vissza a főoldalra

 2013.10.04. 

Bálint László: Kísértő múlt?

Az 1990-es évek elején, még aktív titkosszolgálati – akkor már nemzetbiztonsági – tisztként ültem az NBH (azóta már AVH) jogi osztálya egyik munkatársának irodájában. A jogász az íróasztalánál foglalt helyet, én oldalvást egy ócska széken. A jogi doktor előtt az asztalon az egyik beosztottam által készített előterjesztés feküdt, amely külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszköz alkalmazására vonatkozott. Ahhoz az elhárítási vonalhoz kapcsolódott az előterjesztésünk, amely akkor éppen az érdeklődés középpontjában volt külpolitikailag, katonapolitikailag stb.

A külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközök alkalmazásának vagy az alkalmazás meghosszabbításának engedélyezése azokban az években a következőképpen történt. A nemzetbiztonsági tiszt elkészített egy előterjesztést a titkosszolgálati eszköz – pl. telefonlehallgatás, stb. – alkalmazására, vagy meghosszabbítására, amelynek a legvégén csak a tábornok főigazgató úr aláírása szerepelt. A legutolsó példányon – úgy mondtuk, hogy a saját példányon – volt a beosztott vezetők egyetértő szignója. Ezt követően került az előterjesztés a jogász úr asztalára. Ha ő rábólintott, mehetett tovább, mert azzal már a főigazgató úr simán egyetértett és vitte az igazságügy-miniszterhez engedélyeztetésre, akkoriban ugyanis még ő volt az egyedüli, aki engedélyezhette. Az NBH-nál eltöltött öt év alatt soha nem tapasztaltam, sőt nem is hallottam, hogy a miniszter megtagadta volna az ilyen engedélyező aláírást. Ezzel szemben azt gyakran megéltük, hogy a soha életében konspiratív titkosszolgálati munkát nem végző, sőt annak még talán a közelében sem járó jogász úr elhajtott bennünket a francba az előterjesztésünkkel együtt.

Üldögéltem tehát a nyikorgó széken és vártam. Vártam a jogászi döntésre. A döntésre hivatott viselkedéséből próbáltam kikövetkeztetni, hogy vajon miként fog határozni. A jogász doktornak folyamatosan rángatóztak a lábai. Kezének ujjait ropogtatta, gyakran a feje búbját vakargatta, vagy éppen időhúzás céljából a szemüvege lencséit törölgette. Már ezekből a jelekből arra következtettem, hogy idegi alapon van a pasi és nem fogja továbbengedni az előterjesztésünket. Jól sejtettem. Végül a jogász úr kimondta a nemet az előterjesztésre. Szerinte nem volt elég precíz, meg kellően konkrét, de az indoklást is hiányosnak tartotta. Vitát azonban nem nyitott, az ellenérveimet el sem mondhattam. Nem tehettem mást, mint azt, hogy az elköszönéshez hozzáfűztem: Úgy látszik, a farok csóválja a kutyát.

Talán még tíz perc sem telt el, amikor megcsörrent a telefon az asztalomon. Vészt jósló csengetés volt. A főnököm hívatott magához. Jól legorombított, amiért bátorkodtam a jogász urat lekutyázni. Nem védekeztem, csak helyesbítettem: a jogász urat nem kutyáztam le, hanem lekutyafarkaztam. Amikor a főnök elbocsátott, az ajtóból még visszaszóltam: Egyszer nagy baj lesz még ebből!

Az akkori közel-keleti hadiállapotokra azonban az NBH idegrángós jogászának, de még az egész jogi osztálynak sem volt különösebb ráhatása. A kormányzati szervek pedig nap mint nap ostromoltak bennünket az újabb és újabb információkért. Sőt valami félhülye kitalálta és a kellően naiv politikusokkal elhitette a hibernált terroristák által elődizézett és felülmúlhatatlan veszélyhelyzetet. Az állomány körében akkor terjedt el a viccelődő mondás, hogy az oroszok már a spájzban vannak a terroristák pedig a mélyhűtő ládában. Mindez még bonyolította a helyzetünket.

A nemzetközi helyzetben is tapasztalható volt az éleződés, időnként sőt a belpolitikai csatározások is egyre fokozódtak. Ilyenkor a titkosszolgálat sem vacakolhat, tennie kell a dolgát, akár nyomja a féket valaki, akár nem. Azt pedig nyomták ám veszettül a már eleve majréval fertőzött s magukat a rendszerváltozáson sikeresen átmentett, a pozíciójukat féltő vezetők is, meg a nemzetbiztonsági munkára rászabadított jogászok is. Nem vették tudomásul, hogy a titkosszolgálati munkában vannak olyan helyzetek, amikor nincs idő jogászkodni.

Egyetlen célravezető megoldás mutatkozott, amely néha már az állambiztonsági időkben is bevált, amikor a pártkáderekből, meg főnöki csemetékből lett vezetők pozícióféltésből akadékoskodni kezdtek. Át kellett verni őket! Tudni kellett átejteni őket s persze merni is kellett. Most ugyanez a helyzet állt elő, és a régen bevált módszer követése látszott célszerűnek.

Készítettem olyan előterjesztéseket, hogy a jogász urak futva-loholva vitték őket felterjesztésre. Megtettem, mert meg tudtam tenni, hiszen akkor már több évtizedes operatív gyakorlat és tapasztalat állt mögöttem, bőségesen dúsítva átejtő műveletekkel. Ugyanakkor meg is mertem tenni, mert alig néhány év választott el a nyugdíjba vonulástól. Veszteni valóm nem nagyon volt. A meló pedig beindult. Dőlt az információ, mentek a jelentések a boldog politikai vezetéshez és jöttek az elismerések mifelénk.

Mostanság, hogy vizsgálták, s talán még tovább is vizsgálják a nemzetbiztonsági szolgálatok felelősségét a romagyilkossági ügyekben, eszembe jutott a főnöki szoba ajtajából visszadumáló egykori intő mondatom: Egyszer nagy baj lesz még ebből! Hát lett! Valószínűleg emberéleteket követelő nagy baj lett!

A legutóbbi sajtóhírekből kiderült, hogy az egyik romagyilkos elkövető telefonlehallgatásának meghosszabbításához a Gyurcsány-kormány fennhatósága idején nem járult hozzá az NBH budapesti központja. S milyen véletlen, hogy ha igazak a hírek, a főigazgató akkor éppen a KGB által kiképzett Laborc Sándor volt! A tömegtájékoztatás jóvoltából a közvélemény által is megismert körülmények szerint az imént jelzett elutasítás indoka az volt, hogy az illetékes vidéki – debreceni – kirendeltség nem támasztotta alá az előterjesztés indoklását. Ami pedig még érdekesebb és az előzőekben ismertetett példa alapján ténylegesen a múltba mutató: az NBH jogi osztálya nem tartotta megfelelőnek, sőt felületesnek tartotta az indoklást.

Hát ez gyönyörű! Visszatértek volna a régi, közvetlenül a rendszerváltozás utáni majrés idők? A két évtizeddel ezelőtti mindennapi nemzetbiztonsági gyakorlat? Persze bizonyára a debreceni NBH kirendeltség előterjesztése esetén már más jogi doktorok nyomták a féket. S lám eredményesen tették. Olyannyira, hogy lehet, a külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszköz alkalmazására készített előterjesztés megtorpedózása akár életeket is követelt. A jelek szerint néhány évvel ezelőtt, a Gyurcsány–Szilvásy érában az NBH-nál bizonyos esetekben még mindig a farok csóválta a kutyát.