vissza a főoldalra

 2013.10.25. 

Csorja Gergely: A rossz meghaladása

2013 augusztusában megjelent a Jog meghaladása című írásom. Ezzel elkezdődött egy sorozat. A sorozat célja, hogy a társadalmunkban általánosan elfogadott, de a boldogulásunkat, előrehaladásunkat, kiegyensúlyozott életünket már nem szolgáló jelenségekre hívjam fel a figyelmet. Olyan jelenségekre, melyek meghatározóak életünkben, és melyek tízezrek, ha nem milliók mindennapjait keserítik meg, vagy teszik lehetetlenné. Ha Magyarország a XXI. századot túl akarja élni, akkor ideje, hogy számot vessünk a minket megnyomorító, elavult vagy csak egyszerűen rossz intézményekkel és teóriákkal.

 A felesleges kiadás mítosza

 Amikor a Rózsák terénél dugóba kerültem, csak azt tudtam, hogy Angelina Jolie és Brad Pitt filmet forgatnak, ezért nem lehet közlekedni. Aztán kiderült, hogy a film a Délszláv háborúról, azon belül is Szarajevóról és a bosnyákok kiirtásának kísérletéről szól. A bosnyák– szerb ellentét és Szarajevó ostroma nem új forgatókönyvtéma. 1996-ban már próbálkoztak Szívlövés (Shot through the heart) címen egy hasonló filmmel. Az akkor nagyon nem sikerült.

 Most vasárnap az M1 bemutatta A vér és méz földjén című filmet. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a tévécsatornák este 11-ig nézhetetlenek és leginkább vasárnap éjszaka, a lehető legalkalmatlanabb időben mutatják be az érdekesebb filmeket. Bár nem nagy meggyőződéssel maradtam fenn egy Angelina Jolie által készített film miatt, végül hajnal háromkor kerültem ágyba. Ugyanis hollywoodi szemét ide vagy oda, Kung Fu Panda és Mr. And Mrs. Smith ellenére ez az ízig vérig amerikai celeb jó filmet csinált.

Természetesen nem tudhattuk meg, hogy milyen geopolitikai játszmák eredményezték az embertelen háborút. Nem világosított fel minket az alkotás, hogy az első világháborút lezáró Párizs környéki békék micsoda alávaló és minden kétséget kizáróan geostratégiai céloknak megfelelően tervezett rendszert hoztak létre Közép- és Kelet-Európában. Nem tudhattuk meg, hogy Jugoszlávia létrehozása kinek az érdekében állt és azt sem, hogy az amerikai és az orosz külpolitika és titkosszolgálatok miért látták célravezetőnek, ha Jugoszlávia felrobban és miért nézték el, hogy a második világháború után az egyik legkegyetlenebb háború fél évtizedig tombolhasson a Balkánon. Ezekről ez a film természetesen nem szólt, még akkor sem, ha Angelina Jolie az ENSZ nagyköveteként terjeszti a világbékét.

Ettől eltekintve azonban egy kimondottan értékes filmet láthattunk. A háború, a semmiből előtörő háború, a minden értelmet és szeretetet meghaladó pusztításvágy és az önvédelem képessége nélküli nép teljes kiszolgáltatottsága betöltötte a nappalit. Nagy tapasztalatú filmesek szerint már az is jónak számít, ha egy filmben legalább két sikerült jelenet van.

Az amerikai celeb filmje kevés helyszínnel, de jól kidolgozottan hozza elénk a háború rettegését. Meglepő, hogy celeb mivolta ellenére van tehetsége megéreztetni: az ember képes elfogadni az elfogadhatatlant. Képes berendezkedni a pokolban.

A film hatása alól kikerülve mégis a legmegdöbbentőbb érzés, hogy ez valójában nem film. Nem mese. Ez a valóság, a tőlünk alig pár száz kilométerre zajlott valóság. Nem évszázadokkal, hanem csak húsz évvel ezelőtti és nem valami más kontinensen, valami más világban, hanem itt a szomszédban bekövetkezett valóság. Az a valóság, amiben én is részt vettem. 1993-ban vidáman ittam a proseceket Opátijában, korábbi nevén Abbáziában, szabadságos horvát katonákkal.

Ma Magyarországon hajlamosak vagyunk beleveszni látszólag óriási gondjainkba. Mi lesz a devizahitelekkel, ki, hogyan, miért és mennyi pénzt kap? Kit neveznek ki és kit váltanak le? Hogyan jut több pénz a kultúrára, az oktatásra, a szociális juttatásokra, hogyan lehet megakadályozni, hogy az országot csődbe döntő társaság visszatérjen, hogyan lehet több pénzünk?

És eközben eszünkbe se jut, eltűnik a szempontok közül, sőt kifejezetten leépítendőnek tűnik az önvédelem képessége. Eszünkbe se jut, hogy mi van, ha megjelenik egy teherautó a ház előtt idegen katonákkal, akik győztesként ugrálnak le, rúgják be az ajtókat és ragadják el jussukat. Az életünket.

Mi van akkor, amikor elhurcolják, megbecstelenítik a nőket, mi van akkor, amikor agyonlövik vagy csak összeverik a férfiakat. Mi van akkor, amikor nem tudunk segíteni a saját gyerekeinknek, mert nem nálunk, hanem egy idegennél, egy nem beszámítható lénynél van a fegyver.

Ma ezt nem tekintjük veszélynek, ezt nem látjuk olyan fontosságú életténynek, amiért érdemes áldozni. Miért és kivel háborúznánk? Szól a kérdés. Minek milliárdokat költeni fegyverekre, amikor semmi hasznuk? Minek egyáltalán honvédség?

Ez utóbbi kérdésre azért meg szokott érkezni a válasz. Hát természetesen, hogy a katasztrófa elhárításában segítsenek. Mi sem jelzi jobban a háború elképzelhetetlenségét, mint hogy a honvédelmi miniszter néhány hete azzal indokolta, hogy a honvédség sokmilliárdért szeretne helikoptereket vásárolni – na persze nem most, most nincs rá pénz, majd csak 2014 második felében –, hogy a katasztrófahelyzetekben legyen mentőhelikopter. És – tette hozzá – nem azért, hogy a katonák játsszanak vele. Hende Csaba azért helyezkedett eleve védekező álláspontra, mert érezte, tudta, ha mást mond, nekiesnek.

Pedig a háború – az emberi konfliktusok természetéből fakadóan – bármikor kitörhet. A háború legtöbbször kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan. Ki gondolta volna 1988-ban, hogy öt év múlva lángol a Balkán? Ki gondolta 2000-ben, hogy az Egyesült Államok gigantikus háborúhullámba kezd a Közel-Keleten? Ki gondolta akár 4 éve, hogy a Földközi-tenger környéki stabil arab diktatúrák egyszer csak felrobbannak néhány hét alatt?

Ma Magyarországon a haza védelmére nagyságrendileg 250 milliárd forintot fordítunk. Románia majd 400 milliárdot. Hogy a 250 milliárd mennyire kevés egy modern hadsereg finanszírozásához, azt jól mutatja a következő. Az amerikai hadsereg az ún. MRAP programra, tehát, hogy a járműveit az aknák elleni védelemmel ellássa, ennek az összegnek a negyvenszeresét költötte.

De, ne hasonlítsuk magunkat a világ legnagyobb hadseregéhez. Maradjunk a földön. Annak ellenére, hogy a kormány elfogadta a Hadik-tervet, sőt jelentős beruházásokat is eszközölt, az örökölt terhek megkötik a kormányzat kezét. Az adósságcsökkentés, az évtizedes elmaradt, vagy haldokló beruházások befejezése, a hatalmas és tegyük hozzá többnyire jó irányba mutató változások lekötik a tartalékokat. Szinte természetesnek tűnik, hogy erre a kevésbé hatékony, kevésbé látványos, és pillanatnyilag elodázhatónak tűnő problémára kevesebb pénz jut.

Erős magyar hadsereg és az azt kiszolgáló erős, jól működő magyar kézben lévő hadiipar nélkül azonban nem vagyunk biztonságban. Amikor dörögnek a fegyverek, akkor egyetlen szempont érvényesül. Az erősebb, jobban felszerelt fél életben marad, a gyenge elpusztul.