vissza a főoldalra

 2013.10.25. 

Vissza kell térni a szeretet pedagógiájához

A média agymosása miatt egyre kevesebb az egyéniség, s nő a tömegemberek száma

Solymosi Zsolt lelkész-aligazgató tevékenysége igen csak szerteágazó, hiszen nem „csak” osztályfőnök, hanem médiafelelős, az Atlantisz harangoz országos szavalóverseny, a lelki nevelői tevékenységek, a színjátszó kör és a honismereti biciklitúrák szervezője. Aligazgató úrral a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban beszélgettünk pályáról, az intézmény munkájáról, küldetéséről és a nevelés fontosságáról.

 Eredetileg nem vallástanárnak, hanem eredetileg lelkésznek készült. Mi motiválta a tanári hivatásra?

–Azzal a céllal iratkoztam be a teológiára, hogy lelkész legyek. Az öt esztendős teológiai tanulmány alatt tudatosan kerestem a helyem: kipróbáltam a szórványmissziós tevékenységet, így eljutottam a Zsil-völgyébe, Dél –Erdélybe, Besztercére és Szatmár környékére. Sokat foglalkoztam az ifjúsággal; az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet keretében színjátszó találkozókat, konferenciákat, gyermektáborokat szerveztünk. Ugyanakkor az egyházi hivatás szociális része is érdekelt. Tehát sok mindennel próbálkoztam, ami a lelkészséghez tartozik, végül az iskola talált rám, az unitárius kollégium hívott meg tanárnak, miután egy színdarabot rendeztem az intézményben és azt vettem észre, hogy a gyerekekkel való kommunikálás, amit tanórának neveznek, nagyon értékes is lehet, sőt többet nyújthat, mint egy szószékről elhangzott prédikáció. Ott helyben megtapasztaltam ennek a hatását és a gyakorlati hasznát. Így kerültem ide vallástanárnak. Negyedéves koromban már tanítottam, s ötödévesen osztályfőnök lettem. Így immár 15 éve nevelek, oktatok ebben a patinás intézetben.

 Mennyire érdemes tanári hivatást választani, hiszen a tanárok tekintélye, megbecsültsége már rég nem olyan, mit régebben volt?

 –Engedje meg, hogy erre a kérdésre egy történettel feleljek. Nemrég egy vacsorán vettem részt, hajdani és jelenlegi diákjaimmal, s az ő szüleikkel. Az egyik diákom megkérdezte, ki lesz az osztályfőnöke. Közöltem vele, olyan tanár, akit nemrég győztem meg arról, hogy tanítson iskolánkban. Az asztalnál egy számunkra idegen fiatalember is ült, s döbbenten azt kérdezte: meg lehet még győzni arról bárkit is, hogy a tanári hivatást válassza? Megütközve néztem rá, mert én mindezt másként élem meg. Egyrészt, mert egyházi iskolában oktatok, ahol még megmaradt a tanárok külső, sőt belső tekintélye is. Tehát nem azért van önmagában tekintélye a pedagógusnak, mert a katedrán ül. A magasabb erkölcsi, emberi tartásról beszélek, ami szinte sugárzik tanárainkból a diákok felé. De ez a tisztelet kölcsönös. Ha tisztelettel beszélek a tanulóval, s nem diktátorként közelítek hozzá, akkor ugyanezt a tiszteletet visszakapom. Ez az apró, de lényeges titka annak, hogy én ebben az iskolában nagyon jól érzem magam, otthonommá vált a kollégium, és csak nagyon ritkán fordul elő, hogy diákjaim megbántanának, vagy keserű napjaim vannak. Azt viszont sosem éreztem, hogy a tanári hivatás értelmetlen, s ez már önmagában örömmel tölt el. Tudom, sejtem és látom, hogy nagy bajok vannak századunk pedagógustársadalmában, s lehet, igaza van annak, aki azt mondja: ha valami nem működik, arról a tanár tehet. Karácsony Sándor professzor, a magyar neveléstudomány és nemzetnevelés egyik legnagyobb alakja tanári, nevelői hitvallásában és rendszerében a szeretet pedagógiáját tűzte ki célul, és valósította meg a maga életében. Nagyon sokat értekezett arról, hogy a gyermek lelkében van egy „kukucskáló rész”, amihez meg kell találni a kulcsot. Ha ezt a „kukucskálót” bezárják, rácsapják a fedelet, akkor már soha többé nem lehet kinyitni. Bizony nagy kihívás korunkban ezeket a „kukucskálókat” fellelni és megtalálni a hozzá a „kulcsokat”. Minden gyerek más, és ők nyitni szeretnének. A mi dolgunk pedig nem más, hogy sikerüljön kinyitni a lelküket.

 Mennyire fontos, hogy a gyerekek szeressék és tiszteljék is a tanárokat, és lényegesnek tartja-e a következetességet?  

–Több hajdani diákommal dolgozunk együtt bizonyos programok megvalósításán, s ők azt mondták, azt a tanárt tisztelik, akitől tanultak, és aki példamutatóan cselekedett. Az rossz, ha egy tanár azért népszerű, mert kevés házi feladatot ad, s alig követel valamit. Egy érett fiatalemberben az marad meg, hogy a tanárától tanult valamit, s az a pedagógus azért volt fontos számára, mert fel tudott nézni rá. A lezser, csak humoros, engedékenyebb tanárokra a hajdani diákok nem igazán emlékeznek, mert rájöttek, nem igazán volt hasznos az, amit tőlük kaptak az órákon. Szerintem a tanár elsősorban ne arra törekedjék, hogy nagyon népszerű, nagyon szerethető legyen, hanem: tudjanak tőle mit tanulni, s értékes dolgokat mutasson föl a diákoknak. Ha erre törekszik, akkor szeretik is őt. A gyerek akkor tiszteli a tanárát, ha mindez belülről fakad, s nem ha, ezt megkövetelik, elvárják, előírják számára. Nagyon nehéz egyházi iskolát úgy irányítani, hogy egyedül a szigor, és a házirend működtesse csak közösséget. A következetességnek pedig a tanári alaperények közé kéne tartoznia. Ha ez hiányzik, akkor a bizalom is megrendül a tanárban. Olyan pedagógusra nem lehet építeni, aki nem következetes, s ezen tulajdonság hiányában az egyént sem lehet segíteni. Vallást és etikát tanítok, így nem föltétlenül a tudáshalmaz, vagy a megkövetelt lecke visszakérdezése motivál, hanem, hogy világnézetük kialakításában segítsek nekik, gondolkodásra sarkalljam őket, és kritikai érzéküket erősítsem. Ezeknél a tárgyaknál, mely nagyon is személyfüggő, nem minden esetben tud a tanár következetes lenni, mint mondjuk a matematikánál. Viszont kitartónak kell lennem elveimben, abban, amit képviselek, és rá kell találni azokra a határokra, melyek átlépése egy diák identitását zavarhatja.

 Az elmondottakból arra következtetek, hogy az unitárius egyházi iskolában lényegesnek tartják, hogy ne csak oktassák, hanem neveljék is a gyerekeket, s nem „zseniképzésre” törekszenek.

 –Mind a nevelést, mind az oktatást lényegesnek tartjuk. Ha visszatekintünk az időben, láthatjuk, hogy az erdélyi egyházi iskolák nem „csak” a helyi értelmiség alma materei. Tudjuk: nem papneveldét műkötetünk, hanem a jövő magyar értelmiségét képezzük. S ez a képzés egymagában igen csak veszélyes lenne, ha nem járna együtt a neveléssel, az igaz magyarságtudattal való felvértezéssel, gyökereink megtartásával. Az erkölcsi tartás legalább olyan fontos, mint az értelmiségi, közéleti szerepvállalás. Ezért lényeges a nevelés szerepe.

 Ha már a nevelésnél tartunk, arra ügyelnek-e, hogy a gyerekek ne legyenek bálványimádók, tehát ne bálványozzák a civilizációs vívmányokat, hanem eszközként tekintsenek rájuk?

 –Mindezeket a hatásokat kivédeni lehetetlen, mert a kollégiumunk nem izoláltan működik Erdélyben. Sajnos azt sem tudjuk megakadályozni, hogy a kívülről jövő „szennynek” gátat szabjunk. A mi felelősségünk az, hogy miként tudjuk a gyermeket abban segíteni, hogy megtalálja a saját helyét a világban, és tudatosan éljen. Legyen elég bátor és okos ahhoz, hogy megfelelő döntéseket hozzon, s tanuljon meg jól kommunikálni a különböző társadalmi rétegekből származó egyénekkel. Lényeges, hogy sikerüljön neki saját maga számára szabályokat fölállítani egy olyan világban, ahol nincsenek etikai szabályok. Ha a gyermek azt tanulja meg, hogy döntő tényező az élet sok területén, és megtanul tudatosan élni, akkor jól végezzük munkánkat. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a gyermek nevelését nem csak az iskola, hanem a család is meghatározza. Az a szülő, aki ezt nem hiszi, téved. A társadalomból érkező impulzusokat csak akkor tudjuk jól kezelni, ha mindebben a család is partner.

 Több magyarországi egyházi iskola vezetőjével beszéltem, s mondták, hogy immár hazánk is misszós terep. A kollégiumba való bekerülésnél figyelembe veszik, hogy vallásos családból származzon a gyerek?

 –Az unitárius szemlélet, hitfelfogás eleve nyitott és toleráns; számunkra az egyén lelke, szellemisége fontos, és annak tiszteletben tartása. Így fölveszünk katolikust, reformátust, ortodoxot, muzulmánt, neoprotestánst is. Az unitárius nem missziós egyház, soha nem térítettünk. Ez az oka annak, hogy nem vagyunk sokak, holott ez az egyetlen egy magyar gyökerű vallás a világon. Az a gyerek, aki azt érzi, hogy nincs megbántva világnézete miatt, jól érzi magát nálunk. Nemrég készült egy 20 oldalas szociológiai tanulmány, amiből az derült ki, hogy a vallási intolerancia rátája 0,01 %-os nálunk, ami számomra megnyugtató.

Vallásóráimon nem arra törekszem, hogy unitáriussá neveljek át például egy reformátust, hanem úgy hiszem, minden vallás egy nagy tükör darabja, és maga a tükör, nem más , mint Isten. S azt szeretném, hogy mire kikerülnek az intézményünkből a diákok, ez a tükör egyben ott álljon előttük. Arra is volt példa, hogy azt mondta nekem egy diákom, ő ateista; s kiderült, hogy csupán a papjára, vagy a gyülekezetére haragudott. Elbeszélgettem vele, s elmondta: szeretne segíteni az embereken, s ha ez igaz, akkor nem mondd ellent a jézusi tanításnak. Többször veszek elő bibliai példázatokat, amikről kiderül, hogy azok mai gyakorlatba való átültetése a saját életükről szól. A szőlőmunkások példázatáról sokszor beszélünk: nem mindegy ki mennyit dolgozik a szőlőben, s nem a fizetség a lényeg, hanem, hogy becsületesen végezzük a munkánkat.

 Az is érdekes, hogy vannak, akik azt mondják, nem hisznek Istenben, viszont elfogadják az angyalok, a szellemek létezését, babonások, és a lélekvándorlást sem tartják kizártnak. S ezt sokan a médiában is hangsúlyozzák. Ezek mennyire hatnak a diákokra?

 –A diákokra szinte minden hat, amit a médiából kapnak. Hatalmas agymosás folyik a világban, elég, ha csak a szórakoztató iparra, a sportra, a színvonal alatti filmekre gondolok. A tanulók kíváncsiak, ami érthető, de a mi feladatunk, hogy olyanná neveljük őket, hogy később a különböző döntéshelyzetekben állást tudjanak foglalni a számukra értékes, másokat nem megalázó, megbántó idea, vallási gyülekezet, vagy struktúra mellett. Az egyén a legfontosabb társadalmunkban, hiszen a mai agymosás arra sarkall sokakat, hogy egyformák legyünk mind szellemiségben, mind külsőleg és szokásokban is. Így alakulnak ki a tömegemberek. Ha azt kérdi tőlem, hogy én mint vallástanár mit tehetek ez ellen, azt mondom: nem ismerem a mindenki számára hasznos gyógymódot. Nagyon sokat beszélgetünk vallásórákon aktuális témákról, még úgy is vitázunk, hogy nem erőltetem rá senkire sem nézeteimet. Ezek a moderált viták azért is szükségesek, hogy a diák is elmondhassa azt, mit gondol a felvetett problémákról. Néha etikai esettanulmányokat viszek be, és a beszélgetések során kiderül, néhányan kimondják, velük is megtörtént hasonló az életben. Az erőszak különböző formáiról is szó esik: a világ sok részén háború dúl, éheznek az emberek, míg mi a fűtött teremben tanulunk, nem éhezünk, s el tudunk járni szórakozni. Megtehetjük, de tudatosítani kell mindenkiben azt, hogy ehhez minél több olyan emberre van szükség, akiben működik az egyéni felelősségérzet, és nem közömbös a társadalom, a világ gondjai iránt. Erre egy példa: nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Verespatakon ciántechnológiával akarnak több millió tonna földet elmozdítani, több négyzetkilométernyi területet lerombolni, kulturális örökségünket megsemmisíteni. Ha ezért képes kimenni az utcára és hallatni a hangját, azt jelenti: megértette, miként lehet egyéniségnek maradni.

 A több mint 450 éves kollégium miliője mennyiben befolyásolja magát az oktatást?

 –Az identitás kialakításában sokkal könnyebb a dolgunk, mint egy modern épületben. Ezt nem szerencsének, hanem isteni gondviselésnek tartom, mert a múlt kötelez. Egészen másként serdül föl az a gyermek, ha a falról 150 éves tablók tekintenek vissza rá, és olvassa az emléktáblákat. Úgy érzi, mintha nap -nap után János Zsigmond patinás fejedelmi udvarába lépne be, s biztos vagyok benne, hogy mindez befolyásolja magatartásukat is.

 A hagyományok ápolásához tartoznak az ön által szervezett biciklitúrák is?

 – A biciklitúrák elsődleges céljai közé tartozik Erdély elhagyatott örökségének felfedezése. Az eddigi túrák során az egykoron magyarok lakta vidékeken járva elhagyatott várakat, templomokat, házakat kerestünk föl, idén pedig a Szászföld nevezetességeit kerestük föl. Ezzel diákjaim figyelmét közvetett módon tudom ráirányítani hagyományaink tiszteletbe tartására.

 Végezetül essen szó az Atlantisz harangoz országos szavalóversenyről.

 – Atlantisz harangoz címmel 2001-ben indult az országos versmondó vetélkedő, amelynek megszervezője a János Zsigmond Unitárius Kollégium, illetve a Phoenix könyvesbolt. Szeretném ezt a versmondó versenyt kárpát-medencei szintre kiterjeszteni. Milyen jó lenne az anyaország, Felvidékről, Kárpátaljáról, Délvidékről versmondókat fogadnunk, ami a diákok számára is ismerkedési lehetőséget adna.

Medveczky Attila