vissza a főoldalra

 2013.09.06. 

Hommage a Hadik Gyula

Tizenhat szobrász a Csepel Galériában

A közelmúltban hunyt el Hadik Gyula, a szobrászművészek egyik doyenje. Zárt tömb kővilága, karakteres anyagmegmunkálása, térszemlélete nem akármilyen életművet takar. Vésője nyomán, már ami szobrainak palástjait illeti, az ökonomikus „beszéd” robban. Minél kevesebb a behatolás a kőbe (márványba), annál érvényesebb – drámaian összefogott, egyediségében súlyos – lesz a plasztikai kifejezés. Tolsztoji alkata (figyelő homlok, fák gyökerét megszégyenítő szakáll) belehasított az időbe, mintha az arc, a késéles figyelő tekintet képes volna a világ – végső soron az ember – dolgait megrendszabályozni.

Ha vésőt vesz a kezébe – igen. Amit legkisebb munkájával is sugall: a szigorú tömb, barázdás életarcával nem más, mint tisztaság. Ez volt életszerelme, világlátásának szimbóluma, ha az anyag szólni tudna, nyugodtan közölhetné: erkölcse. Újságlapra szénnel rajzolt Önportréi – fölülírva a háttér meghatározta publicisztikus magyarázatot – egyszerre néznek befelé, és világvallató gesztussal csodálkozván a zajló időn, a lehető legtávolabbra. Aligha figyelt arra, hogy a találomra kézbe ragadott újságpapír, jelen esetben a Magyar Nemzet egyik oldala, milyen kortünetnek is érdekes címekkel izgatta az olvasót – Az útkeresés jegyében – Termelőszövetkezetek belső mechanizmusa (1974. május 5.) –, akarva-akaratlan túllátott a „mai (értsd. az akkori) kocsmán”. Ez az arc, ahogyan a művész önmagát látta, szigorú következetességgel szállt szembe minden „napinak” nevezhető talmival.

A szoborarc, az anyag tenné?, talán még keményebben. A márványban azonban ott a megbocsátó gesztus is, a befelé néző szemben nem csupán az ítélkezés, hanem az időtlen bölcselem ugyancsak. Mítoszi kitekintései – akár a Biblia jelképrendszerét izzítja az anyagba (Mózes), akár a képzőművészetté emelt munkás szegénységet (Nagy Balogh János) – súlyos erkölcs-tömbök. De még a Torzó is, kubista darabos egyértelműségével, a test diadalmáról regél.

A csepeli Hommage a Hadik Gyula című kiállítás nemcsak hallatlan színvonalával, plasztikai sokarcúságával adózik a mester életművének, ám nyíltan hírt ad arról is, hogy az idős szobrászművészt – nemzedéktől függetlenül – mennyien szerették. Azok is, akiknek a fa, a kerámia vagy a fém (bronz, vas) a kedvenc anyaguk. S azok úgyszintén, akik a hagyományos figuralitást átlépve az absztrakt formavilágban találták meg önkifejezésük lényegét. Hadik Gyula életműve tehát az a kristályosodási pont (itteni kis kamarakiállítása vonzó látvány), amely köré anyagtól, irányzattól, formakészségtől stb. független lehet gyülekezni.

Avval, hogy ő van a fókuszban, nem húzza le az előtte tiszteletet tevők táborát. Mondjam azt, hogy erősíti? Bizonyos szempontból – a szellemivé vált anyag erkölcsi irányultságával – igen. Mert ahogyan a fiatal (Szabó Virág) és idősebb alkotó (Nagy Sándor, Gádor Magda) a plasztikailag megfogható világra tekint, abban ott – az egyedi arcoktól függetlenül – az ő határtalan, az alakról, az átszellemítésről való képzelme is. A kollekció legmeghittebb szobra Pálffy Katalin „tojás” hármasából (Gyula emlékére) az a márvány, amelyen a szeretett mester arca visszatükröződik. S ha ezt a tekintetet, a szemmé vált fizimiska bölcselmét fedezzük föl Várnagy Ildikó modernebb, kubusokból épült egész alakos művén is (Csepel bálvány ’68), értjük a vonzódást, illetve a külön-világok összetartozását.

Stremeny Géza kő Angyala és Gvárdián Ferenc kerámia büsztje (Egry József) szintén a figurába rejtett szellemi erő bizonyítéka. Stremeny úgy tette titokzatosan teljessé az angyalarcot, hogy alig bontotta meg a tömb zártságát, míg Gvárdián épp az artisztikusan részletező fejjel idézte meg hihetetlen átszellemültséggel a Balaton festőjének krisztusi magányát. Szathmáry Gyöngyi finoman megmunkált fém reliefje (Maillol), az egymást őrző kettős alak (élet és mű) összetartozásáról regél. A Hadik Gyula-i arc megidézése, igaz, nagy áttételekkel, modernebb formában, a Vígh Tamás-szobor (2010 szeptember) révén válik teljessé. (Az, hogy az árnyékvilágból még Hadik előtt elköltözött másik mester drámai márványa ideemeltetett – szobor a szobor előtt tiszteleg –, a kurátor, Pálffy Katalin leleménye.)

Csikai Márta remek, egészalakos bronz–kő kisplasztikája (Jákob álmodik) a bibliai történésre épül, ám a fekvő test megfeszített nyugalmában benne vibrál az emberlét álomvalósága is. Nagy Sándor szinte égig nyújtott vékony nőalakja (Fából született), paradox, egyfajta termékenységünnepet szimbolizál. A kilencven éves művésznek nemrég láttuk szenzációs szoborarzenálját – benne meganynyi, az itt szereplővel rokon mű – a Magyar Építőművészek Szövetsége Kós Károly Galériájában („Kőből szabadult – fából született”).

Az emléktárlat nonfiguratív alkotói úgy egészítik ki az összképet, hogy egyúttal meggyőződhetünk a kortárs magyar szobrászművészet invenciózus formakészségéről, egy-egy irányzaton belüli – hagyomány közeli és újító – egyedi arcairól is. Avval, hogy a „fások” viszik a prímet – a legtöbb plasztikával ők szerepelnek –, nem vetnek árnyékot a többi alkotóra. Nem beszélve arról, hogy a keramikus Gádor Magda művei között szenzációs festett faszobrok is föltűnnek (Kiáltás I–II.), amelyeken az expresszív ecset az idolok drámai feszültségét hangsúlyozza.

Velekei József Lajos, az organikus létélményt személyiségharccá-vallomássá örökítve, három jelentős szobrával van jelen. Az Életjárom I–III. című kompozíció egyes darabjaiban a fa minősége – illúzió? – életminőséggé változik, melyet az elemek egymáshoz való viszonya, szerkezeti sokarcúsága jól reprezentál. Lukács József Jóka és Vanyúr István figuralitása a nemegyszer humort is magában foglaló játékos groteszkre épül. Lukács Weöres Sándor gyermekköltészetét idéző kis „tárgyai” ugyan érdekesek, de a nóvumot nála a fél figurális – fél absztrakt Apród (fa, fém) jelenti. Vanyúr érdekes tömbélménye (Bárányok – festett fa) mellett keserűen groteszk világáról is hírt ad, melyben a faragás méltóságát nem kockáztatja az alakok furcsasága (Gübecs; Etetés).

Egészen kitűnő Budahelyi Tibor főhajtása a nagy magyar zeneszerző előtt. A Liszt Ferenc kottái  I–II. (fa, fém, műanyag) instrumentumokat tesz meg plasztikai közvetítő erővé. A formai találat itt mérnökien széppé fogalmazott szellemi javakat mutat. Márkus Péter különleges, bölcs tekervényeiben (Indiai kalligráfia I–III. – öntöttvas) egy idegen kultúrát emel vonzóvá. Szabó Virág szobrászi „minimal art”-ja a vasat, a fémet organikus élménynyé avatja. A nagyméretű Csönd-darabok – Lélekküllők (rozsdás lemez, drótszál) artisztikus szépségélményt involvál, s a finoman rejtező fű-fa-bokor életigenlő vegetációját pedig a Csönd-darabok – Az én kiskertem (vas, drót) sűríti magába.