Függetlenség

2013.10.25.

A rend a korházait oly időkben alapította, amikor még orvos is nagyon kevés volt az országban

(Tokaji-Nagy Tivadar: Az Irgalmas Rend működése Pesten és Budán)

E könyv megjelentetésével emléket szeretnék állítani a szerzőnek, a hosszú életút folyamán megőrzött rejtőzködő hűségnek, a hitvalló életnek. Valamint ismereteket szeretnénk nyújtani az új nemzedéknek. Hiszem, hogy nekik is joguk van arra, hogy hiteles válaszok formájában megismerjék az irgalmas rend magyar történetét, szellemiségét, amelyben nagyszüleik még részesülhettek, és következtessenek áldásos tevékenységére, amelyet feldúlt az önkény, s amely a magyar egészségkultúra tönkretételének, összeomlásának folyamatába tartozott, és ami az erkölcsi alapokra helyezkedő gyógyító tevékenység megszüntetését jelentette. A hazai kórházi intézmények fejlődéstörténetének egyik legtekintélyesebb fejezete a Magyar Irgalmas Rend története. A rend a korházait oly időkben alapította, amikor a kórház, de még orvos is, nem is szólva a szakszerű ápolásról, nagyon kevés volt az országban. Még a vagyonos ember is sokszor nagyon nehezen jutott orvosi segítséghez, a szegény néposztály a legnehezebb viszonyok között sínylődött, amikor feltűntek az ország legkülönbözőbb és legelhagyatottabb vidékein az irgalmasok kórházai. Éppen a szegényekről való gondoskodás volt az irgalmasok munkálkodásának előterében. – írja P. Kozma Imre apostoli protonotárius, irgalmas rendi szerzetes a könyv előszavában.

A szerző, dr. Tokaji –Nagy Tivadar 1922-ben született Budapesten. Gyermekkorát a Krisztinavárosban töltötte. Életének meghatározó személyiségei voltak kiváló hittanárai: Pulai István és Gáspár Gusztáv, jelentős élménye az 1938-as Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus. Papi hivatást érzett, de egészségi okokból meg kellett szakítania esztergomi teológiai tanulmányait. Később hat éven át a Központi Szeminárium civil hallgatója volt. Vasárnaponként a Császárfürdő Szent István-kápolnájában járt szentmisére, itt ismerkedett meg Simon Gyula páterrel, a budai Irgalmas Kórház perjeljével, általa Toponáry Ede gyógyszerész rendfőnökkel és más rendtagokkal. Nekik köszöngető, hogy doktori értékezésének témájaként a budai irgalmasok történetét választotta. A témát Galla Ferenc professzor elfogadta. A budapesti egyetem gyógyszerészeti karán egy évig tanult, majd felvételét kérte az irgalmas rendbe. Egerben töltötte a noviciátust, miközben zajlott a rendek feloszlatása, a kórházak államosítása. A Heves-megyei Gyógyszertár Vállalatánál helyezkedett el, mint az irgalmasok egykori Gránátalma patikájának munkatársa. Teológiai tanulmányait a hatvanas évek elején folytathatta az egri szemináriumban. 1961-ben Grősz József kalocsai érsek pappá szentelte, első szentmiséjét az egri ciszterci templomban mutatta be. 28 éven át volt Tarnazsadény plébánosa, ahonnan nyolc évig Nagyfügedre is eljárt misézni, hitoktatni. 2000-től 2010-ben bekövetkezett haláláig a nyíregyházi papi öregotthonban élt.

A rend a Hispániai félszigetről ered. Alapítója Juán de Ciudad, aki beteg, fogyatékos és a társadalom peremére szorult embertársai gyógyítására, ápolására szegődött. E tevékenység halála után misszióként tovább élt, majd a pápa szerzetesrendként ismerte el. Istenes Szent János örökségének jegyében a Betegápoló Irgalmasrend ma a világban – így Magyarországon is – egészségügyi és szociális intézményeket működtet, és irgalmas szolgálattal segíti a rászorulókat. A rend alapítója, Istenes Szent János 1495. március 8-án egy portugál városkában látta meg a napvilágot. Nyolcévesen tisztázatlan körülmények között eltűnt otthonról. Járta a világot, a legkülönfélébb szakmákban dolgozott, mindenféle munkát elvállalt. 44 éves korára találta meg élete értelmét. Megtérését a bűnbánat olyan jelei kísérték, melyek elmeháborodottságra utaltak, ezért tébolydába vitették. Az egyhónapos „kezelést”, mely főként ütlegelésből állt, csodával határos módon túlélte, sőt – egészen egyedülálló esetként – gyógyultnak nyilvánították. A kínzások hatására érlelődött meg benne az elhatározás: magára vállalja beteg, fogyatékos és a társadalom peremére szorult embertársai ügyét. Sikátorokban élő nyomorultakat karolt fel. Egy jómódú polgár, akit meggyőzött, hogy tevékenysége a város érdekeit szolgálja, házának egy részét a rendelkezésére bocsátotta. Végre megnyitotta ispotályát, melyet a saját elképzelései alapján rendezett be. Kórház-filozófiáját így fogalmazta meg: „A test által a lélekhez”.

A Betegápoló Irgalmasrend pápai jogú férfi szerzetesrend, keresztény testvérek szerzetesi ima- és életközössége. Küldetésük – a felebaráti szeretet gyakorlása – Isten személyes hívásán alapul. Létük egészével akarják Jézus Krisztust és az Egyházat szolgálni. A szolgálat elsődleges célja az irgalmas Istenről szóló tanítás továbbadása, s ettől az Örömhírtől sarkallva a rászoruló embertársak, s a legkilátástalanabb helyzetűek testi és lelki fájdalmának enyhítése. A Betegápoló Irgalmasrend 51 országban 236 szerzetesközösséggel van jelen, 1 177 irgalmasrendi testvér tartozik soraiba. Összesen közel 300 gyógyító-ápoló intézményben, 40 000 munkatárssal és 7 533 önkéntes segítővel állnak a betegek és a szegények szolgálatában. Jézus, a legfőbb gyógyító, irgalmas szívvel segített testi és lelki betegségtől szenvedő embertársain. A rend alapítóját és példaképét, Istenes Szent Jánost is ez a tűz lobbantotta lángra, amikor hallgatva Krisztus hívó szavára, életét a szenvedőknek ajánlotta. Az irgalmasrendiek sajátos fogadalma, a HOSPITALITÁS megélése által a mai világban is a szegényeket és a betegeket szolgálják. A szerzetestestvérek képzettségeiknek megfelelő munkahelyeken, ápolóként, terapeutaként, lelkigondozóként, orvosként, gyógyszerészként a rend saját egészségügyi és szociális intézményeiben dolgoznak.

Magyar földön először, 1650-ben Szepesváralján jelentek meg az irgalmasrendi testvérek. A kórházat és templomot Stanislaus Lubomirsky lengyel herceg, korona marsall építtette Istenes Szent János tiszteletére. Az itteni szerzetesi közösség alkotta az első misericordianus konventet hazánkban, amely szervezetileg a német tartományhoz tartozott, majd később a lengyelországi tartományhoz. E tények miatt többen nem tekintették magyar anyaháznak a szepesváraljait, hanem a későbbi, de magyar alapítású pozsonyi házban tisztelik a magyar anyakolostort. A pozsonyi rendház és kórház Szelepcsényi György hercegprímás hathatós anyagi támogatásával jött létre. Egyesek ezt tekintik hazánk legrégibb házának, mivel emberbaráti érzelmeiről ismert Szelepcsényi György hercegprímás alapította, és az Irgalmasrend magyarországi betelepítését is neki tulajdonítják. A Bécset vívó török sereg visszavonulóban 1683-ban feldúlta várost és a kórházat. Szelepcsényi hercegprímás 1685-ben 1040 forintot adományozott a Rendnek, és 1688-ban megvásárolta számukra a Csáky-féle házat, és az ennek szomszédságában lévő telkeket. Így 1699-ben templom épülhetett számukra. Később, 1723-ban Kolonics Lipót bíboros megvette báró Moholányi János házát, melynek telkén nagy kolostor és kórház épült. Ezt terjedelmes gyógyszertárral is ellátták. A Helytartó Tanács segítségével 1728-ban újjá építtették az épületeket. Egyes iratokban dícsérőleg emlékeznek meg erről, így az sem véletlen, hogy innen származik a Torkos Justus János-féle „Taxa posoniensis”, az első szakszerű árszabály gyűjtemény. Pozsony vármegyét, a XIX. század elején a haza aranykertjének nevezték, és kórházainak száma vetekedett Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyével. Az irgalmasrendi kórház Pozsonyban ez időben a legnagyobb, ahol a lábadozók számára külön kórházrész állt rendelkezésre.

A könyv első fejezete a tábori betegápolásról szól. A magyar nemzet történetét vizsgáló ember előtt a szomorú fejezetek, szinte azt mondhatnánk, hogy megszokottak lesznek. De kétségtelen, hogy a sorscsapások szünet nélküli folyamatából is kiemelkedik az a másfél évszázad, ami alatt a hajdan virágzó ország sivataggá változott. Az élet küzdelmeiben biztatást adó erőforrások, a templomok roskadoztak és a nép kényszervándorlása folytán, magányosak maradtak. Új istenháza építését a török nem engedélyezte. A török elleni felszabadító háború kezdetén XI. Ince pápa elrendelte, hogy a harci seregeket könnyen szállítható tábori kórházak kísérjék. A beteg és sebesült katonák ápolására az irgalmas rendet kérték fel. A szervezésben nagy szerepet játszó Buonvisi bécsi nuncius elmondta, hogy az erre a célra jól kiképzett irgalmas barátok fizetést nem kapnak, ingyen, egyedül a krisztusi szeretettől indítva teljesítik nemes hivatásukat. A pénzért dolgozó ember sohasem mutat olyan áldozatkészséget, mint a szeretetből működő. Így jöttek Budára 1684-ben – a vár első, sikertelen ostroma alkalmával – az irgalmas barátok, és hat hetet töltöttek áldozatos betegápolással a kor színvonalához képest elsőrangúan felszerelt tábori kórházban. 1686-ban, Buda visszafoglalásakor, a budai katonai táborban ugyancsak az irgalmasok voltak a betegápolók.

Széchenyi György esztergomi érsek 1692-ben hatalmas alapítványt tett a rokkant katonákat ápoló, Pesten építendő kórház számára. Négy évtizedbe tellett, míg a nemes szándék valóra vált: az Invalidus-ház – a mai budapesti Városháza – alapkövét 1716-ban tették le, az épület azonban csak 1732-ben vált beköltözhetővé. Az intézet négy falán belül minden található volt, ami a katonáknak és családtagjaiknak életfenntartásához kellett. Az épületben finom sütöde és pékműhely dolgozott. Volt külön szatócsuk, mészárszékük, ruharaktáruk és egyéb üzletük, melyeket a kereskedők háromévenként árverés útján béreltek ki. Az illetékes hatóság vigyázott arra, hogy az üzletek mindig keresztény kézbe kerüljenek. Az Invalidus-házban lakó kereken kétezer rokkant lelki gondozását, az itt lévő kórházban a betegápolást és a gyógyszertári teendőket az irgalmas rend tagjai látták el. A gyógyszertár elsősorban az Invalidus-ház szükségletének kielégítésére létesült, de szabad volt a pesti lakosokat is kiszolgálnia. Az épületben volt az irgalmasoknak Szent György katona vértanú tiszteletére épített temploma, erre emlékeztet a főbejárat fölött ma is meglévő huszártorony. Az irgalmas rend pesti munkásságának és életének megrajzolásánál a legfontosabb forrás a rend tagjai által írt házkönyv. Itt megjegyezzük, hogy ezen rendkívül értékes egykorú kézirat léte felől kétség nem volt, de a vaskos fatáblás könyv, noha rendszeres kutatásokat folytattak azért, hogy megtalálják, mégis az ismeretlenség homályába vesződött. A z 1945-ös ostrom után a pozsonyi rendház kéziratos könyvei között, mint 58. szám alatt besorozott művet, sikerült ezt a becses forrásmunkát megtalálnom. II. József 1783-ban megszüntette az Invalidus-házat, a rokkantakat Nagyszombatba telepítette, és az irgalmasokat is áthelyezte. Az épületből kaszárnya lett. Eredeti rendeltetésére ma már csak az oromzat latin nyelvű felirata emlékeztet.

Napjainkban, anyagelvűségbe merült korunkban még szinte elképzelni is lehetetlen, hogy akadt valamikor egy ember, … aki nem világi előnyökért, elismerésért … adakozott és alkotott, (hanem azért) mert életcélja volt a jócselekedet. Ilyen volt Marczibányi István, hívő ember, … előkelő nemes és a nép barátja, az elesettek, szegények és betegek felkarolója. Gazdag földesúr, hatalmas birtokok ura, de maga egyszerűen és szegényen élt mégis, hogy annál pazarabb kézzel tudjon minden nemes eszmét és intézményt támogatni. Pártfogolta a magyar nyelv művelését, templomokat építtetett, iskolákat, kórházakat alapított. Legnagyobb és legjelentősebb alapítványa az irgalmas rendnek Budára való letelepítése és a Császárfürdő megszerzése az irgalmas kórház betegeinek számára. Budán és Pesten a XVIII. század végén közegészségügyi szempontból szörnyű állapotok uralkodtak, és ezt a Várhegyen lakó Marczibányi István – korábban Csanád megyei alispán – jól ismerte. 1803-ban tervezetet írt egy budai kórház létesítése érdekében. Tervezetében leszögezte, hogy meggyőződése szerint Buda közegészségügyét csak abban az esetben lehet fellendíteni, ha az országban eddig már a vidéki városokban tizenegy intézetet fenntartó irgalmas barátokra bízzák a létesítendő kórház kezelését. 1806-ban megvásárolta az irgalmasok részére a Császárfürdőt és környékét, hogy a „fürdő jövedelméből annyi beteget és szerzetest tartsanak el, ahányat ebből eltartani lehet”. A Császárfürdő önkéntelenül kínálta azt a megoldást, hogy az új kórház a Császárfürdő közelében épüljön. A talajviszonyokat megvizsgálva azonban nem a fürdő tőszomszédságát, hanem a Zsigmond utca és Vidra utca sarkán lévő ún. ácstelket jelölték ki a kórház helyéül.

Az új kórház alapkövét 1806. október 15-én tették le, azon a napon, amikor Marczibányi István aláírta az irgalmasoknak adott alapítólevelet. A kórház kilencévi keserves munka, rengeteg anyagi gond után, 1815. október 4-én nyílt meg, és ekkor vezették be ide ünnepélyesen az irgalmas rendet. A kórház és az irgalmasok napirendje így alakult: reggel 6 órakor az oratóriumban gyülekeztek a szerzetesek imára és elmélkedésre. Ezt követte 17 órakor a betegek és a rend-tagok számára tartott szentmise. Fél 8-kor reggeli volt. A betegápoló testvérek ezután a betegeket előkészítették az orvosi látogatásra. Az ágyakat rendbe tették, a sebekre friss kötést adtak. 9 órakor orvosi vizsgálat volt. 10 órakor ebédet, du. 5 órakor pedig vacsorát osztottak. 8 órakor tértek a betegek éjjeli nyugovóra. A század második felében ez a rend annyiból változott, hogy az ebéd egy órával későbbi időpontra került, és du. 4 órakor is volt főorvosi látogatás. István nádor és báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1848. szeptember 5-én kelt rendelettel a magyarországi irgalmas kórházakat az osztrák tartománytól elválasztották, és egy független magyar irgalmas rendtartomány létesülését kimondták. A szabadságharc idején az irgalmasok súlyos áldozatok árán is kimutatták magyar érzésüket. A szabadságharc leverésével egy időre megszűnt az önálló magyar irgalmas rendtartomány. Scitovszky János hercegprímás előterjesztésére azután 1856-ban a Szentszék is kimondta a magyar irgalmas rendtartomány szétválasztását az osztrák rendtartománytól. A korszerűtlenné vált, kiöregedett régi kórház helyébe építtette az irgalmas rend a jelenlegi irgalmas kórházat, amelyet 1903. szeptember 29-én adtak át rendeltetésének. Gasser Cassian, az irgalmas rend főnöke ezt írta 1906. évi látogatása után: „ … külön ki kell emelnem a budapesti rendházat, amely valóságos mintakórházzá alakult, és mint ilyen nemcsak külsejére és belső berendezésére nézve, hanem vezetése és igazgatása tekintetében is joggal sorakozik rendünk legjelesebb kórházai mellé.”A kórház rengeteg sebesült és rokkant katonát kezelt az első világháború alatt, de emellett fennakadás nélkül folytatta a társadalom legszegényebb rétegeinek gondozását is. Ugyan-csak nagy számban ápolta a második világháború katonáit, bénáit, betegeit.

A kórház az 1944-1945. évi budai ostrom alkalmával súlyosan megsérült. Amint elült a csatazaj, az irgalmasok azonnal hozzáláttak a kórház romjainak eltakarításához és lakhatóvá tételéhez. Az újjáépítés vezetése a fáradhatatlan budai perjelre, Simon Gyulára hárult. Ő mint a császárfürdői Szent Istvánkápolna lelkésze közösséggé alakította a környék lakosságát. Működése azonban útjában állt az ateista kommunista hatalomnak. Éjszakánként folyamatosan testi-lelki kínzásoknak vetették alá. Megpróbált Ausztriába szökni, de ez neki nem sikerült. Elfogták, megkövezték, meggyilkolták. Sírja ismeretlen. Ma, mikor még mindig akadnak szép számmal olyan emberek, akik az egyházban csak a meggazdagodásra való célt látják, és a kincsek halmozását, lényeges ez a könyv, amelyik bemutatja, hogy miként ápolták önzetlenül a szerzetesek a szegényeket, a rászorultakat.

(Tokaji-Nagy Tivadar: Az Irgalmas Rend működése Pesten és Budán; Mikes Kiadó, 2001)

M.A.