell bátorság az előre nézéshez, de az nem jelenti azt, hogy ne tartsuk tiszteletben a hagyományokat. Nem azt jelenti, hogyha valami szépen felépült, azt le kell rombolni, csak azért, hogy öncélúan valami újat építsünk a helyére. Ezt egy nagyon egyszerű, hétköznapi példával érzékeltetem: ha valaki jó gulyáslevest tud főzni, nem kezd el kísérletezni azzal, hogyha fahéjat tesz bele, akkor milyen lesz az íze. Természetesen ki lehet kísérletezni egy másik ételt, különböző fűszerekkel, de az már nem gulyás.

 Ezt színházi nyelvre úgy fordíthatjuk le, hogy amikor egy nagyon önmegvalósító rendező nyúl egy klasszikushoz, például azt kéne kiírni a színlapra: Shakespeare műve alapján színpadra állította N.N. rendező?

 –És ez még nem is akkora gond, mert az ilyen kísérletekből születhetnek érdekes előadások. A nagyobb baj, hogy az ember hazamegy a munkájából, bekapacsolja valamelyik kereskedelmi tévé adását, és közben önkéntelenül is szenvedő alanya lesz az ízlésterrornak, ráadásul igen sokan függőjévé válnak az ilyen műsoroknak. Ez a média kábítószere és uralma.

 Több rendező számára a színész csupán olyan eszköz, mint a festőnek az ecset

 Ha már az uralmat említi…Több színésszel készítettem interjút, akik azt mondták, hogy az 1970-es évekig színészuralom volt a színházakban, s most pedig rendezőuralomról lehet beszélni. Mennyire ért egyet ezzel a kijelentéssel?

 –Abban az időben nem éltem, mikor még színészuralom volt, az viszont kétségtelen, hogy kinőtt egy nagy rendezőgeneráció. Így aztán úgy születtek meg színházak, hogy a rendezők függetlenítették magukat a szerzőtől és a színésztől. Az ilyen rendezők számára a színész csupán olyan eszköz, mint a festőnek az ecset. Én azokat a rendezőket szeretem, akik a színészt alkotótársnak tekinti. A nagy rendezők közül is vannak olyanok, akik partnert látnak a színészben. Az viszont más kérdés, hogy mikor mondhatja ma egy színész a rendezőnek azt, hogy „ezt én nem csinálom”. Hiszen ha ennek híre megy, lehet, hogy a színész munka nélkül marad.

 Rendezőként a modernizálásnak a híve, vagy ragaszkodik a szerző eredeti gondolataihoz, elképzeléseihez?

 –Elsősorban színész vagyok, aki rendez. S az, hogy modernizálok-e, az függ az adott anyagtól. Tisztelem a szerző eredeti elképzeléseit, nem rontom el a gulyáslevest fahéjjal – hogy az előbbi hasonlatomra gondoljunk – , tehát igyekszem a mű gondolatait visszaadni. Vannak olyan anyagok, főleg a kortársaké, amikkel már sokkal bátrabban lehet kísérletezni.

 Ön rendezte meg a színház művészeti vezetőjének, Kiss József Hol a pénz? spirituális komédiáját, és a tavalyi évadban egyik kollégájának, Mészáros Istvánnak Lift c. misztikus komédiáját. Ilyen esetben mennyire kell a szerzővel együttműködni?

 –Ez mindig a szerző és a rendező közti kapcsolat függvénye. A Litfben könnyű volt a dolgom, hiszen Mészáros István játszott is abban a darabban, amit írt, Kiss József pedig dramaturgja is volt a művének. Mindketten szabad kezet adtak nekem. S mivel nem tértem el igazán a szerzők szándékaitól, s nem torzultak el a darabok a rendezéseimtől, így fennmaradt a jó kapcsolat. Természetesen voltak viták, hogy egy-egy mondat bent maradjon-e a szövegben, de a kompromisszumkészségünk orvosolta a felvetődő problémákat.

 Kigondol egy koncepciót, és mindenféleképpen véghezviszi akaratát, vagy meghallgatja az alkotótársak véleményét is?

 –Mindenkinek meghallgatom a véleményét, de a koncepcióból nem szoktam engedni. A mostani színjátszás nagy baja, hogy a szakma felhígulásával igen csak különböző tudással, ízlésvilággal rendelkező színészekkel kell együtt dolgozni. Ezért óriási munka előzi meg egy produkció létrejöttét. A műfaji meghatározás is nagyon fontos, tehát egyazon stílusban kell játszania annak a sok embernek, aki a színpadon van; csak így lehet egységes a darab.

 Főleg vígjátékokat, operetteket rendezett. Ezek a műfajok állnak közelebb önhöz?

 –Nem, mert a drámai vonalat szeretem inkább, de még nem volt lehetőségem nagy tragédiákat megrendezni.

 Nehezebb ma egy komédiát a publikum elé vinni, mint egy tragédiát?

 –Sokan mondják, hogy mennyire nehéz megnevettetni a közönséget, de én ezt nem hiszem. Ha jó a rendezés, akkor ugyanolyan feladat a színésznek egy vígjátékban játszani, mint egy nagy drámában. Mostanában inkább drámai szerepeket játszom, míg néhány évvel ezelőtt vígjátéki figurákat osztottak rám. Alakítás szempontjából nálam mindkettő egyforma felkészültséget kíván.

 A komédiáról térjünk rá egy másik műfajra, a versmondásra. Erre van valós igény?

 –Lehet, hogy meglepi, amit mondok, de én azt veszem észre, hogy egyre többen olvasnak verset, s nem csak idősek, hanem a fiatalok is. És ebből következik, hogy van igény a versmondásra. Ady-estemet tavaly mutattuk be a kisszínházban, s az idei évadban is műsoron maradt, mert teltházzal mennek ezek az előadások. Azt veszem észre, hogy inkább a színészek többségéből hiányzik az indítatás, hogy ilyen esteket tartsanak.

 Miért éppen Adyra esett a választása?

 –Mert ő a kedvencem. Évek óta készülök egy kortárs estre is, de még nem jutottunk el odáig, hogy kiálljunk vele a nézők elé.

 A verseken keresztül vitte az útja a színészi pályára?

 –A költemények szeretete, s az, hogy sok versmondó versenyt megnyertem, jelentős motivációs tényező volt. A balmazújvárosi művelődési ház irodalmi színpadának is tagja voltam, tehát megvolt bennem a színészetre való hajlam.

 Ki tanácsolta azt, hogy színi pályára lépjen?

 –Munkás fiatalok vers-és prózamondó versenyén indultam el, s az országos döntőben a zsűri tagjai tanácsolták nekem, hogy jelentkezzem a Színművészeti Főiskolára. Megfogadtam a tanácsukat, s felvételiztem. Bíztam benne, hogy elsőre felvesznek, s örülök, hogy így sikerült, mert, ha elutasítanak, nem jelentkeztem volna többet.

 Balázs Péter pedig ránk, a társulatra épít, és belőlünk dolgozik

 Ha nem sikerült volna a színészet, milyen szakmát választott volna?

 –Agrárpályára készültem, de nem így alakult az élet.

 Szolnokon könnyű volt több igazgatóváltást is átélni, túlélni?

 –Minden egyes új igazgatónak meg kell mutatni ilyenkor, hogy ismerem a szakmámat, s miután megismernek, azután adnak olyan szerepeket, amiről úgy gondolják, nekem való. Balázs Péter igazgató úrnak nagyon sokat köszönhetek, mert igazán nagy szerepeket ad nekem. Olyanokat, ami szükséges a színész fejlődéséhez. Ha egy vidéki színházba túl sok sztárt, vendéget hívnak le, akkor a helybeli színésznek nem jut elég feladat. Balázs Péter pedig ránk, a társulatra épít, és belőlünk dolgozik.

 Milyen feladatok várnak önre a most kezdődő évadban?

 –Bíró Lajos Sárga Liliomjában játszom Peredy doktort, ami komoly főszerep. Majd a Salemi boszorkányokban Proctort alakítom, ami szintén főszerep. Chioggiai csetepatéban Beppét játszom, s az évad végén a Patikában is fellépek. Emellett a kisszínpadon Shakespeare Összes Rövidítvét, a SÖR-t rendezem. Tehát van elég feladatom, amiért igen hálás vagyok. Egy színésznek nem is kell több…

Medveczky Attila