vissza a főoldalra

 

 

 2013.10.25. 

In memoriam Csurka István

Csurka István: Modern szüreti ima

Ki ez az asszony?

Évek óta a hátam mögött áll, és követ útjaimon. Görcsösen erőlködöm néha, hogy magam elé képzeljem, mint a többi nőt, vagy legalábbis magam mellé, mint a lányokat, de nem hagyja. Reggel rakott és estére megszelídült búboskemence melege bizonyosság. Ez a nő vesz körül engem, mint mást a bunda, ebben az oltalmazó köráramlásban merészelek hideg, zimankós időben is szélesre kitárt Petőfi-gallért a nyakamra álmodni. Ez az asszony bizonyosan idősebb nálam, mert ifjú vagyok előtte, ifjú, merész, lázadó és sérthetetlen.

Ki ez az asszony?

Az egész lénye dióbarna. A tekintete, amit a tarkómon érzek, súlytalan. A tekintete maga a megbocsátás. Megsemmisülök és feltámadok ebben a megbocsátásban. Bús, rideg, dacos, irányíthatatlan férfiéletem ez a megbocsátás irányítja. Elkötelez és az örök hűség sóhajos vágyával tölti meg a szívemet. Hű én már csak hozzá lehetek.

Néha egészen közelér. Melle halma a hátamra dűl, finom illeszkedésű, laza nőkarjával átfon, tenyerét orcáimon, halántékomon előrecsúsztatja és – ó, mi gyönyör! – befogja szemem. Vak vagyok ekkor és mégis mindent látok. Múltamat, ifjúságomat, múltunkat, ifjúságunkat. Moccanni sem merek, de átélek egy isteni robbanást. Hangot nem hallok, de hallok egy kérdést: elfeledtél? Eltemettél? Beletörődtél a hiányomba? És én hiába esküdözöm, hiába! Megint itt vagy a hátam mögött, te szent asszony, a te hőd éltet, a te megbocsátásod vezérel, dehogy feledtelek el, dehogyis! S mire ezt eldadogtam, ő már ezt is megbocsátotta.

Ki ez az asszony? Volt nekünk ölelésünk, szerelmünk, nászunk? Nem tudom. Talán volt. Ma már csak ez áll meg az időben: talán volt. Persze, minden, ami volt, egyszersmind hiány is.

Lehet, hogy már csak a hiánya áll a hátam mögött? Lehet, hogy nem szerettem eléggé, méltatlan voltam hozzá, és elébem állni, megtestesülve a szemembe nézni ezért nem hajlandó?

Meggyűlöllek, dióbarna asszony! Végül is oltalmaddal, melegeddel, háttérben maradásoddal mérhetetlen kínt osztol ki rám. Nem embernek, nem férfinek való, hogy éppen annak a fülébe, akit legjobban szeret, kíván, ne suttoghasson szerelmes szavakat, hogy még a nevét se tudja. Neved sincs, dióbarna asszony! Mit ér az életem, ha nem ölelhetem át a derekad egy mozdonytól léghuzatos vasúti töltésen, ahonnan tág reneszánsz képkivágásban látszanak a közeli dombok, s rajtuk a szüreti nyüzsgés, valamint az ádáz seregélycsapatok. Mit ér az ősz, a must, a bor, valódi, ölelhető asszony nélkül? Volt nászunk vagy nem volt nászunk, mondd meg, ismerd be, áldj meg a bizonyossággal!

Csak félszavaidra emlékszem, félmondataidra és félsoraidra. Különös lény vagy. Amikor más zihál és fuldokolva sikong, te hallgatsz. Extázisunkban, gyönyörünk csúcsán pedig, amikor az elcsukló félszavakra számít az ember, te tagoltan, távolian, mintha egy megafonból jött volna a hang, ezt mondtad: „rendületlenül”.

A Hazám vagy tehát, Dióbarna Asszony?

Ha akarod, elhiszem. Igen, a hazámnak egy pillanata vagy, nászi pillanata, sohasem volt nászi pillanata; kultúránk, történelmünk egyik, egyetlen gyönyörkicsordulása – és örök figyelmeztetés.

Akkor hát, elég a nagy szavakból! Szűnjön meg végre a fogadkozás, a sebek nyaldosása, az átkozódás, a sirámsírás és a lihegés. Akkor most rajtam a sor. Maradj veszteg, megfordulok. Így már szembenézhetünk, csókot is válthatunk, és így már pofozhatsz is. Szemtől szembe érzelemnyilvánítás gyanánt egyenértékű a csók a pofonnal. Melyiket kapom?

* * *

Elmém nem tűri a homályt, még a magam teremtette homályt sem. Ezenfelül méltányolom a mai ember természetes igényét az érthetőségre, a tényszerűségre és a gyakorlatiasságra, tehát megmagyarázom, miért hozakodtam elő ezzel az asszonnyal, ezzel a sejtelmes és merőben egyéni jelentőségű érzelemcsomóval.

Mert nem tehettem mást. Mert, akinek ez a hivatása és komolyan is veszi a hivatását, néha úgy érzi, rá kell erőszakolja a közönségre a legegyénibb sejtelmeit, képzeteit, álmait, mert ezek nélkül nem élhetünk. Éppen úgy, ahogy elemi szükséglet a mosolyfakasztás, írástudók és művészek kötelessége; éppen úgy kötelesség, művészi, emberi és hazafiúi kötelesség megállítani a rohanó mai embert csak ésszerűségek, csak beton, csak vas, csak hasznossági szempontok által kitűzött-útján: ember! Emlékezz! Valaki áll a te hátad mögött is! Emlékeid, sejtéseid neked is vannak, hisz ember vagy! Nem felejtheted el őket!

Beszélnem kell tehát a magam dióbarna őszi asszonyáról, hogy a kötelességeitől elcsigázott lélek, az egész közösség felfigyeljen a magáéra. Ez az asszony nemcsak az enyém, mindnyájunké. Lehet, hogy másnak nem is asszony képében áll a háta mögött ugyanez a jelentés, lehet, hogy éppenséggel lobogó hajú ifjú férfi képében vagy öregemberében, netán egy sírkereszt képében, vagy éppen a születés pillanata, a kisded felsírása kíséri. Egy őszi utca, egy csonka ház, egy pohár az asztalon, egy távoli puskalövés, avagy talán mindössze egy szó, egy felcserélhetetlen szórendű, soha meg nem kopó mondat.

Nem vagyok vallásos, éber óráim kilencven százalékában nem hiszek semmilyen emberfeletti hatalom, istenek létezésében. Imára, imaszerű lelki tevékenységre mégis éhes a lelkem. Nem könyörgök én senkihez, eszembe sem jut valamilyen cél érdekében, valaminek a bekövetkeztéért vagy elhárításáért felsőbb hatalomhoz folyamodni. Nem, én egyszerűen emlékezem. Múltamra, múltunkra, csókokra, zászlókra, holtakra és holtak mondataira. Verssorokra.

Hívlak hát most már felbátorodva, mögöttem álló dióbarna őszi asszony! Jer, nézd, szüret van megint. Puttonyos emberek járnak a domboldalakon, a puttonyuk édes tartalmát odalent a kádakba döntik. Ugye, hogy ott vagy te minden puttonyban? Ugye, hogy ott kísérsz nemcsak engem, de minden puttonyos magyart a kanyargós ösvényeken, lefelé is, felfelé is?

(Megjelent: 1981. október 22., Magyar Nemzet – „évfordulós” tárca)