|
 2013.10.11.
Az Aranyember rámutat a kapitalizmus
ellentmondásaira
A legszörnyűbb vélemény az, ami megkérdőjelezi a Nemzeti Színház
létének jogosultságát
Csiszár Imre
rendező, Kiváló és Érdemes Művész 1950-ben született
Budapesten. 1971-1976 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola
hallgatója volt rendező szakon. 1975-1977 között a kecskeméti
Katona József Színház rendezője volt. 1977-1978 között a
szolnoki Szigligeti Színházban rendezett. 1979-1988 között a
Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője volt. 1989-1991 között
a Nemzeti Színház igazgató-helyettese, majd igazgató-főrendezője
volt. 1991-1995 között a Budapesti Kamaraszínház rendezőjeként
dolgozott. 1994-1995 között a Gyulai Várszínház igazgatója
volt. 1995-1996 között a Művész Színház, illetve a Thália
Színház igazgatója volt. 1999 óta ismét a Nemzeti Színház
rendezője. 2000-től 2012-ig , nyugdíjba vonulásáig a Pesti
Magyar Színház rendezője.
Rendezései
az elmúlt 10 –12 évben: Moliere: Dandin György, avagy a megcsúfolt
férj (2002, 2008), Molnár Ferenc: Játék a kastélyban (2002),
Szép Ernő: Patika (2002), Pozsgai Zsolt: Arthur és Paul (2003),
Ödön von Horváth: A végítélet napja (2003), Molière:
Úrhatnám polgár (2003), Molière: Don Juan vagy a kőszobor
lakomája (2004), Carlo Goldoni: Mirandolina, Foster: I. Erzsébet,
Krúdy Gyula: Krúdy-keringő (2004), Madách Imre: Mózes (2004),
Molnár Ferenc: Olympia (2004), Mrożek: Tangó (2004, 2009),
Anouilh: Becket avagy Isten becsülete (2005, 2007), Brecht: Kurázsi
mama és gyermekei (2005), Knott: Várj, míg sötét lesz!
(2005), Dunn: Gőzben (2005), Molière: A fösvény (2006),
Molière: Gömböc úr avagy a Kelet-Európai bővítés
(2006), García Lorca: Bernarda Alba háza (2007), Akutagava Rjúnoszuke:
A vihar kapujában (2007), Albee: Nem félünk a farkastól (2007)
, Ibsen: A nép ellensége (2008), Gieselmann: Kolpert úr (2008),
Mrożek: Szerződés (2008), Márai–Pozsgai: A gyertyák csonkig
égnek (2008), Shaffer: Equus (2008), Harold Pinter: Hazatérés
(2008), Vinterberg-Rukov-Hansen: Az ünnep (2009), Carlo Goldoni:
Chioggiai csetepaté (2009) , Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
(2009), Ziegler: Grace és Gloria (2009), William Shakespeare: III.
Richárd (2010), Feydeau: Bolha a fülbe (2010), Nash: Az esőcsináló
(2010), Harold Pinter: A születésnap (2010), Molnár Ferenc: A
testőr (2011) , Schiller: Ármány és szerelem (2011), Háy
Gyula: Mohács (2011), Camus: Félreértés (2011), Goethe–Hacks:
A mundérvásárhelyi búcsú (2012), Székely János: Mórok
(2012), Shakespeare: Vízkereszt (2012), Hunyady Sándor: A három
sárkány (2012), Csiky Gergely: Buborékok (2013), Schiller:
Stuart Mária (2013), Zalán Tibor: A fáklya kialszik (2013).
Kitüntetései:
Jászai Mari-díj (1982), Érdemes művész (1987), Főnix-díj
(2003), A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2003),
A Magyar Köztársaság Kiváló művésze (2009).
Október 5-én mutatja be a József Attila Színház Jókai
Mór Az aranyember színművét
az ön rendezésében, Rékasi Károly, Létay Dóra, Bodrogi
Gyula, Molnár Zsuzsa, Nemcsák Károly és Pikali Gerda főszereplésével.
Tudtommal 1872-ben jelent meg a regény és maga a szerző azonos
címmel drámát is megjelentetett 1884-ben. Ez azt jelenti, hogy
nem kellett színpadra átírni a regényt, hanem a Jókai-drámát
mutatja be a József Attila Színház?
–Jókai valóban több regényét,
így Az aranyember is átírta színpadra, de nem sikerültek ezek
az adaptációi. Amikor önálló drámákat írt színházak számára,
azok már jóval sikeresebbek voltak. Mivel Jókai mindig is népszerű
volt, ezért a Nemzeti Színház legendás igazgatója, Hevesi Sándor
Az aranyemberből színdarabot írt. Hiszen abban az időben is
azt tartották lényegesnek, hogy ezt a gyönyörű, epikus történetet
drámává kell átalakítani. Hevesi remek dramaturg volt, és az
ő adaptációja sikerrel ment a Nemzeti Színházban.
Jókai felvázolja azt, hogy önmagában
a pénz nem teremti meg a családi harmóniát
Tehát akkor önöknek most nem is kell dramatizálni,
hanem a Hevesi-átiratot viszik színre?
–A Hevesi által írt színdarab
a maga korában sikeres volt, majd nagyon sokáig nem került színpadra
Jókai műve. Majd, tudomásom szerint a Pécsi Nemzeti Színházban
Csizmadia Tibor adaptációja ment, Egerben pedig Blaskó Balázsé.
Tehát, minden egyes bemutatókor hozzányúlt a szöveghez a
rendező és dramaturg. Rég dédelgetett álmom volt, hogy Az
aranyember színpadi változatát megrendezzem, mert olyan elképzelésem
van a regényről, ami eddig egyik adaptációban sem jelent meg.
Tehát, amikor Nemcsák Károly igazgató úr fölvetette, hogy
rendezzem meg Az aranyembert a József Attila Színházban, örömmel
igent mondtam a felkérésre. Így találkozott a saját igényem
és a színházéval. Nem az eddigi adaptációkból dolgoztam,
hanem ezt szerettem volna, ha a regényt újra dramatizáljuk
Gyulai Eszter – vele Szolnokon többször dolgoztam együtt –
segítségével. A regényből ki tudtunk venni olyan szálakat,
számomra lényeges momentumokat, amik nem csak a közismert
cselekményben jelennek meg. Az olvasópróbán azt mondtam a színészeknek:
két dolgot kell megvalósítanunk. Az egyik, hogy el kell mesélnünk
egy szép történetet. Ez az elsődleges, mert a nézőt –
azokat, akik olvasták az alapművet, s azokat is, akik csak most
ismerkednek meg a témával – nem szabad becsapni, hiszen kíváncsi
a regény hallatlanul izgalmas, fordulatos, romantikus históriájára.
A másik, lényeges dolog, amiről kevesebbet beszélnek, hogy Jókainál
visszatérő téma a kapitalizálódott magyar nemes. Erről szól
a Kárpáthy Zoltán, a Boldog ember, az Új földesúr, a Fekete
gyémántok és természetesen Az aranyember is. Ez azért nagyon
érdekes téma, mert Magyarországon Jókai idejében, az 1800-as
évek végén még csak „gyerekcipőben jár” a kapitalizálódás,
hiszen az iparosodás sem terjedt el hazánkban. Ám felbukkant a
banktőke fogalma, néhol gyárakat alapítanak, és már
megmutatkoztak a kapitalista rendszer visszásságai is. Jókai
nagyon éles szemmel, hiszen nem csak jó regényíró, hanem társadalomtudós
is volt, észrevette a kialakulóban lévő rendszer ellentmondásait.
Látta, milyen fantasztikus fejlődés vár az országra, ahogy
azt is, milyen veszélyekkel jár ez a fejlődés. S mindezt együtt
mutatja föl a már említett regényekben. Az aranyemberben Jókai
kimondja, hogy ahhoz, hogy bele tudjon valaki szólni a társadalom,
a politika dolgaiba szükséges az anyagi forrás. Tímár Mihály
egyszerű hajósember, aki nagy szerencsével megtalálja azt a
kincset, amiről még csak nem is álmodott, s így kiélheti azt
a vágyát, hogy a világ dolgaiba beleszóljon. Ezzel párhuzamosan
fut a szerelmi szál, aminek a vége házasság lesz. Jókai
nagyon ügyesen, s nagyon modern módon – szinte Ingmar Bergman
házassági történeteihez lehet ezt hasonítani – megmutatja
azt, miként keseredik meg ez a szerelem, és miért nem vezet
boldogsághoz ez a házasság. Tehát felvázolja azt, hogy önmagában
a pénz nem teremti meg a családi harmóniát. Így a romantikus
mese és annak az embernek a története, aki találkozik a
kapitalizmus ellentmondásaival az a két fő téma, ami miatt úgy
éreztem, érdemes bemutatni a darabot.
Így akkor Jókai műve hordoz magában aktuális
mondanivalót is?
–Természetesen, mert
1990-ben újra elkezdődött Magyarországon a kapitalizálódási
folyamat. S nem tudtuk kihasználni a rendszerváltás előnyeit,
ezért érdemes ezekről a hiátusokról szólni, s arról beszélni
mi az, amit sosem érhetünk el pusztán anyagiakkal.
Tímár Mihály a valódi boldogságát
csak a társadalomból kivonulva, a természet menedékében meghúzódó
családi közösségben találja meg. Beszélhetünk-e arról a mű
kapcsán, hogy önmagában a civilizáció és annak vívmányai még
nem vezetnek el a valódi boldogsághoz?
–A francia filozófusok, élünkön Rousseau-val hirdették
a visszatérést a természetbe, s az ő hatásuk még Jókai idején
is erős volt Európában. A darabban Tímár Mihály mániákus
boldogságkeresése egyszer csak létrehozza a Senki szigetét.
Azt a helyet, ami igen csak hasonlít Peer Gynt álomvilágához.
Peer Gynt egyszerű parasztgyerekként él a fjordok tájékában,
s nehezen hihető, hogy járt volna akár Egyiptomban, vagy a
tengeren. A főhősben lévő boldogság utáni sóvárgás hozza
létre a pénztől, a versengéstől, a másik letiprásától
mentes világot, a Senki szigetét, ahol cserekereskedelem folyik,
és kiteljesedik az ember élete.
Jókairól azt írják, hogy romantikus író, de a
realizmus is megjelenik műveiben. A romantikának és a
realizmusnak az egyvelege tetten érhető Az aranyemberben is?
–Annyira tetten érhető
ez a kettőség, hogy a főhős majdnem eljut a skrizofén állapotba.
Mi, amikor ezt az adaptációt csináltunk, olyan jellemző monológokat
kerestünk, melyeket eddig kihagytak a színpadokon, mert epikussá
teszi a darabot. Én viszont azért éreztem lényegesnek ezeket a
monológokat, mert azokban beszél Tímár a saját vívódásairól,
gyötrődéseiről. Meg is nevezi a problémát, amikor azt
mondja: ketté kell osztanom magam, mert az egyik helyen ott van a
gazdaságsom, az egzisztenciám, a törvényes hitvestársam,
akivel nem tudok boldog lenni. A másik énem pedig szegény, de
szerelmes, és viszonozzák érzelmeimet. S az a jó dráma,
amikor a főhős lelkében is ott a konfliktus. Gondoljunk csak a
Hamletre, a Macbethre, vagy az Othellora. Tímárnak, mint
idealistának, romantikusnak ott a Senki szigete, a
gyakorlatiasnak pedig az üzleti világ, ahol ravaszkodni, ügyeskedni
és félni kell. Hiszen az üzleti világhoz hozzá tartozik a
gonoszság, aminek megtestesülése Krisztyán Tódor, aki állandó
életveszélyben tartja a főhőst. Először csak zsarolni próbálja,
később meg akarja ölni. A Senki szigetén a veszély megszűnik,
s ettől válik utópista képpé.
Említette, hogy a monológok epikussá tehetik a
színművet. A magyar drámákat sokszor azzal támadják, hogy
kevés bennük az akció, hanem túlságosan epikusak. Erről mi a
véleménye?
–A magyar drámának
nagyon gyenge múltja, hagyománya van, ha csak abba gondolunk
bele, milyen művek születtek már meg Spanyolországban,
Franciaországban, Angliában, Németországban, mikor Madách megírja
Az ember tragédiáját.
Madáchnak ezen műve a világ több színházába eljutott, és
sok évtizednek kell ahhoz elmúlni, míg Molnár Ferenc az
1930-as években darabjaival felveszi az európai színművekkel a
versenyt. A Tragédia sem igazán dráma, hanem drámai költemény,
és példázat. Molnár Ferenc, aki zseniális jelenettechnikával
és dialógusírással jeleskedik, a francia bulvár megmagyarítását
hozta be a hazai színházi életbe. Azután egy hatalmas űr
keletkezik, s jön Móricz Zsigmond, aki remek színdarabokat
szerzett. Ő is, ahogy Remenyik Zsigmond és Szép Ernő nagyon
sok epikus művet írt. Érdekesség, hogy a magyar irodalomtörténetnek
csak egyetlen egy olyan írója volt, aki csak drámával
foglalkozott: Hubay Miklós. Tehát a magyar irodalomban alig
voltak olyanok, akik csak a színháznak dolgozzanak. Ha a
klasszikusokra gondolunk, láthatjuk, miként nő össze Moliere a
moliere-i színházzal, vagy Csehov a Művész Színházzal. Nálunk
nagyon ritka, hogy egy drámaíró összedolgozna egy színházzal,
vagy rendezővel. Volt erre példa Örkény és a Vígszínház
esetében, de az ilyen kapcsolat nálunk elenyésző.
Sokak szerint Jókai nyelvezete igen nehéz, ma már
kevesen értik. Szükség volt-e átírni néhány mondatot a jobb
befogadás érdekében?
Sokak életéből
a technikai vívmányok használata miatt kimarad a
Gutenberg-galaxis
–Jókainak gyönyörű a nyelvezete, s magának a regénynek
vannak olyan természetleíró részei, melyekből néhányat
becsempésztem a különböző monológokba. A regény elején a
szerző még tanítói célzattal azt is leírja, hogy az Al-Dunán
hajózva milyen geológiai összetételű sziklákat láthatunk. Jókai
polihisztor volt, s ezért is a nyelvezete emelkedettebb. Ez
viszont nem biztos, hogy megfelel a színpadon, amikor a figurákat
éppen szövegen keresztül kell jellemezni. Arra törekedtünk,
hogy úgy hozzunk létre jól mondható szövegeket, hogy az ne
vezessen értelmi változtatáshoz, vagy leegyszerűsítéshez.
Magyar Televízió 2005-ös A Nagy Könyv című országos
közönségszavazása szerint a negyedik legnépszerűbb regény
Az arany ember. Ez azt jelenti, hogy Jókai ma is divatos szerző?
–Egy ilyen megmérettetés eredményeiből még nem
lehet levonni azt a konzekvenciát, hogy Az aranyembert szinte
mindenki olvasta. Azért sem, mert a mai magyar társadalom jelentős
része egyáltalán nem olvas, még krimit és bulvárt sem. Nagy
gond, hogy sokak életéből a technikai vívmányok használata
miatt kimarad a Gutenberg-galaxis. Nem tudják, más jelent egy könyvet
kézbe venni, mint egy okostelefonon regényt olvasni.
Vitathatatlan, hogy egészen más a hangulata annak, ha egy könyvet
elolvasok, mintha egy gép gombjait nyomogatom. Mindettől függetlenül
Az aranyember ma is népszerű az olvasóközönség körében, s
az is növelte ismertégét, hogy Gertler Viktor az 1960-as évek
elején nagyon szép filmet készített Az aranyemberből, s olyan
nagy színészek játszottak ebben az alkotásban, mint Csorba
András, Latinovits Zoltán, Béres Ilona, Krencsey Marianne, Komlós
Juci, Gobbi Hilda és Pécsi Ildikó. A regény és a film népszerűsége
a színházcsináló számára felelősséget jelent, s emellett
mi olyat is elmondunk, amit eddig nem szoktak: a történet elmesélése
mellett társadalomkritikát is fölmutatunk. De nem öncélúan,
hiszen ez a társadalomkritika a regényben is megjelenik.
Mit gondol, azok az iskolások, akik megtekintik majd Az
aranyembert, nagyobb kedvvel kezdik el a regény olvasását?
–A színház abban különbözik elsősorban az
irodalmi alkotásoktól, hogy az az „itt és most” művészete.
Ha mi a produkciónkkal hatni tudunk a nézőre – hiszen ez a színház
legfontosabb hivatása – , s megérti a közönség, hogy amit játszunk,
az nem „múzeum”, hanem felvet olyan aktuális gondolatokat,
hogy meddig érdemes a pénzt hajszolni, mi az , amikor valamire
nemet lehet mondani, s miért van annyi válás Magyarországon,
akkor nem csak Az aranyembert, hanem Jókai többi művét is
leveszi a polcról, vagy újraolvassa azokat.
Jókai tehát a ma társadalmának is szó. Az interjúra
felkészülve látom, hogy nagyon sok Shakespeare, Moliere, Gogol,
Csehov - művet rendezett. Annyira aktuálisak az említett szerzők
műveik, vagy a közönség igényének kielégítéséről van szó?
–Azért nem szabad színházat csinálni, hogy például
azt mutassuk be, hogy a XVII. században miként játszották
Shakespeare műveit. Ez múzeum lenne, ami nem színházi műfaj.
Színházat akkor érdemes csinálni, ha a darab, legyen az akár
klasszikus, akár kortárs szerző műve, a nézőt érdeklő
gondolatokat tartalmaz. Bizony rossz mai szerzőknél is előfordul
olyan, hogy hiába él az író mában, mégsem tartalmaz színműve
olyan felvetéseket, melyek érdekelnék a nézőt. Ha a művész,
az író, nem tudja átvinni a gondolatait a nézőbe, akkor nem jó
a mű.
Rendezőként meghallgatja a színészek véleményét is az
adott figura megformálásával kapcsolatban, vagy sosem enged a
saját elgondolásából?
–Őszintén megmondom, én az utóbbi metódust követem,
ami nem jelenti azt, hogy a színész, mint alkotótárs ki lenne
zárva a próba folyamatából. Már az olvasópróbán megszabom
azt, hogy mit akarunk elérni az előadással, s mi legyen a
munkamódszer. De azt se felejtem el, hogy a színház éltető
ereje a színész. Az ő testén, gondolatán, érzelmi motiváltságán
keresztül juthat csak el a nézőhöz a darab gondolatvilága. Ha
tudjuk a célt, s abban egyetértünk, akkor együtt kell dolgozni
a siker érdekében. A rendező – szokták mondani – a darab
első nézője, s ezért a „közönség szemével” kell néznem
a színpadi próbákat.
A közönség reakciója a későbbiekben változtathat-e
egy adott jelenet előadásán?
–Nem jó, ha ilyen esetben az előadás egy adott
jelenete, vagy a színész alakítása megváltozik. Ez a legélesebben
a vígjátékok esetében mutatkozik meg, mikor úgy hiszi a színész,
a nagyobb siker érdekében még különböző elemeket beépít a
játékába, s akkor az egészből bohózat jön létre. A színháznak
az érzelmek mellett gondolatokat is kell közölni, s ezért, ha
a közönség megnyerése érdekében a színész felhígítja a
gondolatot, akkor elveszik a publikumra való valódi hatás. Ezért
a próbák folyamán létrejövő közös munkát érdemes megőrizni.
Önnél a premierre már összeáll a darab?
–Arra törekszem, hogy már 2-3 nappal a bemutató előtt
elkészüljön a produkció, hogy a premieren a színészek teljes
biztonságérzettel játsszanak. Ezért is lényeges, hogy a
bemutató előtt lemenjen néhány alkalommal főpróbaszerűen úgy
a teljes előadás, mintha benn ülne a közönség. A nyilvános
főpróbáknak is híve vagyok, mert azok a színész feszültségét
vezetik le.
Jókai művére azt is szokták mondani, hogy a boldogságkeresésről
szól. Ha azt nézem, milyen darabokat rendezett az elmúlt években,
talán azt lehet mondani, hogy azokra szinte ez mind jellemző,
illetve az is, mintha arra keresné a választ, hogy az emberi
kapcsolatok mennyire működnek. Ezt jó látom?
–Elég szörnyű világban élünk, mert kihaltak belőle
a valóságos emberi kapcsolatok. Azok, melyek szüleim korában még
éltek. Ezért sokan elmagányosodási folyamaton mennek keresztül.
Az még tragikusabb, mikor a házasságban nem egymással, hanem
egymás mellett élnek az emberek. A színház egyrészt bemutatja
mindennek az abszurditását, s amellett
olyan intézmény, ami estéről estére közösséget
teremt, ami rituálé, hiszen egy térben van az aktor és a néző.
A kritikusok véleménye egyáltalán nem érdekel. 1998-ban olvastam
utoljára kritikát
Mi érdekli jobban: a közönség, vagy a kritikusok véleménye?
–A kritikusok véleménye egyáltalán nem érdekel.
1998-ban olvastam utoljára kritikát. Elég lesújtó véleményem
van a mai kritikusokról. Nem a kritika műfajáról, hiszen például
Ady Endrének a nagyváradi színház, vagy Kárpáthy Aurélnak a
Nemzeti Színház előadásairól szóló kritikái még ma is
nagyon érdekesek. A közönség véleménye viszont nagyon érdekel.
Amikor a ’70-es évek végén a szolnoki színház tagja voltam,
az előadások után ankétokat tartottak, s a fiatalok, a nézők
beszélgettek az alkotókkal. Az ilyen alkalmak azért lényegesek,
mert megtudhatjuk, hogy a nézőt mi foglalkoztatja az adott
darabbal kapcsolatban.
Térjünk vissza az időben: Budapesten született, itt is
érték az első színházi élmények?
–Az első igazi színházi élményem a Nemzeti Színház
Macbethjéhez kötődik. Az előadást Major rendezte, és
Sinkovits, Lukács Margit, Ungvári, Őze, Kállai voltak a főbb
szereplők. Körülbelül 5-6 éves lehettem akkor, s ennek az előadásnak
a hatására eldöntöttem, hogy színházi ember leszek, mert színész,
rendező, díszlettervező is szerettem volna lenni. Ezért
gyakran mind a mai napig én tervezem a terét annak az előadásnak,
amit megrendezek. Egyik nagybátyám, aki nagyon tudós ember
volt, s látta mennyire érdekel a színház és az irodalom,
megvette számomra Shakespeare összes műveit. Már általános
iskolás koromban akkora hatással voltak Shakespeare művei, hogy
elkezdtem díszleteket, színpadképeket rajzolni, és több szerző
drámája iránt is érdeklődtem. Történt, hogy az osztályfőnököm
eljött családlátogatásra, s látta, hogy az egyik díványon
ott van Katona Bánk bánja. Nem akarta elhinni, hogy én olvasom.
Amikor hetedikes voltam, egy szavalóversenyt a Hamlet –monológgal
nyertem meg. Az már jelzésértékű volt mind magam, mind a tanáraim
számára. Annyira érdekelt a színház, hogy a gimnáziumot két
év után otthagytam, és elmentem a Nemzeti Színházba segédszínésznek.
Akkor, a próbák alatt tanultam meg a legtöbbet a színi mesterségről.
Csak később érettségiztem le levelezőn…Színésznek
jelentkeztem először a főiskolára, ami nem sikerült, de a következő
évben felvettek a Major Tamás által indított rendező osztályba.
Többször voltam Major mellett rendezőasszisztens, és még a főiskola
előtt rendeztem Miskolcon és Pécsen. Majd egy évre Kecskemétre,
s ezt követően két évre Szolnokra szerződtem. Ezután kerültem
Miskolcra, ahol a színház művészeti vezetője voltam.
Amikor rendezőnek készült, voltak álomdarabjai, amit
feltétlen meg akart rendezni?
–Voltak, s aztán azokat mégsem rendeztem meg. Ahogy
már említettem Az aranyember is régi vágyam volt. A színházaknál
vagy az igazgató rendelkezik arról, hogy mit rendezzek, vagy ha
én vagyok a vezető, akkor én döntök a műsorpolitikáról.
Arról a műsorpolitikáról, amit egyrészt meghatároz a helyszín,
mert nem mindegy, hogy egy darabot vidéki nagyszínházban, vagy
egy pesti stúdióban mutatunk be, másrészt a közönség érdeklődése,
és szintén lényeges a társulat minéműsége is, hogy kikre
lehet egy adott szerepet kiosztani.
Alkotómunkájának jelentős része a vidéki színházakhoz
kötik. A Miskolci Nemzeti Színháznak 9 éven át volt a művészeti
vezetője. Miskolc akkor igazi iparváros, munkásváros volt. Nem
volt nehéz akkor színházat vezetni, mert gondolom, fokozott
volt a politikai felügyelet is?
–Nem voltam könnyű helyzetben, s már maga az is egy dráma,
hogy egy színház miként keresi a helyét egy munkásvárosban.
Kitaláltam azt, hogy a nagyszínházi bemutatókra nyilvános főpróbabérletet
hirdettek meg az egyetemistáknak. Akkor a miskolci egyetemváros
teljesen izolált volt, de attól, hogy 800 diák megvette a bérletet,
és megnézte az előadásokat, elkezdték reklámozni saját körükben
a színházat. Ennek következménye volt, hogy a Miskolci Nemzeti
Színház Játékszínében olyan darabokat, egytől egyig ősbemutatókat,
mutattunk be, melyek izgatták az egyetemistákat. Na de nem csak
őket, hanem a hatalmat is, ezért rendszeresen behívattak a
helyi pártbizottságba. Azt is szememre vetették, miért kell
Enquist-darabokat játszani? Mert az országban mi mutattuk be először
tőle A tribádok éjszakája és az Ének Phaidráért
drámáját. Wedekind Luluját is felújítottuk. A téma
igen sikamlós volt, mert a középpontban egy megmagyarázhatatlan
hatalommal bíró kurtizán áll. Vian: Mindenkit megnyúzunk!
darabját is bemutattuk, ami ráadásul politizál is, hiszen a
normandiai partraszállást figurázza ki. Közös munkával elértük
azt, hogy igen komoly darabokra volt közönségigény, s nem csak
operettekre. Minden évben játszottunk egy operettet is, de többet
nem, mert nemzeti színházat, és nem operettszínházat
vezettem.
Ahogy látom, zenés műveket még nem rendezett. Mi
ennek az oka?
–Azért mert mindig is nemzeti színházat rendeztem.
Amikor felvetődnek különböző sajtótermékekben „bölcs ítészek”
gondolatai arról, hogy minek is kell nekünk Nemzeti Színház,
akkor magamban nevetek, s azt mondanám nekik, vegyék elő azt a
200 darabot, amit eddig rendeztem, az mind mehet egy igazi Nemzeti
műsorán.
Egyik interjúban azt nyilatkozta, hogy kilenc évente változtatni
kell, más színházhoz kell menni. Miért?
–Akkoriban három
évre nevezték ki a művészeti vezetőket, s mikor lejárt a
harmadik ciklusom, akkor már nem újítottam meg a szerződésemet.
Addig úgy dolgoztam, hogy évadonként két előadást rendeztem
Miskolcon, sehol nem voltam vendégrendező, hanem a színház intézményével
foglalkoztam. Ez szakmailag kielégítő volt számomra. S kilenc
év után nem éreztem úgy, hogy ezt tovább kéne csinálnom.
S három éven át a Nemzeti Színház igazgató-főrendezője
volt. Így a Nemzetiben nemzeti színházat tudott csinálni…
–Sarkadi Imre egyik drámájával nyitott a színház,
s játszottunk Osztrovszkijt, Brechtet, Figaró házasságát,
Vihart, míg a Várszínházban Shaw Sosem lehet tudni
darabja, Szép Ernő Vőlegénye ment. Igazgatóságom nem sokáig
tartott, mert 1990-ben a kulturális vezetés rapid módon eltávolított
a Nemzeti Színház éléről, mondván, hogy baloldali csökevény
vagyok.
Medveczky
Attila
|
