vissza a főoldalra

 

 

 2013.10.11. 

Assisi kövei

Barna csuhában járnak, iskolákat, árvaházat alapítanak, és nagyon derűsek. Ó igen, és van három fogadalmuk is: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Rémálomnak tűnhet.

 Assisi városa olyan is, meg nem is, mint volt nyolcszáz évvel ezelőtt: kőházak és olajligetek borítják, kereskedők lakják. Ha azonban tudni akarjuk, mitől olyan valóban élő város, nem elég bemenni pusztán a templomokba, megszemlélni az ereklyéket s a Damján-keresztet, és megtapogatni a kőfalakat, melyeket a Szent keze érintett. Talán ott kezdődik, hogy ki az, aki odavetődik, s vannak-e kérdések a szívében.

 Ebben az évben hosszú-hosszú heteket töltöttem el Assisiben, és valahogy észrevétlenül választ kaptam a kérdéseimre, melyekre cikkekből, divatos inspiráló mondatokból, vagy a magyar hétköznapokból nem találtam kielégítő feleletet. Erről a tapasztalatról szeretnék mesélni.

 Élt valaha régen Umbria tartomány Assisi nevű városában egy gazdag kereskedő, neki pedig egy elkényeztetett, életvidám, mondhatjuk így is: élvhajhász fiacskája, Francesco. Hogy most beszélünk egyáltalán róla, az amiatt van, hogy – sok külső és belső küzdelem után – Francesco otthagyta az apja életét, s a radikális szegénységet választotta, mint a saját útját Krisztus követésében. Nem részletezem, Szent Ferenc története nagy vonalakban igen ismert; száz meg száz apró történet és anekdota tudósít arról, hogy milyen ember volt ő, és hogyan hatott tetteivel a legkülönbözőbb rendű és rangú kortársaira.

 Tulajdonképpen mi is ezt akarjuk, nem? Hatni egymásra, nyomot hagyni a világban, híresnek lenni sok száz év után is, meg persze boldognak. Nos, ő elérte mindezt – csak éppen nem olyan módon, ahogyan azt a ma embere elképzeli magának, nem úgy, ahogy a kortársak, s ahogy talán az olvasó vágyna rá. Hiszen amit valójában szeretnénk tapasztalni, az nemcsak Giotto freskóiban, nem a fazsalus kőházakban, nem is a zsibárusok tau-keresztjeiben, hanem valami egészen másban található meg – csak jóval nehezebb észrevenni.  

Különösen mostanában, hogy az első dél-amerikai, az első jezsuita pápa a Ferenc nevet vette föl, figyel fel jobban a világ a ferencesekre. Mielőtt Assisibe mentem volna, én sem tudtam róluk sokat. Barna csuhában járnak, szegények, egyszerűek, iskolákat vagy árvaházat csinálnak, és nagyon derűsek. Ó igen, van három fogadalmuk is, melyeket csomók jeleznek a kordájukon: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Rémálomnak tűnhet. De miért van mégis annyi ferences testvér és nővér Assisi utcáin vagy máshol; miért ragyognak, miért sugároznak magukból tisztaságot, nyugalmat, életörömöt?

 Ottlétem alatt nagyjából húsz-huszonöt szerzetessel ismerkedtem meg, mert önkéntesként valamennyire köztük éltünk, hasonló életritmussal és – egy idő után – hasonlóvá váló életszemlélettel. S minden nap sokat-sokat beszélgettünk, mert valamennyien nyitottak bárkinek bármily különös kérdésére. Ők tudják azt, hogy kérdésekre és meghallgatásra szükség van az előrefelé haladáshoz, és hogy ezért jönnek zarándokokká váló látogatók Assisibe. Hogy ideje van a szétesésnek, és ideje az összerakásnak. Alapélményem volt, hogy a ferences szerzetesek mindig mosolyognak. Pedig persze voltak komolyak is, de egészséges könnyedséggel vették a nehezet és a könnyűt egyaránt. A jelen pillanat volt az időmérő, mindig csak a ma, az örömöt és a keserűt egyaránt teljesen átélő szemlélet. Ám távol áll ez a carpe diemtől, az epikureizmustól, az elitizmustól s a bezárkózástól, ellenkezőleg. Náluk nyitottabb emberekkel, emberibb hozzáállással nemigen találkoztam. Kora reggeltől késő estig talpon vannak, de nem láttam munkájába belefásult szerzetest, pedig a kiégés

Olaszországban is előforduló jelenség, válságban vagy anélkül.

 Aztán rájöttem, miért nem fáradnak bele, hogyan tudják ennyi energiával és lelkesedéssel tenni a dolgukat: hogyan tudnak misézni, gyóntatni, zarándokokat, turistákat és egyéb kiégett embereket kalauzolni, az ifjúságnak utat mutatni, hajléktalanokat vagy árvákat gondozni. Rengeteg emberrel találkoznak, akik leszívhatnák az energiájukat és az életkedvüket – mégsem ez történik. Mert a szerzetesek nem munkának fogják föl a napi teendőt, hanem hivatásnak. Nem méricskélik, hogy mennyi pénzt kapnak mennyi munkáért, s hogy mikor mehetnek már haza, mert amivel eltöltik a napjaikat, az az életük. Közösen. Szabad akaratból. Egymásra odafigyelve. És ha elfáradnak, akkor nemcsak alszanak, de imádkoznak is.

 Ez az, amitől ragyognak, ami messziről világlik: hogy a helyükön vannak, és nem más vigyáz rájuk: maga az Isten. Tudják, hogy mit akarnak, tudják, hogy mit kell vállalni érte, jutalmuk pedig a szív és a lélek, a vágyak és a valóság egysége. Minderre mi, akiket nem köt a három szigorú fogadalom, sokszor csak vágyakozunk.

 De mi lenne, ha ez a fogadalom nem vasbilincs, hanem bárki számára elérhető, boldogító valóság volna?

 Szent Ferenc nyolcszáz évvel ezelőtt vett egy nagy levegőt, átlépett a félelmein, és az ő valódi célja felé fordult. Assisiben ma ugyanezt a szellemet érezni. S ahogy barátságot kötöttem fra (frate) Andreaval vagy fra Giuseppével, egyszer csak azt éreztem: én is olyan tiszta akarok lenni, mint ők. Láttam őket táncolni, láttam őket szomorúnak, meghatottnak vagy szigorúnak, és mindegyik arcuk hiteles. A titkuk? Talán az, hogy a jelenben élnek. Amikor imádkoznak, amikor beszélgetnek, amikor hallgatnak valakit, amikor esznek, és valószínűleg akkor is, amikor alszanak. És talán más titkuk is van. Vissza kell menni megfigyelni.

 A fioretti szó olaszul virágocskákat jelent: ez a címe a Szent Ferencről szóló, korabeli történeteket összegyűjtő kötetnek. Két kicsi virágot, két történetet mondanék a végére, saját szavakkal, melyek megragadtak bennem, mint bogáncs a nadrágon. Szent Kláráról szól az egyik, de csak akkor vált szíven ütő valósággá, mikor megláttam egy réges-régi házat, ahol a rendes ajtó mellett keskeny, gótikus, befalazott ajtó kezdődött mellmagasságban. Szent Klára ugyanis virágvasárnap éjszaka megszökött szülei nemes házából, hogy – mint nő elsőként – csatlakozzék Szent Ferenchez és társaihoz. Egyetlen út volt azonban csak lehetséges számára, a porta dei: a halottak ajtaja, amelyen minden ember csak egyszer lépett ki életébe: koporsóban fekve. Ráadásul az is zárva. Szent Klára azonban felfohászkodott az éjszakában, az ajtó pedig megnyílt, ő kimászott rajta – és nem is tért vissza többé, mert megtalálta a saját életét.

 A másik történetben Szent Ferenc böjtöt rendel el. Az egyik testvér azonban fiatal, gyenge, talán beteg is, mindenesetre Ferenc arra ébred éjszaka, hogya társa hangosan sír, mert nem tud aludni az éhségtől. Fölkel ekkor, vesz egy fürt szőlőt, kenyeret szel, odaadja neki, és maga is együtt eszik az éhező testvérrel. Hiszen tudja s éli a különbséget a törvény betűje és szelleme között.

 „1937-ben Assisiban töltöttem két csodálatos napot. Egyedül voltam a Santa Maria degli Angeli XII. századi, kicsike román kápolnájában, mely a tisztaság hasonlíthatatlan csodája, ahol Szent Ferenc gyakran imádkozott, s ahol valami nálam erősebb erő arra kényszerített, hogy először az életemben térdre boruljak." – írja Simone Weil lelki önéletrajzában (Ami személyes, és ami szent. Vigilia, Budapest, 1983. 191.o.). A Porziuncola küszöbére arany betűkkel van írva: Hic locus sanctus est. Pedig nem a hely a szent, hanem azok az emberek teszik azzá, akik megtalálták a rövidebb utat az égbe. Ezt őrzik a kövek.

 A lehetőséget, hogy az életünk megváltozzon, és elképzelhetetlenül csodálatosba forduljon.

 

Stenszky Cecilia

(kulturpart.hu)